Márai Sándor

S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét?
Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban?
Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar?
Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot,
mint az önfeláldozót és hűségeset?
Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség,
mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól?
S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást?
S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkézségét,
s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek,
a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas,
van-e joga megsértődni, bosszút követelni?
S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e Ő, a megcsalt és elhagyott?
Márai Sándor