A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gary Hun. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gary Hun. Összes bejegyzés megjelenítése

Gary Hun

Álmodj velem egy éjszakán,
Ha gond gyötör, ha bánt magány,
Álmodj, ha szíved összetört,
Hogyha a bánat meggyötört,

Álmodj, ha a sors ott talál
Az élet árnyékos oldalán,
Ha összeroppantott a bú,
S szorítja szíved sok tabu,

Álmodjál velem, és ne félj,
Bújj közel hozzám és mesélj,
Mondd el, mi lelkeden a súly,
Ha a rosszkedved szele fúj,

Álmodd, hogy mellemen halkan sírsz,
S kikönnyezed magadból a kínt,
Álmodd, hogy féltelek nagyon,
Hogy csókod visszacsókolom,

Álmodj velem, ha üres az ágy,
Álmodj velem, ha kínoz a vágy,
Álmodj, ha szerelemtűz éget,
S álmodban átölellek Téged,

Álmodd kezedet a karomra.
Álmodd fejed a mellkasomra,
És a csendben hallhatod,
Hogy szívem érted dobog

Gary Hun : Naplemente

Naplemente
Vers - Gary Hun - 2007. március 23.


alkonypír fátyla borul a tájra

fáradt lajhárként moccan az idő,

köpönyeget bontva, áttetsző ruhában

borzas falombokra ráterül a köd,



agytekervényeid labirintusában

lelassul, megpihen a gondolat,

visszatükröződik szemhéj vetítővásznában,

s a véreddé válik, mint tapasztalat.



beborít az alkony, s a maradék mába

cápafog másodpercek beleharapnak,

sűrűsödő csendben, ablakon át látva,

bíborvörös színű vére folyt a Napnak.

Gary Hun: Zajtalan az éj

Zajtalan az éj
Vers - Gary Hun - 2008. március 9.


zajtalan az éj, semmi nem zavar,

nem zörgeti szél, csendes az avar,

lábujjhegyen jár minden gondolat,

nem cipel semmilyen súlyos gondokat,



szellő sem rezzen, hallgatnak a fák.

odújukba zárnak egy melódiát,

fabörtönben várja most már ez a dallam,

hogy kiszabaduljon egy kicsike dalban,



magamban dúdolok éjszaka csendjébe’,

halkan száll az ének be a fák rendjébe,

s akkor az odúkban elindul a zsongás,

hozzá súg az erdő a dalhoz egy kottát,



kezem billentyűzik, tisztulnak a hangok,

formálódnak a betűk, új szavakat hallok,

ízlelgetem őket, nézem, odaillik-e,

közben ablakomon benéz egy őzike,



míg a verset és a dallamot költöm,

gondolatban a tested magamra öltöm,

összeforr a lelkünk, lényink eggyé válnak,

összetekeredve DNS-spirálban.



s elindul a nyüzsgés, ott belül az agyban,

a szívünk is most már egy ritmusra dobban,

egy készülő a szöveg szól a szerelemről,

csókokról, hűtlenül elhagyott szívekről.





mert, ha egyedül vagy, bizony akkor látod,

hogy fájhat a magány, ha nincs barátod,

ha nincs, kinek mellére fejed lehajtod,

ha nincs, aki megsimogassa az arcod,



nincs, aki ápolja a szomorú lelked,

vagy aki füledbe suttogna szerelmet,

hogy mennyire hiányozhat egy bók,

akkor is, ha szépet hazudva szólt.



mert szeretni is lehet határtalanul,

és bántani is lehet, akaratlanul,

el lehet tévedni, az életnek ködében,

de visszaútra lelhetsz az igaz ösvényen.



higgy a szerelemben, akkor boldog lehetsz,

s mindig találj vissza ahhoz, akit szeretsz,

bántson bár az élet, de nem tudhat ártani,

ha képes vagy a másiknak megbocsátani!



elröppen pár óra, rám virrad a hajnal,

ülök a szobámban szöveggel és dallal,

s pirkadatkor, amikor elhagyom a tested,

már dallam simogatja körbe ezt a verset.