A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Áfonya. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Áfonya. Összes bejegyzés megjelenítése

Áfonya : Egy leporolt oldalnyi szenvedély

Áfonya : Egy leporolt oldalnyi szenvedély
Egy szempár. Semmi több.
És mégis minden! Lényed összes rezzenése ott táncolt, ott örvénylett abban a fekete pupillában, s a szempillák fekete kerítésén át meg át törve ejtett rabul és vont magához.
Egy mogyoróbarna tekintet, mely ha akart, szelíd volt és simogató, lángjai melegséget sugároztak, de túl közel menvén megégettek.
Tapasztalt egy tekintet volt és mégis, mintha ismeretlen érzés félelme csillant volna, mikor én tükröződtem benne. Elgyengült és hűtlen lett.
Először mindketten menekültünk a másik hatalma elől, persze hiába. Elkapott, megfogott és elvarázsolt egy érzés. Szikrázott és vibrált, míg az idő cigarettaszünetet tartott. Tudtam, hogy vége lesz, de befogtam a fülem, becsuktam a szemem, hogy ne halljam a gondolatokat, ne lássam a Napot, mely biccentve köszönt be az ablakon, hogy aztán tovább haladva az égen ránk szabadítsa a hajnalt.
Mélylevegő...és néhány esetlen mondat egy forró lépcsőn ülve kéz a kézben. Kegyetlen észérvek és meglepő lélekjelenlét.
Kívül szomorú mosollyal búcsúztam, belül, elviselhetetlen csalódottság tombolt…éveket öregedtem egy délután alatt.

Aztán sokáig kísért egy tekintet mindenhol és mindenben és egyre csak hiányzott. Kitöltött valami fájdalmas semmi, amibe talán túlságosan is belefeledkeztem…
Aztán megértettem a miérteket és becsuktam egy kis ajtót a szívem pincéjében, lakatra. Néha ugyan lemegyek kicsit port törölni-mert szeretem azokat a régi emlékkacatokat-de sosem maradok túl sokáig.
Így tudtam csak megőrizni harag nélkül azt a szépséget és szenvedélyt, amivel gazdagítottál.
Mára egy szempár, semmi több. Ennyi maradt belőled.

Áfonya : Séta súlytalan lélekkel

Áfonya : Séta súlytalan lélekkel

Bárányok legelnek az ég mezején,
pompás az idő, így nyár elején.
Mezítláb sétálok,
szívemben dallamok,
s dúdolva ballagok felhők tetején.

Elfeledett, kócos kis ösvényeken,
kacagva törve át sövényeken.
Egy tisztáson megállok,
lepkéket számolok
meg katicát zöldneszű növényeken.

Vén fák árnyas ágai átkarolnak,
szellő szőtte mesékkel ámítanak!
Csak hallgatom némán,
s hatása énrám
kimondhatatlanul megnyugtató.

A természet langyos ölelésében,
virágszőnyeg puha kényelmében,
szivárványszárnyára vesz az álom,
s messze repít, túl minden határon.


.

.

.

.

.

Hozzád...