A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pintér István. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pintér István. Összes bejegyzés megjelenítése

Pintér István : Reggel

Reggel
Előhang

Az emlékezés erős ópiumát szívom
könnyem folyik, szám
nevetve görbül.

I.

Sajgó napfelkeltében meghal
holdas mosolyom,
a lélek nyikorgó ajtaját
hallom számban kinyílni.
Olajozni kéne,
ragad erősen.
Repedezett ujjakkal rozsdás
csavarokat feszegetni, s
verejtékem szunnyadó
ordítását csitítani.
Képtelenség!
A fűszálban táncoló
mozdulatot vágyom,
a korhadt kerítés
reccsenő nyugalmát!
A vízszintes életet felváltja
a függőleges halál.
Ökölbe szorított érdes akarat,
fodros felhőinek tornácáról
a hajszálak némán zuhannak.
Fában ritmusra szú pattan,
kavicsos sóhaj nem látja
gyilkos közönyét.

II.

Ablak nyílik, a bekúszó
tavasz-illat tenyerébe
temeti arcát.
Jönnek zsenge zajok, halk zsivajok s
súlyos pörölyként ütlegelik
a dobhártya nyúzott üllőit.
Makacs napfény vékony
karjaival falam szemein keresztül
homlokomra kúszik.
Elkeseredett árnyékok kékülnek
hátam mögött s visszafojtott
hangon mormolják az
éjszaka elfeledett átkát.
Önző, sárga színek
karcolják bele magukat
az asztal érdes felületébe.
Fáradtan szontyolodó papírok
hevernek mindenütt, elfeledve a
színes múltban, s káoszt ölelve várják
a bambuló, porladó múlást.

III.

Tik-tak! Jéghideg ölelés utánam nyúl.
Nincs kábult megállás,
bizsergő bőröm ruháért kiált!
Egy pár láb. Mozdul.
Bágyadt pupillák mögött
vörös fájdalom.
Sérülés nélküli kezdet-kín
csavarodik boka s homlok között,
miközben tátott szájú, feslett arcú
rongyok kalimpálva gyűrődnek
a horizont párnáinak tövében.
Két kéz. Lendül.
Vért pumpáló, izmot feszítő
goromba kötelességtudat.
Gyantás húrokon visszhangzik
a hamis holnap, s a
halkuló mesék lüktető hullámai
pepita színbe öltözve, vándorbotra borulva
távolodnak.
Gyöngéd szivárvány fehérré fakul,
mocskos fintort biccent minden
titkon élni vágyó test.

IV.

Nyugalom! Ma már nincs visszaút!
Beletántorodom a visszhangos,
vakító homályba.
Cseppenő önuralom az égbe
távozik mielőtt elérné
forró homokkoporsóját.
Éjszínt sugárzó lényem
kiáltástól övezve karmolja
égető burkát.
Torz formák és testek
szaggatott vigyora
látomásaim gyűrött hóhérja.
Igen. Most van, és itt
vagyok! Én vagyok!
Koponyám alatt
már kristályos félelem.
A mindent pusztító lovasok
kirángatják rejtekéből a
szunnyadó szorongást.
Nincs most kegyes gondolat!
Menekülni kell,
mögöttem peregnek az
ítélet dobjai.
Egy nagy sóhajtás szívemig rohan.
Persze, már késő!
Nem baj! Csak gyere ide,
még ölelj meg harmatos testeddel,
még utoljára, aztán megyek!

Utóhang

Néma kabátom összehúzom, s
a tömeggel szédülök tovább,
bőröm a jövő álmait zenéli.
Pintér István