Koltay Gergő: Égjen neked a fény

Koltay Gergő: Égjen neked a fény

Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,

Féltem azt a csókot, amit titkon adtál,

Emlék az a pillanat, amikor lehetett volna minden,

De kinevetted a szót, eldobtad a kincset,

Előttem egy kép, amit nekem adtál,

Mely mutatja az árnyakat, mennyit hibáztál,

Valahová messze nézel, ahol eltűnik a nap,

Ahol hiába keresem gyógyító sugarad.

Nézed a semmit, ami hús vér gyönyör, ami a lét,

Megőrzöm emlékként, hogy lehetett volna egész,

Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,

Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.

Jó itthon a sötétben, a csendben ülni,

De lelkünk lezárt ládájában elveszik az élet,

Bor is kerül majd elő, néhány korty bánat,

Mely rátenyerel a lelkemre és bebújik velem az ágyba.

Azt a keveset, amit kaphattál, vaspántok vigyázzák,

De a tengerek mélyéről egyszer kihalásszák,

Kérdik, majd a túlélők: - Mi volt ide bezárva?

Nem tudod te sem, én sem, az egész csupán látszat.

Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál.

Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.

A bátorságra egyedül csak a hitem vigyázhat,

De szakadt ruhában is ragyoghat királylánya.

Lehet, csak egy pillanat volt, mely megszülte a vágyat,

Mikor szemedbe nézek, mezítelenül látlak,

A homokba írtam bután, legtöbb versemet,

De elmosta a tenger, elveszett mindenem.

A homokba rajzoltam elképzelt tested,

De amit nem vehet el a tenger, az a tekinteted.

Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,

Apám temetésén, egy csókot titkon adtál.

Jönnek zord idők, meg leszünk feszítve,

Tavaszok jönnek, nyarak, sima fáradt ősz, elrepül minden,

De a szívek válaszait nem mossa el a tenger,

Ülünk majd kopott csónakunkban, csendesen evezve,

Mekkora volt a vihar! –emlékezünk nevetve.

Lesz egy csendes téli este, mikor könnycsepp indul arcodon,

Minden kérdésre, amit nem tettél fel, ez lesz a válaszom.