A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ES-ZO. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ES-ZO. Összes bejegyzés megjelenítése

Füle Lajos Kinek Csillaga van

Füle Lajos
Kinek Csillaga van

Kinek Csillaga van,
legyen maga a béke,
hogy minden dolga itt
békében menjen végbe!

Kinek Csillaga van,
legyen felette bátor:
szeressen vakmerőn,
de érte mit se várjon!

Kinek Csillaga van,
öltözzék friss reménybe,
hogy ISTEN LELKE is
cselekszik benne, érte!

Kinek Csillaga van,
ámuljon, mert az IGE
testté lett, s boldogan
daloljon Róla szíve!

Hideg télben

Hideg télben...
Ott kinn:
vakítanak fényei a karácsonynak,
ám a csillogó pompa csupán a látszat,
a legszebb dísz mind közül,
miről magányos esték is álmodnak:
Őszinte Szeretet Ékesítse a Fádat
Egész évben... Ott Benn:
a szíved táján legbelül!

Ki remélne egy királyt?

Ki remélne egy királyt?

Az anyukák és apukák mindig úgy vélik
Hogy az ő kis angyaluk valami egészen különleges
És bármi lehet belőle, ha felnő
De ki remélne egy királyt?

Pásztor lehetsz vagy tanító
Vagy halász kinn a tengeren
Vagy asztalos, ki tárgyakat készít
De ki remélne egy királyt?

Oly világos volt, mikor a bölcsek megérkeztek
És az angyalok a neved énekelték
Hogy más lesz a világ, mert megszülettél
Ezt jelentette ki a menny

Egy nap egy angyal mondta csendesen
Hogy hamarosan valami különlegeset ad nekem
De mindabból az ajándékból, amit hozott
Ki remélt volna, ki remélhetett volna
Ki remélt volna egy királyt?

Ádventi harangszó

Ádventi harangszó

Szól a szó, s szép messze hangzó
ez az ádventi harangszó;
Síkon át, völgy felett, hegyen
át hangzik, cseng-bong szüntelen
csak meghallója is legyen!

Valaki elindult érted,
de hogy legyen csillag-fényed, indulj
te is menj eléje
s befogad Õ kegyelmébe.

Szól a szó, szép messze hangzó
ez az ádventi harangszó.
Síkon át, völgy felett, hegyen
át, azért hangzik szüntelen, hogy
sok meghallója legyen!

Radványi Kálmán Azt kérded, kis fiam...

Radványi Kálmán Azt kérded, kis fiam...

Az kérded, kis fiam, mi fáj nekem?
Hogy a karácsony méze sem vidít fel,
A muzsikáló angyalok zenéje,
Égből szívekbe áradó malaszt.
Isten békéje emberek között,
A karácsonyfa ragyogó csodája,
A boldog fény, a víg szent csillogás.
A gyermekvágyak termő csodafája,
A megvalósult álmok boldog estje
Nem gyújtja föl bús szívem mosolyát.

Azt kérded, kis fiam, mi fáj nekem…

Szemem a sötét messzeségbe fúrom,
Átnézek rajtad s boldogságodon
S meglátok minden bánatot, nyomort.
És hallom a magyar hegyek nyögését,
A magyar égnek omló roskadását,
És sír bennem a magyar árvaság.
Látó szemem ma vándorútra kel,
Bocsásd meg nékem, édes kis fiam,
Az égő könnyet, mely fejedre hull,
S a sötét felhőt a homlokomon.

Fájó szívemnek néma zokogását,
Lelkem megosztott fájó csonkaságát
Bocsásd meg nékem, édes kis fiam.
A székely hegyek puha hópalástján
Árva kis házak négy fala között
Rab lélek gunnyaszt. Szárnyait kitépték,
Öröme félénk és bátortalan.

Erdély fölött egy nagy korbács suhog,
Magyar vér serked minden vad ütésén,
S én érzem a korbácsnak szégyenét.
Bárhová sujt le ólmos ostora
Engem talál s a lelkem megvonaglik.

Fáj bennem minden megfojtott magyar szó.
Holt gondolatok a vágyak temetőjén
Zokogva járok s nem tudok örülni.

Az kérded, kis fiam, mi fáj nekem…

Kárpátok gyásza, Garam csobogása,
A Tátra fáj és Kassa ékessége,
A multat néző néma várromok,
S a jelen romja – csonka életünk.

Idegen lábak gőgös dobbanása,
Idegen ajkak vidámsága fáj…
És fáj bennem ma minden szenvedés:
A kenyértelen asztalok keserve,
Az anyák könnye, apák küzködése,
Sírásra görbült édes gyermekajk,
Odvakban gubbasztó karácsonyok…
Minden magyar gond nyomja lelkemet…

Édes fiam, ez fáj nekem, Ezért
Ül könny szememben szent karácsony estén.

Erdei ovoda

Erdei óvoda

Az erdei óvoda
kapuja kitárva.
Nézzük, ki is jár oda,
kinek fia, lánya?

Látok én ott két bocsot,
de játékos mackók.
Nézd Piroska mit hozott,
egy ikerpár tacskót.

Míg a mókus fenn a fán
lenéz az udvarra.
Nyuszi fiú, nyuszi lány
e verset szavalja:

Gyertek ide gyerekek,
az óvoda nyitva!
Sárgarépát egyetek,
s vár mászóka, hinta...

Egy rossz, csíkos vadmalac
visítoz a széken.
Ilyet tenni nem szabad,
Ülj te csendben, szépen!

Óvó néni most mesél,
ő az erdő őze.
Míg hallgatod, jó legyél,
mint a vadak őre!

Az orvvadász pórul jár,
ő esik csapdába.
Azért lett ily gonosz ám,
nem járt óvodába!

Volt sok játék, mese is,
vége van a napnak.
Mily boldogok mind akik
óvodában vannak!

Albert Debrecen, 2008. 11. 07.

BAJA MIHÁLY KARÁCSONY

BAJA MIHÁLY
KARÁCSONY

Te most is az vagy, áldott szent Karácsony,
Mi Betlehemben legelőször voltál:
Újjászülője a kerek világnak,
Hitünk napfénye, a szívünkben oltár.
Az angyaloknak ajkán a hozsánna
Ma is elhat a pásztorok füléhez,
s koldust, királyt vezet ma is a csillag
Az idvezítő jászol-bölcsőjéhez.
Te most is az vagy, csak mi változánk meg,
Csak nekünk ócska minden ami régi.
Nem hallgatunk az angyalok szavára,
Nem kell nekünk a csillag se, ha égi.
Mennek, mennek a pásztorok seregben,
de nem a Jézus jászol-bölcsőjéhez.
Mennek, mennek a bölcsek és királyok,
De nem az élet örök kútfejéhez.
Ó, szent karácsonyéj csillagvilága…
Ragyogj, ragyogj csak változatlan újra.
Az én lelkem csak téged vár, s tetőled
száz lidérc fény közt el nem tántorodna.
A gyermekhitnek hófehér palástját
Borítsd reám csak egy éjszakára,
És én megáldlak, síromig követlek
Ó, szent Karácsonyéj csillagvilága.

Radványi Kálmán Azt kérded, kis fiam...

Radványi Kálmán
Azt kérded, kis fiam...

Az kérded, kis fiam, mi fáj nekem?
Hogy a karácsony méze sem vidít fel,
A muzsikáló angyalok zenéje,
Égből szívekbe áradó malaszt.
Isten békéje emberek között,
A karácsonyfa ragyogó csodája,
A boldog fény, a víg szent csillogás.
A gyermekvágyak termő csodafája,
A megvalósult álmok boldog estje
Nem gyújtja föl bús szívem mosolyát.

Azt kérded, kis fiam, mi fáj nekem…

Szemem a sötét messzeségbe fúrom,
Átnézek rajtad s boldogságodon
S meglátok minden bánatot, nyomort.
És hallom a magyar hegyek nyögését,
A magyar égnek omló roskadását,
És sír bennem a magyar árvaság.
Látó szemem ma vándorútra kel,
Bocsásd meg nékem, édes kis fiam,
Az égő könnyet, mely fejedre hull,
S a sötét felhőt a homlokomon.

Fájó szívemnek néma zokogását,
Lelkem megosztott fájó csonkaságát
Bocsásd meg nékem, édes kis fiam.
A székely hegyek puha hópalástján
Árva kis házak négy fala között
Rab lélek gunnyaszt. Szárnyait kitépték,
Öröme félénk és bátortalan.

Erdély fölött egy nagy korbács suhog,
Magyar vér serked minden vad ütésén,
S én érzem a korbácsnak szégyenét.
Bárhová sujt le ólmos ostora
Engem talál s a lelkem megvonaglik.

Fáj bennem minden megfojtott magyar szó.
Holt gondolatok a vágyak temetőjén
Zokogva járok s nem tudok örülni.

Az kérded, kis fiam, mi fáj nekem…

Kárpátok gyásza, Garam csobogása,
A Tátra fáj és Kassa ékessége,
A multat néző néma várromok,
S a jelen romja – csonka életünk.

Idegen lábak gőgös dobbanása,
Idegen ajkak vidámsága fáj…
És fáj bennem ma minden szenvedés:
A kenyértelen asztalok keserve,
Az anyák könnye, apák küzködése,
Sírásra görbült édes gyermekajk,
Odvakban gubbasztó karácsonyok…
Minden magyar gond nyomja lelkemet…

Édes fiam, ez fáj nekem, Ezért
Ül könny szememben szent karácsony estén

Koós Attila Levél a Kis Herceghez

Koós Attila
Levél a Kis Herceghez


Távoli tájakon, messzi vidéken,
csillagok árnyain eljut a dal,
eljut-e Hozzád földi levélben
emberi szó, s aki szólni akar?
Sorsod az út, pora hinti magányod:
érted-e már Te a kinti világot?

Itt mi e bolygón rajzolunk egyre
régi meséket az új sivatag
sárga vizére, álmodunk hegyre
szép birodalmat és csillagokat,
s könnyeinktől menekítsd a virágod:
érted-e már Te a kinti világot?

Róka barátod megszelidült, de
farkasok gyűlnek az éj tenyerén.
Fél, aki kapta, de fél, aki küldte
ezt a jelent: de ha él a remény,
írd meg a széllel a régi tanácsot:
érted-e már Te a kinti világot?

Őrület űzi a őrület ízét
s fordul a tánc, ki fut épp ki elől,
nincs felelet - csak az őrzi a szívét
meg, aki bátran aludni ledől.
Álmaid őrzik-e távoli rácsok?
Érteni kell-e a kinti világot?

Csanád Béla Adventi várakozás

Csanád Béla
Adventi várakozás



Legszebb idő
a várakozás
A gyermek ideje.
Közel a néma tenger
beszédes mormolása,
a megváltó ígéret
próféta moraja,
a titkok áradása.
Mégis oly ismeretlen,
hogy küzdeni kell érte,
szenvedni és siratni,
hogy végre megszülessen.

Túrmezei Erzsébet Hiszek a szeretetben

Túrmezei Erzsébet
Hiszek a szeretetben

Fehér szobánkban napsugarak járnak.
Kék öszi ég, nincs rajt egy kósza felleg.
Szívemben boldog, halk dallamok kelnek:
Hiszek a szeretetben.

Valamit kérve kértem, várva vártam,
s úgy tusakodtam a keserü "nem"-mel.
Most bízom, s várok békén, türelemmel.
Hiszek a szeretetben.

Hiszek benne, ha nem látom, ha látom,
Hiszek, ha ád és hogyha "nem"-mel éget.
Nem ismerek mélységesebb mélységet.
Hiszek a szeretetben.

Tudom, hogy enyém. És tudom: a létem
Szétosztogatni édes kötelesség!
Hogy mások is ujjongva hirdessék:
Hiszek a szeretetben.

Babits Mihály Az előkelő tél

Babits Mihály
Az előkelő tél

Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet,
selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél..
Óh láthatatlan, hűvös angyal
előkelő, gyönyörű tél.

S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s aki boltból az utcára lép,
lágy - fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szívét.

Estefelé kitisztul néha
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt
amelynek ágát föl nem érjük
de gyertyás fénye ránksajog
gyertyásan és csúfolódva néznek
a karácsonyi csillagok.

Amatőr

Örülj a mának!

Amíg vannak, akik szeretnek,
van értelme az életednek.
Mindegy, hogy rohannak az évek,
ha érzed melegét egy kéznek.
Még érdemes reggel felkelni,
ha van kinek kenyeret szelni.
Örülj a percnek!

De ha mégis magány a sorsod,
ha a gondot egyedül hordod,
erőt is ad hozzá az élet.
Találd meg mindenben a szépet.
A nap rád is úgy süt, mint másra,
ne gondolj hát az elmúlásra.
Örülj, hogy élhetsz!

Nincs fekete és nincs fehér
De az elmúlás mindent elér
Nincs tűz, mely örökké lobogna
Fényét más világok felé ontva
Nincs folyó, mely örökre megmarad
Előbb-utóbb minden forrás elapad.

Nincs érzelem, mely örökké él
A harag idővel megbékél
Nincs az a szerelem, ami el nem vetél
Gyűlölet, melyet nem koptat a szél
Öröm, melyet nem sápaszt a tél
Bánat, melyet nem gúnyol a remény

A fény kialszik, s helyén a sötétség sem örök
Élet, halál - ők is csupán eszközök
Mert a Változás az egyetlen,
Mely mindig tombol szüntelen
Ami meg nem alkuszik soha
Hiába hiszi a sok ostoba
Hogy bármi, ami létezik, úgy marad
Mert mindig lesz új a nap alatt!
/Amatőr/

Túrmezei Erzsébet Pótvizsga szeretetből

Túrmezei Erzsébet
Pótvizsga szeretetből

A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam
Tanítóm előtt remegve álltam.

Az első vizsgán én elbuktam,
A tételt bár kívülről tudtam,
De gyakorlatilag azt előadni nem tudtam.

Szerettem én ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségemet?!

Aki rágalmaz, kinevet?
Ad mindenféle csúf nevet,
Gyaláz és megaláz engemet?

Ilyet nem tudok szeretni: - Nem!
És ezt húztam ki, ez volt a tételem.
Hogy ellenségemet is szeressem.

Szereted? - Kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom! - Hiába próbálom.

Szelíden mondta, de erélyesen:
Pótvizsgára mész! És ha mégsem
Tanulod meg, megbuksz egészen.

A szeretet nehéz tétel.
A legtöbben ebben buknak el,
Mert aki bánt, azt is szeretnünk kell.

De Mesterem tovább tanított,
Különórára hívott,
Szeretetével sokat kivívott.

Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit tehet a szeretet,
Eltűrni a kereszt-szegeket.

Eltűrni a gúnyt, gyalázatot,
Töviskoronát, nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.

Megrendültem egész szívemben.
Hát a szeretet ilyen végtelen?
Tanítóimtól tanulni kezdtem.

Megnyerheted vele úgy lehet,
Hogy ő is megtér, hogy ő is szeret,
Ha látja a te szeretetedet.

Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét szívembe zárta.

És most pótvizsgáztam belőle,
Ott volt ellenségem is,
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle.

De én szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem,
És a pótvizsgán általmentem.

Tovább tanulok, tovább megyek.
Vannak szeretet egyetemek,
Magasak, mégsem elérhetetlenek.

Mert más tudományt, sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok,
De ha szeretet nincs bennem
Semmi vagyok!

Ki vagyok én?

Ki vagyok én?

Középszerû középosztály, Középszerû évek
Átlagos, szürke, középszerû élet
Átlagos emberek egy átlagos világban
Konfekció arcok a konfekció gyárban

Ki vagyok én?

Megannyi lehajtott fejû, tudatlan állat,
Kiket nem érdekel, hogy miért, és nem élnek csak a mának
Kelnek és fekszenek, élnek és halnak
És nem halják a kérdéseket, mik választ akarnak

Ki vagyok én?
Azt mondják rólam,
Csak hús és vér, állj vissza a sorba!
Érzem, hogy ez nem lehet igaz és kell valamit tenni,
De hogy valójában ki vagyok én, még nem mondta meg senki

Ki vagyok én, honnan jöttem, létezik-e a lélek,
S ha egyszer majd meg kell halni, miért pont addig élek?
Ki vagyok én, miért születtem és miért éppen itt élek,
És miért jutnak eszembe ehhez hasonló kérdések?

Baranyi Ferenc Figyelj rám

Baranyi Ferenc
Figyelj rám

Figyelj rám egy kicsit
s ne bújj előlem el,
ilyenkor önmagad
elől is rejtezel.
Vedd észre, hogy: vagyok.
Vedd észre s adj jelet.
Beszélj - vagy legalább
rebbenjen a szemed.
Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
felgyűlik, mint a sár,
s mindkettőnket elönt.
Közöld magaddal is,
mitől engem kímélsz,
szólalj meg akkor is,
ha ellenem beszélsz,

Wass Albert Elindul újra a mese!

Wass Albert
Elindul újra a mese!

Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!

Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel...!

Tagadjátok...? Restellitek...?
Elfordulnak fejeitek...?
Megvakultak szemeitek...?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek...?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek...?

Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.

Reményik Sándor Szent János-szobor

Reményik Sándor
Szent János-szobor

Úgy áll az elhagyott kert közepén,
Palástosan, aggon és egyedül,
Mint aki látott minden "jelenést",
És mindent tud, és mindennek örül.

Az Istenbe s az őszbe elmerült.
És átnéz, messze néz át a kert fáin,
Kő-ajka zeng a déli verőfényben:
"Csak szeressétek egymást, fiacskáim".

Áprily Lajos Karácsony-est

Áprily Lajos
Karácsony-est

Angyal zenéje, gyertyafény –
kincses kezem hogy lett szegény?
Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.
Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?
Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?
Szemembe Krisztus-könny szökött? –
kinyúló kézzel kérdezem.
Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.

DOBOS HAJNAL Gondold csak meg

DOBOS HAJNAL Gondold csak meg

Gondold csak meg: mindenki ember.
Minél gonoszabb, annál több sebe van.
Igaz, nem mindenki lesz a sebektől gonosz,
Dehát nem vagyunk egyformák...

Gondold csak meg: mindenki ember.
Nem született még senki se gaznak,
A csecsemők kezében nincsenek kések,
Tiszta fehér lap mindegyik...

Gondold csak meg: mindenki ember.
A részeges, a hitvány, az elvetemült.
Bordái között dobog csupasz szíve,
És nem vagyunk hozzá irgalmasak...

Gondold csak meg: mindenki ember.
Élete zsákját cipeli, arcán durva álarc,
A sarkon le is üt talán, kirabol,
És téged is vonszol a vállán ezután...

Gondold csak meg: mindenki ember.
Nem lehetsz olyan jó, hogy rossz ne légy valahol.
A többi csak fokozat kérdése, és megítélésé,
És hozzájön még a szokásjog.

Gondold csak meg: egy gonosztevőnek
még aznap a mennyben volt vacsorája!
És kit feszítettek meg mellette, Uramisten!
Gondold csak meg: egy EMBERT!