Anne-Marie de Backer: Tündérfa
Mikor fává varázsoltál, kegyetlen,
mióta júliusi szél gyötör,
már elsirattam ébredő szerelmem,
s az árnyék langyos volt törzsem körül.
Enyém volt mind: a rét s halotti csöndje,
az éjszakát kutattam tétován.
Nem emlékszem létemből semmi többre:
egy jajszóra s egy álomra csupán.
Ezer seb járja át, csavarja tarlott
karjával minden ága testemet;
mi egykor hosszúfürtű, dús hajam volt,
lehullt levél, s a vízen szendereg.
Emlékszem, hajdanán asszony lehettem,
s a kéreg lángja szívemig csapott,
vergődöm most és hívlak rendületlen,
megváltásért esedező halott.
Az erdők gomba s moha szövevénye
kifeszítette hálóját körém,
mikor fává varázsoltál, hogy érte
fekete tónak partján álljak én.
Növényi csöndem nem dúlja föl nyugalmad;
már nem tudod, a tűz nyomomba van;
az erdő eltűnődik, szél dúdolgat,
s az éjszaka dalától nyugtalan.
Karom között a hajnal: reszketeg még,
a nyár falat emelt ajkam köré.
Mi létemhez kötött, mind elveszett rég,
csak egy emlékem van: a gyönyöré.
Levéllel, lánggal elborítva testem,
mélyébe hullnak kábult madarak;
emlékszem, hajdanán asszony lehettem,
s remegtem én sötét szemed alatt.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Anne-Marie de Backer. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Anne-Marie de Backer. Összes bejegyzés megjelenítése
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)