Ébren álmodunk...

Ébren álmodunk...


Mikor várom a jöttöd,
S hideg hangon szólít az éj,
Álmodó lelkem ébren virraszt,
Nélküled néma, nem zenél..

Szomorú dalt súg sóhajom,
Lelkem kapuját egyre döngeti,
Elűzni készül a keserű éjjelt,
Mert magányom fáj, s kín neki.

Lassan múlnak a percek
Az óra cammogva körbe jár,
Már hallom lépteid az utca kövén,
Repülök eléd, s kiáltom: Nyitom már!

Bújok a karodba, kabátod alá
Lenge ingemben reszketek,
Átvirrasztott éjszakámban
Álmodva vártam e perceket.

Most itt vagy, lelkem dalol,
Átölel minket a képzelet,
Ébren, de álmodva éljük,
Hogy itt vagy, s jó Veled

Gregor József, Gregor Bernadett: Valaki

Gregor József, Gregor Bernadett: Valaki

Valaki, ha rám néz, mindent lát
Valaki az árnyékommá vált
Őrzi léptem, tűz a télben
Valaki a csöndekből is ért
Valaki a tegnaptól is félt
Valaki, ha itt van, visszatér
Valaki a tegnaptól is félt
Szólj, ha szólnál,
Sírj, ha sírnál
Szállj, ha szállnál
Látsz, majd, hol álmod jár
Nincs baj, míg szívem lát közel
Nincs baj, míg fényed átölel
Hol vagy még remény
Ó az álmom tőle fél
Az út végét remél
Nem is létezik, ne nézd
Érezd, hogy értem a szíved szavát
Egymást miért vádolnánk
Nincs baj, míg szívem lát közel
És átölel. Átölel
Valaki, mint angyal volt és élt
Valaki, ha érint nincs veszély
Szól, ha szólnék,
Sír, ha sírnék
Száll, ha szállnék,
Álmáról álmodnék
Nincs baj, míg szívem lát közel
Nincs baj, míg fényed átölel
Hol vagy még remény
Ó, az álmom tőle fél
Az út végét remél
Nem is létezik, ne nézd
Álmodról álmodnék
Nincs baj, míg szíved fénye átölel
A holnap így jön el, bújj közel
Valaki a holnapokból,
Valaki az álmomra figyel,
Valaki az álmából rám ismer
Valaki a tegnapokból,
Aki helyett nem jöhet más
Valaki, ha rám néz, más nem számít
Úgy élj, hogy holnap ne bánd
Többet, mint várnánk
Nincs baj, míg szíved fénye átölel

Szuhanics Albert: A magyar nyár tüze

A magyar nyár tüze

A magyar nyár tüze,
csodaszép fényárban.
Aranylón, tündöklőn
lángol a határban.

Izzó, fehér korong,
kéklő ég közepén.
vakító sugárral,
ránk zuhan most a fény.

Áldott a nap fénye,
áldott a napmeleg!
Az árnyék sem hűsít,
szomjas ajkad remeg.

Csak tiszta víz hűsít
ilyenkor ajkadon.
Lábad is vizezd be,
ha van rá alkalom!

Virít a pipacs is
a tikkadt mezőkön.
Ápolgatja a nap,
hogy fejlődjön, nőjön.

Napraforgó tábla
sárgán veri vissza.
Mezítelen testünk
a fényt mohón issza.

Egészséges, barnán
éltető a színünk.
Fényes szellő lebben,
heves lesz a szívünk.

Enyém, a nyár enyém,
a nyarat szeretem.
Amit nekem jelent,
szabadság, szerelem!

Minden ajtót kitár,
nyit minden ablakot.
Nyári nap hevében
barnulsz, ha akarod.

Oly kevés ruha kell,
testünket kitárjuk.
A nyár melegének,
mint napnak virágok.

Színek kavalkádja,
szirmok színvarázsa.
Csoda, ha az ember
a nyarat imádja?
Szuhanics Albert

Jónás Tibor YoTi :Vízesés

Vízesés
Sok-sok hosszú mérföld után,
A folyó el kéne fáradjon tán,
De hol odébb útja vége látszik,
Ott gyorsul s vadabbul játszik.

Taraját egyre feljebb hajtva,
Ijedten kapaszkodik a partba,
Miközben medrében suhan,
Mert fél, hogy arrébb lezuhan.

S valóban, odébb a hűs víz alatt,
Medre pillantás alatt megszakad
És hol eltűnni látszik a vízfodor,
Azt hinnéd, ott már csend honol.

De nem ott van a világnak vége,
Bár, mit hallasz majd odaérve,
Idézi füleidnek a pokol hangját,
Emelve feljebb a víznek rangját.

És az, míg hullva társára zuhan,
Lefelé tehetetlen hallgat ugyan,
De huppanása fülsiketítő dörej,
Az alvót haragosan ijeszti fel.

S reménytelen kutatja szemed,
Nem tudod meg, hiába lesed,
Tekinteted, ha át is töri a ködöt,
Mi rejtőzik a vízfátyol mögött.

Ám kárpótol mindezért a látvány,
Ahogy sok apró cseppre hullván,
Mint szél hordta porfelhő, a pára,
Leszáll csendben levélre, fára.

S mikor a zöld levél elnehezül,
Áttetsző kis üveggyöngybe gyűl,
És bepottyan a partról a mederbe,
Utazik megint, újabb utakra lelve.

És e csodás látványt koronázva,
Költők fantáziáját hozva lázba,
Felette a hosszú, színes márvány,
Hajlít diadalkaput a szivárvány.
Jónás Tibor YoTi

Pintér István : Reggel

Reggel
Előhang

Az emlékezés erős ópiumát szívom
könnyem folyik, szám
nevetve görbül.

I.

Sajgó napfelkeltében meghal
holdas mosolyom,
a lélek nyikorgó ajtaját
hallom számban kinyílni.
Olajozni kéne,
ragad erősen.
Repedezett ujjakkal rozsdás
csavarokat feszegetni, s
verejtékem szunnyadó
ordítását csitítani.
Képtelenség!
A fűszálban táncoló
mozdulatot vágyom,
a korhadt kerítés
reccsenő nyugalmát!
A vízszintes életet felváltja
a függőleges halál.
Ökölbe szorított érdes akarat,
fodros felhőinek tornácáról
a hajszálak némán zuhannak.
Fában ritmusra szú pattan,
kavicsos sóhaj nem látja
gyilkos közönyét.

II.

Ablak nyílik, a bekúszó
tavasz-illat tenyerébe
temeti arcát.
Jönnek zsenge zajok, halk zsivajok s
súlyos pörölyként ütlegelik
a dobhártya nyúzott üllőit.
Makacs napfény vékony
karjaival falam szemein keresztül
homlokomra kúszik.
Elkeseredett árnyékok kékülnek
hátam mögött s visszafojtott
hangon mormolják az
éjszaka elfeledett átkát.
Önző, sárga színek
karcolják bele magukat
az asztal érdes felületébe.
Fáradtan szontyolodó papírok
hevernek mindenütt, elfeledve a
színes múltban, s káoszt ölelve várják
a bambuló, porladó múlást.

III.

Tik-tak! Jéghideg ölelés utánam nyúl.
Nincs kábult megállás,
bizsergő bőröm ruháért kiált!
Egy pár láb. Mozdul.
Bágyadt pupillák mögött
vörös fájdalom.
Sérülés nélküli kezdet-kín
csavarodik boka s homlok között,
miközben tátott szájú, feslett arcú
rongyok kalimpálva gyűrődnek
a horizont párnáinak tövében.
Két kéz. Lendül.
Vért pumpáló, izmot feszítő
goromba kötelességtudat.
Gyantás húrokon visszhangzik
a hamis holnap, s a
halkuló mesék lüktető hullámai
pepita színbe öltözve, vándorbotra borulva
távolodnak.
Gyöngéd szivárvány fehérré fakul,
mocskos fintort biccent minden
titkon élni vágyó test.

IV.

Nyugalom! Ma már nincs visszaút!
Beletántorodom a visszhangos,
vakító homályba.
Cseppenő önuralom az égbe
távozik mielőtt elérné
forró homokkoporsóját.
Éjszínt sugárzó lényem
kiáltástól övezve karmolja
égető burkát.
Torz formák és testek
szaggatott vigyora
látomásaim gyűrött hóhérja.
Igen. Most van, és itt
vagyok! Én vagyok!
Koponyám alatt
már kristályos félelem.
A mindent pusztító lovasok
kirángatják rejtekéből a
szunnyadó szorongást.
Nincs most kegyes gondolat!
Menekülni kell,
mögöttem peregnek az
ítélet dobjai.
Egy nagy sóhajtás szívemig rohan.
Persze, már késő!
Nem baj! Csak gyere ide,
még ölelj meg harmatos testeddel,
még utoljára, aztán megyek!

Utóhang

Néma kabátom összehúzom, s
a tömeggel szédülök tovább,
bőröm a jövő álmait zenéli.
Pintér István

Ha furcsát érzel az éjjel,
ne nyitsd ki szemed,
ne tekints széjjel!
Leheletnyi csókot loptam ajkadra,
s tiéd voltam talán egy múló pillanatra…!

Csornyij Dávid :Ki barát s ki nem

Ki barát s ki nem
Hiányoztok mind, kiket ismerek,
Nem látlak soha titeket
Olyan jó volt veletek,
Ti, mosolygók, s ismeretlenek.

Te, ki oly jó barát voltál,
Bajban velem voltál, meghallgattál,
És te cimbora, ki tanácsokat adtál,
Ha kell, ha nem, javítgattál.

S te, gyönyörű leányzó,
Kerek szemeid még elmémben élnek,
Kacagásod s mosolyod
El nem felejtettem.

Barna hajad, selymes bőröd,
S ahogy nevetsz - soha!
Duzzadt ajkad, s csókod íze,
Máig számon maradt.

Veletek mindent megoszthatok,
Lelkemet gyógyítjátok,
Velem sírtok, s nevettek,
Titeket barátimnak nevezhetlek!

Tik vagytok, kik hiányoztok,
Veletek beszélni akarok,
Látni titeket, s hogy vagytok,
Mert ti a barátaim vagytok.

Ti, felnőtt emberek,
Kik vagy igazságtalanok, vagy nem,
Kik olyanok voltak, mint én,
Vagy csupán élettelenek.

Olyanok, kik bort isznak,
Majd pedig vizet prédikálnak,
S csak tanítanak olyat,
Amit maguk meg sem tesznek.

Olyanok kiket ismerek,
De ők nem ismernek,
S hiába barátaimnak nevezem,
Az idő vakságot tett szemükre.

Olyanok, akik nem szeretnek,
Olyanok, akik leköpdösnek
Kiket ismerek, s ilyenek
Azokat barátimnak nem nevezek!

Olyanok kik kétszínűek,
Kik hátam mögött lehülyéznek,
Kik messzire elküldenek,
Azokat barátimnak nem nevezek!

Kik bántanak, megrugdosnak,
Rágalmaznak, s kínoznak,
Elégetnek, megölnek,
Azokat barátimnak nem nevezek!

Kik becsméreltek, kik elvisztek,
Kik szipolyoztok, megbolygattok,
Fáj a lelkem, mert ilyenek vagytok,
Titeket barátimnak nem mondok!

Ködbe burkolózott szívetek
Nem kell, kínotok sem,
Mert ti nem hallgattatok meg,
Én az ilyeneket barátimnak nem nevezek!

Tik vagytok azok, kik nem
Hiányoztok, nem érdekeltek,
Pusztuljatok, s vesszetek,
Mert én titeket nem ismerlek!

De, ki meghallgatsz engem,
Tanácsokat adsz nekem,
Szívemnek kedveskedel,
Te barátom vagy s lehetsz!
Csornyij Dávid

Pajkos Péter

Nézz még egyszer rám...
Hosszú ideje együtt vagyunk
Egymásért élünk s halunk,
Megadod a lelki szabadságot,
Két karod közt a boldogságot.

Hosszú idő, sok érzés
Várjuk s keressük a békét,
Tud meg, csak te számítasz,
Remélem, soha el nem hagysz.

Nézz még egyszer rám,
Hadd lássam azt a pillantást
Mellyel megigéztél engemet
S így összekapcsolt a Szerelem.

Hosszú órák és percek,
De szép élet ez,
Csókolom édes ajkad
Mondom: "Csak téged akarlak."

Hosszú napok és hetek,
Nem múlnak el nélküled;
Boldogan nevetsz,
Az élettel való békülés.

Nézz még egyszer rám,
Hadd lássam azt a pillantást
Mellyel megigéztél engemet
S így összekapcsolt a Szerelem.

Hosszú hajad fúja a szellő,
Ezüsttájon úszó sellő
Kit kihalásztam az élet tengeréből,
Mellyel feltöltődött az életerőm.

Hosszú úton járunk
Reménykedtünk s hálálkodunk,
Nem másban, mint az életben,
Hogy összehozott sorsunk egy életre.

Nézz még egyszer rám,
Kit kihalásztam az élet tengeréből,
Hadd lássam azt a pillantást
Mellyel feltöltődött az életerőm.

Boldogan nevetsz,
Mellyel megigéztél engemet,
S így összekapcsolt a Szerelem,
Nem másban, mint az életben;
De szép élet ez.
Pajkos Péter

Szuhanics Albert

Ráléptem egy gereblyére
Ráléptem egy gereblyére,
Nem nyelére, a fejére.
Sajnos, nincsen nagyobb vétek,
Mint ha gereblyére lépek.

A gereblye rögtön büntet,
Jól megüti a fejünket.
Vághat tarkón, vághat orrba,
Ahogy léptünk rakjuk sorba.

Nincsen vádló, nincsen ügyvéd,
Sem joghézag, ami megvéd.
Csúszópénz sincs, sem hatalom,
Ettől nem ment meg a vagyon!

Igazságosan csap kupán,
Jobban figyelsz ezek után!
Hová tegyed majd a lábad,
Vétkeztél és meg kell bánjad!

Mert ha rögtön kong a fejed,
Nem jó helyt járt a te szemed.
Talán pont a szomszéd neje,
Kit bámultál, úgy kell, nesze!
Szuhanics Albert

Sápi Robi

Visszatérés a pokolból
Itt ülök a szobámban, csak nézek ki az ablakon,
S azon gondolkozom, vajon van-e még valaki rajtam kívül e világon.

Bárki, aki úgy érez mint én, úgy gondolkodik ahogy én.
Keresem én ilyet, de nem találok, és lassan eltűnik a fény.

Sétálok az esőben, sok a gondom-bajom,
Ilyenkor mindig Istenhez imádkozom.

Tudom én, hogy Ő mindig megsegít,
De mi van akkor, ha az Isteni sugallat itt már nem segít?!

Elképzelem magam, állok egy forrásnál, hogy vizet merítsek, derékig kell bemásznom,
Később a vízen ezt az írást látom:
- Én vagyok a gonosz, mindent látok,
Aki e vízhez ér egyből reá száll az átok!

Én is érzem lassan, ahogy felemészt a gonosz,
Próbálok védekezni, de belep már a kosz.

Rajtam van már a kosz, a por,
A bűneimnek pora,
Kérdi az Ördög:
- Miért csinálod ezt?
- Mert nehéz volt életem minden egyes kora!

Kapaszkodom fűhöz, fához,
De ezzel csak azt érem el, hogy kötöm magam a halálhoz!

Érzem már a talpamon a pokol égető tüzét,
Hogy Istenhez visszamászhassak, fűzöm én a füzért.

Egy gyöngy, egy bűnbocsánat,
De ettől még rajtam marad a bánat.

Sikerült visszamásztam, újra a földön vagyok,
Isten azt súgja: Szebb életet kapok.

Isten segített kijutni a tüzes katlanból,
Szorított magához az Ördög, de elengedett a pokol.
Hát, én most megint nézek ki az ablakon,
Bűneimet megbántam, nem kell már a pofon.

A pofon amit az Ördög adott eddig
Isten segített, és köszönöm neki halálom éjszakájáig!
Sápi Robi

Horn Zita Pillanat

Pillanat
Ott szállt előttem.
Egy pihe.
Egy hófehér pihe,
Mintha madártoll lenne.
Repült.
Felém szállt.
Szerettem volna elkapni,
De nem tudtam.
Túl aprócska volt ahhoz,
Hogy ott tartsam.

Szabadsága végtelen,
Mint a tenger morajlása,
Mely sosem hagy alább,
Csak zúgja...
A pihe úgy szállt a széllel,
Tova.
Elillant, s megjelent.
Újra és újra.

Lenyűgözött.
Pár pillanat,
Melyben ott volt a pirkadat.
Melyben érezhettem a lágy békét,
A földöntúli világ szépségét.
Megértettem mindent, mi homályos,
S a pihe elszállott.

Hova sietsz te illékony csoda?
Hova vágysz?
Merre van hazád?
A messzi egekben?
Határtalan végtelenben?
Merre mész te tündér?
Utat mutatsz nekem?
Hová viszel?

Aztán megláttam...
A Nap izzott,
Az ég narancs-vörösbe borult.
S megrezzentem...
Egy árnyék várt ott.
Akkor még nem tudtam pontosan,
Mit rejt e szerzet...

De a pihe egyre csak súgta:
Menj közelebb!
S közelebb mentem...
Egyre kisebb lett a távolság köztünk,
S a Nap felragyogott.
Látni véltem körvonalait az idegennek,
Kihez a pihe hozott.
A szívem nagyokat dobbant,
Pedig még nem tisztán láttam.
De mentem előre, mindig,
Közelebb a lényhez,
Kihez tündérem szállít.

Léptem, s léptem,
Már láttam a szemét.
Olyan tiszta volt,
Benne ezer kép.
Az élet képei.
Kérdések, válaszok,
Sötét, világos.
Megijedtem...
Ez én vagyok?

Mit művelsz, pihe?
Játszol velem?
Becsapod érzékeim,
Hogy megleljem helyem?
Vagy tényleg létezik?
Ő valóságos?
Ugyanaz a smaragd szikrázik szemünkben?
Ugyanazt a tükröt érintjük emlékeinkben?
S mondd, pihe:
Mindkettőnk útját te fürkészed?
Az Ő útját is Te hinted?
Neki is megmutattad szabadságod?
S elmesélted neki a végtelen világot?

A pihe csak mondta:
Menj közelebb!
S én hagytam magam...
Már egészen láttam arcát,
S egyre éreztem akaratát.
A kérdések azonnal válaszra leltek,
Ahogy tündérem közénk lépett.

Nem mondott semmit.
A Nap is nyugovóra tért.
Csendben figyeltünk,
Figyeltük őt, a pihét,
Ki nem szólt,
Csak mosolygott.
Mert jól tudta:
Munkája bevégeztetett.
Az út immár egyenletes,
A két smaragdszemű nyugovóra térhet.
Hazaértek.

Még utoljára rájuk nézett,
De nem szólt.
Csak mosolygott, s tovaszállott...
Horn Zita

Piscatel Emberi sors

Emberi sors
Mindenki többet szeretne,
mindenki jobbat szeretne.
Mindenki szebbet szeretne,
mindenki nagyot szeretne.

Ám a sors irigy s nem ad, sőt még inkább elvesz.
Mindenfelől azt sugallja te a senkinek, se kellesz!

Fülembe tép a visító óra hangja,
mint gyötrő sors rozsdás vészharangja.
Hamar lódulj, irány a keserves munka,
s utána pihenés kép unalmas házimunka.

Állandósul e küzdelem az elemekkel,
s zajlik a csata is a saját lelkeddel.

Ő egész nap gyötör, kínoz,
tűrőképességedből ki-kihoz.
Nem ad egy percnyi megnyugvást sem az,
azt hiszed vége, de kezdi újból a gaz!

Oh neked már csak egy keservesen gyenge sóhaj marad,
mely nyughatatlan lelkednek egy pillanatnyi nyugtot ad!

A végső megnyugvás úgy is a halál,
lényed a sorssal még mindig hadban áll.
Mutasd meg, hogy tenni bizony kell!
És érted a Nap sem hiába kel.

Küzdj, harcolj, s ne törjön kedved
amíg az élet cseppje van te benned.
Piscatel

Csécsei János : Ön - értékelő

Ön - értékelő
(alapvetés)

Ablakból nézem e csuda világom
Arcom érinti a szelet
Sűrűlombú fák kontúrját látom
Nyaldossák az eget
Hol gyémánt-pillanatba ásom
Magam vagyok veled

Ön - értékelő
(tömörítés)

E csuda világon:
- érinteni szelet, s nyaldosni az eget -
magam vagyok veled

Ön - értékelő
(torzítás)

E csupasz világon:
- sűrűlombú fákat vágom -
magam halok veled

Ön - értékelő
(tökéletesítés)

Veled
Csécsei János

Boda Magdolna: Egyszer így lenne jó

Boda Magdolna: (Egyszer így lenne jó )

Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a Nap csúszik fel az

égre, óvatosan bontogatva ki a világot.

Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon.

Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra

és a megszokottság ne törjön ránk.

Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk...

hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.

Jó lenne egyszer közel engedni a csodát...

vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,

nem elvárva a mező zöldjét,

a virágok színét, illatát,

a szirmok bársonyát.

Csak állni a szépség előtt, egy idegen őszinte kíváncsiságával, készen új

értelmet adni a fogalmaknak

és kötni új barátságot a világgal és magunkkal

és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint

és eldobni minden nem a kupacunkba valót.

Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem

Vízre ereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.

Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni,

hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,

hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan

bújjunk az éjszaka csendjébe...

végre kinyújtózva önmagunkban.

Egyszer így lenne jó.

Jónás Tibor YoTi :A pillanat

A pillanat
A nap ragyogó fénye, ha elillan,
Később szemedbe nem a fény,
Hanem az elmúlt pillanat villan,
És szépül a színe nap-nap után,
Mint a hajnal emléke délután.

A kis dallamok egyre halkulnak,
A csörtető napok zajában,
Az útra porszemcsék hullnak,
Idővel egyre szépülnek hangjai a múltnak.
Miért szépülnek mégis? Talán, mert múlnak.
Jónás Tibor YoTi

Jónás Tibor YoTi :Eszter

Eszter

E gyszerűen láttad át, mi bonyolult,
S kezed őszinte szívek után nyúlt,
Z árakat tépett le lelkek börtönéről,
T onnákat mozdítva lágyan helyéről,
E lhintve a boldogság édes szirmait,
R emélve, hogy Te is kapsz valamit.

Jónás Tibor YoTi

Budai Zolka : Édes Anyám

Édes Anyám
Édesanyám, ne rejtegess!
Cukorkámmal ide mostan!
Titkolóznod felesleges,
Már kezem is rég megmostam!

A vásárban, tudom, voltál,
Be is csukom mindkét szemem,
Ha nyithatom, mihelyst szóljál,
Ne játszadozz rútul velem!

Vagy tudod, mit?! Zsebed mutasd!
Nem tűrhet ez olyan sokat!
Vagy a kosár mélyét kutasd,
Mellyel jártál árusokat!

Nem hiszem én, nincs ott semmi,
Cukros falat mindig jutott!
Mondd, miért nem tudtál venni?
Mert kenyérre is épp futott?!

Édesanyám, jól tudom én,
Most a nincsen, felénk nagy úr.
Létezésünk csúf peremén
Nélkülözünk olykor vadul!

Ejj, ez élet, mily mostoha!
Keserben sem jő édesség!
Ha gróf lennék, anyám, most oda
Adnék minden vagyont: tessék!

De tudd, aztán megérdemled!
Hisz szeretni, nem feledtél!
Ezer jóval felér lelked,
Finomságom csak te lettél!

S miként csoda, szemed ragyog;
Mégis hoztál édességet!
Mert jajj, szíved százszor nagyobb,
Mint átkozott szegénységed!
Budai Zolka

Székely-Nagy Gábor : Végy még az ünnepből

Székely-Nagy Gábor
Végy még az ünnepből

Végy még az ünnepből
Ami szép az emlékből
A percet állítsd meg
S a képet őrizd meg

A holnap eljön majd
Arcodba tükröt tart
A tegnap messze már
Bár néha visszajár

Seregnyi hétköznap
Közt néhány ünnepnap
A fény arcodon ég
Úgy kérlek, maradj még
Maradj velem még!

Adj még a kedvedből
Ha kedves vagy, betölt
Egy csepp az életből
Egy szó, de jó szívből

Egy gyöngy a tengerből
Vagy kincs, nagyon mélyről
Csak adj a szívedből
Végy még az ünnepből.

Halász István : Mi van a kertben?

Mi van a kertben?
Kis virágok integetnek
virágfejükkel napkeletnek.
Madarak vígan repkednek.
Dalukat adják át a szélnek.

Szorgos méhek döngicsélnek.
Virágról virágra röppennek.
Friss virágport gyűjtögetnek.
Kell az a finom, friss méznek!

Sudár fák égig érnek!
Száma sincs a leveleiknek!
A kerti fákon gyümölcsök érnek,
Finom ízük számban érzem.

Sok-sok virág van a kertben,
kék és sárga körös-körben.
Virágoznak a kert zöldjében
színét adva a környéknek.
Halász István

Enemy :Zsoldoshadsereg

Zsoldoshadsereg
Emberek, kik elfordulnak,
Fiatalok, öregek,
Kik azokhoz jók,
Kiktől jutalmat várnak.

Emberek, kik múltat tagadnak,
Egymást és magukat
Másokért hazudtolnak,
Tagadják a múltat,
A jelenben halnak.

Természetesnek veszik, hogy így élnek,
Sokaknak titkát fecsegik az éjnek.
Titkot, melyet megőrizni nem lehet,
Másokat kibeszélni, sértegetni hátuk mögött,
Bizony így szebb minden élet.

Sok lenne a kérdésem,
Választ mégsem kapok.
Hol van a szép élet?
Ha nem itt, talán ott?

Furcsa vagyok talán,
Mert nem vagyok más,
Nem vagyok az átlag,
Az élet hat így rám!

Örömöt én másban lelek,
Mint körülöttem a nép,
Melyben élem életem,
S halok egy szép, sötét éjjelen.
Enemy