A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nyiraty Gábor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nyiraty Gábor. Összes bejegyzés megjelenítése

Nyiraty Gábor :Férfiszív

Férfiszív
Egy férfiszív, ha érezni kezd,
Halkan, csendben sejteti ezt,
S a fülledt némaságból úgy tör elő,
mint a mindent elsöprő viharfelhő.

De egy férfi mindig tagadja,
hogy néha sírva is fakadna,
mert már annyi benne az érzelem,
hogy szinte elviselni is képtelen.

Pedig egy férfi, ha igazán szeret,
elfelejti játszani a szerepet,
s mint egy ártatlan kisgyerek,
megmutatja, mit úgy rejteget.
Nyiraty Gábor

Nyiraty Gábor Vedd észre

Vedd észre!
Ha nem lehet tied az, amit szeretnél,
Szeresd azt, ami a tied még!
Csak bolyongunk a Föld kerekén,
Tekerjük, míg bírjuk, az élet kerekét,
S közben elsiklunk sok apró dolog felett,
mely mindvégig a lábunk előtt hevert,
az egyszerű szépség, mely boldoggá is tehet,
de szemünk előtt csak a nagyzó cél lebeg.
Nem kell a rohanás, hisz rövid az élet,
Kár siettetni, ugyanaz lesz a vége.
Álljunk meg néha, s vegyük észre a csodát,
Vigyük magunkkal nehéz utunk során,
mert egy mosoly, egy ölelés, egy szál virág,
mind-mind maga lehet a boldogság.
Nyiraty Gábor

Nyiraty Gábor A falevél

A falevél
Zöld falevél ül az ág tetején,
Hűs szellő ringatja őt
kebelén,
Nyári napsugár szórja rá melegét,
Szivárványt fest felette az ég.

Mennek a napok és mennek a hetek,
A természet lassan ébreszti a szelet,
A napsugárnak is egyre fogytán az ereje,
Megjelennek az égen a szürke fellegek.

Egy sárga falevél, ott az ág tetején,
Reszketve kapaszkodik, néz szerteszét,
Hirtelen megragadja őt a megvadult szél,
Küzdene, de ereje már nincs elég.

Utoljára felnéz, talán látja még,
Ahogy a szivárvány int felé,
Majd lassan lehajtja fejét,
S örökre lehunyja szemét.
Nyiraty Gábor

Nyiraty Gábor : A boldogság szárnyain

Nyiraty Gábor
A boldogság szárnyain
Ha szárnyat növesztek, mindig jön egy szél,
Felkap, s repít az ég kék tengerén,
Rózsaszín felhők karjaiban
ringatózom én,
Napsugár ragyog be, vakító fény.
Boldog vagyok, s nem is gondolok másra,
Eszembe se jut, hogy ember sokáig nem szállhat,
S amikor eltűnnek a felhők, s lemegy a Nap,
A szél nem jár többé, a szárnyam sem tart,
Hirtelen zuhanok a mélybe, a
sötétségbe,
S majd belehalok, úgy fáj, amikor földet érek.