A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Márai Sándor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Márai Sándor. Összes bejegyzés megjelenítése

Márai Sándor A tapintatról és a gyöngédségről. . .

Márai Sándor
A tapintatról és a gyöngédségről. . .

Mert van valami,
ami több és értékesebb, mint a tudás,
az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság.
Van egyfajta tapintat
ami az emberi teljesítmény felsőfoka.
Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan,
színtelen és íztelen
s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses,
járványos vidéken a forralt víz,
mely nélkül szomjan pusztul,
vagy beteg lesz az ember.
Az a tapintat és gyöngédség,
mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás
örökké figyelmeztet egy embert
mi sok és mi kevés az emberi dolgokban,
mit szabad és mi túlzás,
mi fáj a másiknak és mi olyan jó,
hogy ellenségünk lesz,
ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni?
Ez a tapintat, mely nemcsak
a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri,
hanem a hallgatás gyöngédségét is.
Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.
Akik a jóságot, mely mindig önzés is,
párolták és nemesítették,
s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal
vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel,
nem mondanak soha egy szóval többet,
mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön,
nagyon finom hallószerveik lennének,
úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat?
S mindig tudnak másról beszélni.
S oly élesen hallanak mindent,
ami veszélyes az emberek között,
mint az elektromos hallgató fülek érzékelik
a nagy magasságban, felhők között közeledő,
láthatatlan ellenséges gépmadarakat.
A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel.
Igen, e két képesség emberfölötti.

Márai Sándor

Márai Sándor

Életünk, nem éltünk kinek fontos igazán?...

Bölcsek leszünk, mint a bor , melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor istenítéletéről.
Mert minden bölcsesség alja, melyet a Magyar hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi:


Szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével.

Minden más hiúság.

Márai Sándor

S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét?
Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban?
Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar?
Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot,
mint az önfeláldozót és hűségeset?
Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség,
mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól?
S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást?
S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkézségét,
s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek,
a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas,
van-e joga megsértődni, bosszút követelni?
S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e Ő, a megcsalt és elhagyott?
Márai Sándor

Márai Sándor: Halottak napja...

Márai Sándor: Halottak napja...
Halottak napja. Névsorolvasás. A mélymúltból, az ifjúság, a férfikor idejéből már alig jelentkezik valaki. Vannak, akik álomban, révedezésben még visszatérnek, de csak kevesen. Ilyenkor kitetszik, egy hosszú élet során milyen ritka volt az ember, akihez a valóságban közünk volt. Apámat látom néha álmomban. Száztíz év előtt született. Mintha a történelemből lépne elő az álomalak: az "úriember", akinek szava, kézfogása teljes értékű, többet ér, mint más ember írásos, pecsétes fogalma. És mintha a mélymúlt jelmezét viselné: a konzervatív liberális, a legjobbfajta ember ebben a században. A többiek csak imbolyognak az emlékezetben, arc és alak nélkül, mint Hádészban az árnyak.

Márai Sándor: Füves könyv - Az emberi érzékenységről

“Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz róla, mikor ő úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert.
S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondtalanul követik a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is. Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni; csak tudni kell erről. S nem lepődni meg semmin, soha.” (Márai Sándor: Füves könyv - Az emberi érzékenységről)

Márai Sándor: Füves könyv - Az élet ritmusáról

Az élet ritmusáról
Mindig váltani az élet ritmusát. Tudatosan és figyelmesen cserélni munkát és pihenést,
koplalást és bőséget, józanságot és mámort, igen, még gondot és örömet is; tudatosan
felállani az élet terített asztala mellől, mikor legjobban esik a bőség, tudatosan
bekapcsolni gondokat és feladatokat, melyeknek nevelő erejük van. Nem elbízni
magad semmiféle helyzetben. Mindennek alján az isteni gondolat van, a szellem,
mely kormányozza a világot: s ez a szellem nem tűr semmiféle magabiztos kedvtelést,
önhitt elégedettséget, pislogó és lusta kielégülést. Mindig alakulni s változtatni,
odasimulni és áldozni valamit, mindig adni, amikor kapsz, mindig továbbadni, amit
szereztél, így vagy úgy... Csak nem „biztonságban” élni. Mindig várni a vihart és a
tűzvészt. S ha beköszönt a vihar és a tűzvész, nem csodálkozni és nem sopánkodni.
Nyugodtan mondani: „Itt van.” S oltani és védekezni.

Márai Sándor: Füves könyv - Az élet ritmusáról

Márai Sándor: Eszter hagyatéka

Márai Sándor: Eszter hagyatéka
"Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között."

Márai Sándor A nők.

„….A nők.
Megfigyelted, milyen óvatos-bizonytalan hangsúllyal ejtik ki a férfiak ezt a szót? Mintha egy tökéletesen le nem igázott, örökké lázadásra hajlamos, meghódított, de meg nem tört, rebellis néptörzsről beszélnének. S egyáltalán, mit jelent az élet mindennapos élménysorozatában ez a fogalom? „A nők?...” Mit várunk tőlük?... Gyermeket? Segítséget?...Békét? Örömöt? Mindent? Semmit? Pillanatokat? Az ember csak él, vágyakozik, ismerkedik, szeretkezik, aztán megnősül, megél egy nő társaságában szerelmet, születést és halált, aztán megfordul lábikrák után az utcán, néha tönkremegy egy hajviselet vagy egy száj forró lehelete miatt, pillanatokra úgy érzi, polgári ágyakban vagy mellékutcák szennyes találkaszállóinak törött rugós hencserein, hogy kielégült, néha fellengzősen nagylelkű egy nővel, sírnak és fogadkoznak, hogy most már ők ketten együtt maradnak, segítenek egymásnak és egymáson, egy hegytetőn élnek, vagy a nagyvárosban… De aztán fordul az idő, egy év, vagy három év, vagy két hét – megfigyelted, hogy a szerelemnek, mint a halálnak nincs órával vagy naptárral mérhető ideje?... – s a nagy terv, melyre vállalkoztak, nem sikerült, vagy nem egészen úgy sikerült, ahogyan elképzelték. S akkor szétválnak, haraggal vagy közömbösen, s megint reménykednek és újrakezdik, más társakat keresnek. Vagy fáradtak már, s együtt maradnak, elszívják egymás életkedvét és életerőit, s betegek lesznek, kissé megölik egymást, meghalnak. S utolsó pillanatban, mikor lehunyják szemüket, értik már?... Mit akartak egymástól? Csak engedelmeskedtek, egy vak és nagy törvénynek, melynek parancsa a szerelem leheletével újítja örökké a világot, s szüksége van párzó férfiakra és nőkre, hogy a fajta éljen?... Ez minden? S ők közben, szegények, mit is reméltek, személyesen? Mit adtak egymásnak, mit kaptak a másiktól? Milyen titokzatos és félelmes könyvvitel ez… S csakugyan személynek szól az érzés, mellyel egy férfi egy nő felé fordul? Nem a vágynak szól, örökké és csak a vágynak, mely néha, átmeneti időszakokra testet ölt? S ez a mesterséges izgalom, melyben élünk, nem lehetett célja a természetnek, mikor megalkotta a férfit, és asszonyt adott melléje, mert látta, hogy nem jó nekik egyedül.”
(Márai Sándor Idézet)