Sik Sándor A legszebb művészet

Sik Sándor A legszebb művészet


A legszebb művészet tudod mi,
Derült szívvel megöregedni.
Pihenni, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.

Nem lenni bús, reményevesztett,
Csendben viselni el a keresztet,
Irigység nélkül nézni végig
Mások erős, tevékeny éltit.

Kezed letenni ölbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Ahol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd.
Nem vagy olyan, mint azelőtt. ...

Tisztítsd meg magad...

Tisztítsd meg magad...


ahelyett
hogy arra vágynál
hogy ne legyenek vágyaid!
te üldözöd
űzöd őket
tetszik neked
vagy fel sem fogod
hogy porba tiprod
angyalok apró kis szárnyait
görcsösen akarod
hogy hozzon újat neked
minden áldott
vagy áldatlan este
honnan jössz hová mész
nem érdekel
kincsként külsődre tekintesz csupán
egy ruhára
a testre
mert telhetetlen vagy
és makacs
és mohó
a tanítást nem veszed észre
sem akkor ha fáj
sem akkor mikor az éppenséggel jó
azért születtél ide a földre
hogy megtaláld magad
de benned Ember
már nincs tisztánlátás
csak hazugság
színjáték
harag
arra kérlek téged:
mielőbb tisztítsd meg magad... /Zanza/

Váci Mihály Százezer út

Váci Mihály Százezer út


Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.

Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.

Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rád nézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer úton,
hogy megleljem kapuidat.

És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.

A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom.

Wass Albert ŐSZI AJÁNDÉK

Wass Albert
ŐSZI AJÁNDÉK

Könny-lepte őszi rónán
zokogva zeng az ének.
Könny-lepte őszi rónán
már hervadást mesélnek
sóhajtozó szelek,
novemberi szelek.

A lelkemet kitárom,
s amit szívembe zártál:
van még egy nyári álmom,
egy utolsó virágszál,
egy gyönge liliom,
egy árva liliom.

Tudom, ha ezt letépem,
itt vége lesz a nyárnak,
s a virágtalan réten
majd őszi szelek járnak,
és őszi bánatok,
fekete bánatok.

A nyár messze szállott...
de szép nyarad fejében
az utolsó virágot
ím emlékül letépem,
fogadd el álmomat,
szelíd virágomat.

S ha őszi bánat éget,
és könnyedet felissza,
hadd varázsoljon téged
a régi nyárba vissza
legutolsó álmom:
hervadó virágom.

William Henry Davies Nincs idő!

William Henry Davies
Nincs idő!

Az életnek mi haszna mondd,
Ha egyre hajszol, űz a gond.
Nem állhatsz meg a lombok árnyán
Tűnődni, mint tehén s a bárány.
S nem, nem tudod figyelni, ó jaj,
Hogy mókáz mókus a dióval!
Néznéd, amint a Nap zizegve
Csillagokat hint a vizekre.
Rád villan a szépség szeme,
Táncot lejt, várnod kellene.
Látod kigyúlni mosolyát,
S nem várhatsz, menned kell tovább.
Hogy élhetsz így, szegény bolond,
Hogy egyre hajszol, űz a gond?

Csabai Lajos Érintés

Csabai Lajos Érintés


Mikor szép fejed álomra hajtod
Tudom,nincs veled senki sem
Leeresztett redőnyöd,zárt ajtód mögött
Altató dajkád csak a gyötrelem.

Mikor bús fejed álomra hajtod
S a köddé folyt időbe néz szemed
A fájdalom is csak egy imbolygó folt csupán
Te nem tudod,de én ott vagyok veled.

Kulcslyukon át osonok be hozzád
Szellem szárnyon,mint a képzelet
Megigazítom rajtad a gyűrött takarod
Gyengéden megsimogatom fejed

Egy pillanat,a újra itthon vagyok
Sugárzik,melegség járja át szívem
Ha te nem is érzed,öröm,hogy én tudom
Veled a fényt sikerült ma megérintenem

Mert senki vagyok,ha nem szerethetek
Poshadt vizű tó csak egész életem
De ha van,ki szomjazza érintésemet
Kristály vizet adó forrás lesz szívem

Szuhanics Albert Nyárutó

Szuhanics Albert
Nyárutó

A fákon ott a zöld levél,
még fű-illatot hord a szél.
Nincs semmi nyom, és semmi jel,
sompolygó őszünk mily közel.

Most még oly szép a nyárutó,
de sajnos minden átfutó.
Ím messze száll, vagy elszalad,
míg fájó szívünk itt marad.

Egy reggel kinyitjuk szemünk,
már őszi napra ébredünk.
Oly bágyatag a napsugár,
és kertünk rozsdabarna már.

A sárga levél hulldogál,
míg rája hideg köd szitál.
Gondolkodik fenn kicsit,
de végül lassan leesik...

Ám de most a nap nevetve,
könnyet szór a fellegekre.
Új fű serken zöld határban,
lubickoljunk még a nyárban!

Kányádi Sándor Kilenc pipe

Kányádi Sándor


Kilenc pipe...


Kilenc pipe meg a lúd
a kapun kiszabadult.
Azt se mondták, gi-gá-gá,
elindultak világgá.
Tapsantyúztak nyakuk-nyújtva,
pillogtak a poros útra.
Alig mentek három utcát,
a világot máris unták.
Hű de hosszú, hű de meleg,
tovább menni nem éri meg.
S ahogy voltak, libasorba,
letottyantak mind a porba.
Kérdezzük meg a kis csacsit,
hátha ő útbaigazít.

Mosolygott a csacsi bölcsen;
ki tudhatná, ha még ő sem.
"Fussatok a patakig,
mert a világ ott lakik.
Alig három libanyak-hossz
út visz el a patakhoz."
Máris talpon, s futva fut
kilenc pipe meg a lúd.
És napestig szakadatlan
fürödtek a kis patakban.
És azóta három utca,
sőt az egész falu tudja,
hogy a világ itt, csak itt,
a kis patakban lakik.

Kovács László Libás Mátyások

Kovács László
Libás Mátyások

Hej Döbrögik! Kevély nagyurak!
Mi lészen, ha a libák egyszerre gágognak?
A Matyikból-Mátyást tett az idő,
s a verés lassan nem elkerülhető.
Kastélyotok tornya messzire látszik,
gőgbe, hazugságba vakság ibolyádzik.

Hej Döbrögik! Törvényen kívülik!
Minden könny valahol vérré változik.
A ludakról lassan lekopik a toll!
Magyar hazába új szív, Magyar zakatol.
Belebújhattok szégyenetek markába,
pandúrok mögé ingbe, glóriába.

Hej Döbrögik! Hol az igazság?
Deresre kötött nemzeti szabadság.
Világba vándorol ki az eszét tudja.
Jobb élet reményével Északra-Nyugatra.
Libás Mátyások mi, kik itt maradunk.
Tíz körmünkről lehúznak, de bele nem halunk!

Tóth Árpád ERDŐ

Tóth Árpád ERDŐ

Körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A napsütés vidám,
S a forró, sárga ragyogásban
Minden vén tölgy egy víg, élő titán:
Emeli barna karját
Frissen az áldott égbe,
A szent, illatos, teli kékbe,
S rengeti fürtjei zöld zivatarját.
Csend.
Kábult fülem hallani véli
A zengő, örök napot odafent,
Billió mérföldek étherén
Átszűrt, ájult finom neszét:
Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!
S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük,
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámzó, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.
Jó így csendesen nézni a fákat,
Érezni a derűt, mely mindent áthat;
Titokban éltem is szépen tovább égett,
Mint számban a parázsló szivar,
S tűnődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,
Mint a napfényben a szivarfüst
Kedves, kék karikáival.
Oly jó így egyszer mélyen örülni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törülni,
Aztán lehunyni a szemem egy percre,
Míg az élet kis, nyomorú perce
Ezer évvé ringatja magát,
S kinyitni aztán
S nézni ezer évvel öregebben,
Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben
A nap örökké fiatal
Nagy, zengő aranycsillagát!

Tóth János: Ragyog az ég

Tóth János: Ragyog az ég

Az alkony szürke kertjében árnyékok nőnek,
Fényföldben gyökerük, száruk az estbe fut
Napsugarak ütköznek egy hatalmas felhőnek,
A vöröslő fényből mára már, morzsa se jut.

Csillagok bújnak az est fekete ponyvája alól,
Fényük hangtalan, lelkemben csengő kacagás,
A Hold, mint apó sétál, arca sárgálló fényt szór,
Az ég tündököl, s engem elönt az angyali varázs.

Egy tücsök éneke

Egy tücsök éneke

Kicsi tücsök ciripel,
vajon, van ki rá figyel?
nem kottából játssza a dallamot,
maga az élet ír meg minden hangot
ezért időnként hamisan cseng játéka
de mindig szívből jön, mit mondana.
Füled becsukhatod,
de lelked nem zárhatod
előle,
mert felelős lettél érte
mikor szemed fénye
megpengette első kicsi húrjait
mikor megszólaltatta élete legszebb dallamait.
Néked énekelt, s te beleszerettél,
ne feledd hát most sem, mit akkor annyira értékeltél!
Vékony szálak, melyeken a muzsika zengedez,
s ezért könnyen elszakadhatnak ezek
megóvni csakis te tudod a kis tücsök énekét
ha nem hagyod magára csepp kis életét.
Kicsi bogár, rövid élet
mit annál nagyobb szeretetben él le.
Bogárka téged szólít hát, Szerelem!
mi szándékod velem,
áruld el végre nekem!!!

Reményik Sándor Csipkerózsa

Reményik Sándor
Csipkerózsa

A vártoronyban szûzi csend,
A pergõ rokka elpihent,
Áll az idõ s nincs benne óra,
Királyfi, átkozott kezed
A tüskerácsra mér' teszed?
Most boldog Csipkerózsa.
Százévig nõtt a lángsövény,
Mögötte nincs könny, vágy, remény,
Semmi, csak boldog álom,
A gonosz tündér jót akart,
Herceg, ez álmot ne zavard,
Ne lássanak e tájon!
Alszik, tán rólad álmodik,
Lovag, van bátorságod itt
Álmához mérni rongy-magad?
Az Élet vagy, te átkozott,
A bûnt, a bajt, a jajt hozod
S kezedhez szenny tapad
S ha vágynál mégis törni át,
Találj szemben ezer halált,
Szívedbe tüske törjön,
Vérzõn szakítsd a lángfalat
És úgy maradj a vár alatt,
És szomjúság gyötörjön.
S Te csak aludj, kis Csipkerózsa,
Áll az idõ, nincs benne óra,
Sorsod nem mostoha,
Az álmod szent,
A rokka elpihent,
Aludj, ne ébredj fel soha!

Safranka Judit & Kormányos Sándor Csodára várva

Csodára várva

Fájdalmaink közt botladozva
rohanunk által az életen,
félvakon tapogatózunk,
hogyha szemünk látni képtelen.

Tétova álmaink nyomát
követjük halkan, félszegen,
bádogkeblünk üresen kong,
reményünk mégis végtelen.

Behunyt szemmel futunk tovább
nem nézünk egyszer sem hátra,
nyűtt lelkünkben vágy bitangol
csavarog, csodára várva.

Kócos üstökünk szél cibálja
züllesztené a vak hitet,
valahol Óz a nagy varázsló
majd nekünk is ad egy új szívet.

(Safranka Judit & Kormányos Sándor)

Rácz Péter Barátok

Rácz Péter Barátok

Miért nem tudhatom miért kellek e világnak?
Csak annyit tudok hogy piciny része vagyok-e hatalmas csodának.
Ezen csodának sűrű porában
Nem tűnnek el kik fontosak számunkra!
De vajon mikor jön a várva várt pillanat?
Mikor derül végre ki kiknek maradunk végleg fontosak?

Idő multával, szívek oltalmával foltozva
Eszmélünk hogy a várva-várt pillanat
Nem más mint a mezítlábas élet
S az élet nem más mint a PILLANATOK ÖRÖME.
Akkor látunk tisztán és boldogan
Ha nem látjuk a port csak a sugarat,
A fényt mely megtöri a sötétséget,
Minden bajt és gondot áttörve
Segítünk egymáson örökre-örökre!
Baráttá válni, az maradni és tenni-tenni érte!

Vörösmarty Mihály- Egy szegény asszony könyve

Vörösmarty Mihály
Egy szegény asszony könyve

Egy szegény nő, Isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámolatlan,
Ül magán a csendes lakban.
Gyásza nincsen, gyásza rég volt,
Még midőn jó férje megholt;
De ruhája mégis gyászol:
Szíve fél a tarkaságtól.
Dolga nincs, hogy volna dolga?
Kis ebédhez nem kell szolga.
S az ebédnél nincs vendége,
Csak a múlt idők emléke.
Aki maga néz a tálba,
Azt az étel nem táplálja:
Több annak a gondolatja,
Mint amennyi jó falatja.
Gondol vissza és előre
A sok jó és bal időre.
S félig étel, félig bánat:
Mindkettőbe belefárad.

Hejh, nem így volt hajdanában,
Míg nem járt özvegyruhában:
Tele kamra, tele pince
S mindig kézben a kilincse,
És szegénynek és boldognak
Udvar és ház nyitva voltak.
Vendéget nem kelle kérni:
Önként szoktak ők betérni,
Víz' dicsérni, bor' fecsélni,
És a gazdát nem kímélni.
A szegény, kit Isten küldött,
Ide gyakran beköszöntött,
És azon mit innen elvitt,
Lelkében nem tört meg a hit:
Nem hideg pénz, hideg arcok,
Eleség volt az ajándok.
És ha néha úgy történék,
Bár nagy ritkán, nem jött vendég,
Akkor sem lön üres a ház,
Bőven volt az istenáldás:
Jobbra, balra a sok gyermek
Játszottak és verekedtek,
S gondjaiért az anyának
Sok bajt, örömet adának.

Hajh azóta csak bút látott,
Hogy a gazda sírba szállott:
Gyermekei szétfutottak
Napkeletnek, napnyugotnak,
S a szegény nő elhagyatva
Úgy maradt, mint a szedett fa.

Az idő jár, s ő csak megvan,
Hol reményben, hol bánatban.
Szűken teng kis vagyonábúl,
És ha néha sorsa fordúl,
Gazdálkodni még most sem tud,
Ha neki van, másnak is jut:
Jobb időkből rossz szokása,
Hogy a könnyeket ne lássa,
Megfelezni kis kamráját,
S maga gyakran szükséget lát.

Most ott ül az asztal mellett,
Imakönyvében keresget.
Könyvét hívják Rózsáskertnek,
Melyben szent rózsák teremnek.
Régi, jó, de kopott jószág,
Melyet még csak a barátság
S egypár ernyedt szál tart össze,
Oly igen meg van viselve.
S ím kopognak, és köhentve
Az öreg jó Sára lép be:
"Isten áldja meg, nagyasszony!
Most ugyan csak legjobb itthon.
Jó, hogy ilyenkor ki nem jár,
Majd elvesztem, oly nagy a sár."
'Hát mi jót hoz, Sára néni?'
"Istenem! bár tudnék hozni.
Egy kéréssel jöttem volna,
Ha miatta meg nem szólna.
Oly nehéz most a szegénynek,
Tán jobb volna, ha nem élnek.
Imádságos könyvet kérnék,
Higgye meg, most oly jólesnék.
Mert hiszen ha már az ember
Szépszerint jóllakni sem mer,
Már ha szűken él kenyérrel,
Éljen Isten Igéjével,
Így legalább árva lelkünk
Az imádság tartja bennünk.
Itt, tudom, van heverőben:
Adjon az Isten nevében."

'Jó asszony, felelt az özvegy,
Könyvem nincs több, csak ez az egy,
De ha már úgy megkivánta,
És ettől függ boldogsága,
Vegye egy felét jó névvel,
Én beérem más felével.'
S fele ide, fele oda,
Könyvét kétfelé osztotta.

Most a két jó öregasszony,
Hogy semmi jót ne mulasszon,
Fél könyvből, de nem fél szívvel,
Imádkoznak este, reggel,
S ha van Isten mennyországban,
Nem imádkoznak hiában.

Szabó Balázs A csoda

A csoda

Van egy csoda itt a Földön
Úgy is hívják énekszó
Segít mindig bármi jöjjön
Fújjon szél, vagy essen hó.

Lelked érti csak a titkát
Szívbe bújik szívesen,
Ezt hallgatja magyar, horvát
Talján, Gall és Szerecsen,

Orosz, Ukrán Román, Japán
Hollandok és Németek
Jó pár napig sorolhatnám
A nagyvilági népeket.

Szereted őt éjjel-nappal
Egyszer komoly, másszor vad
Tisztán zengő kedves hanggal
Hamarjában rád ragad.

Füledben van jóban, rosszban
Vígasztal és felvidít
Halkan szól a rádióban
Néha napján felordít.

Nem mondom ki úgyis tudod
A zenéről beszélek
Néked is van kedvenc dalod
Közéjük tán beférek?

(Szabó Balázs)

Árvai Emil Ősz

Árvai Emil
Ősz
1.

Reggel már fázom... Igaz,
tegnap még átölelt a nap,
elpirult, s szaladt... Elvérző fák alatt
rőt ravatal: hullt lomb, tavalyi gaz.

Néha-néha meglegyint:
avart kavart a szél.
Erdő-rét halkan elalél...
jő a tél... didergünk megint.

2.

Festi a fákat lágy napsugár,
potyognak színes könnyeik:
szemfödél fáradt földre itt...
Langy légben gyászos varjú száll.

Előkerülnek kóborló cinkék,
szekrények zugába hantolt kabátok;
hűlt kályha gyomrában ébred zsarátnok;
kaparó torkomra meleget innék.

Síelni készül az ifjúság,
hóesést várnak gyermekek;
őszülő nagyszülő elmereng:
ezt a dalt már nem neki húzzák...

Czky Zsanna A pillanat varázsa

Czky Zsanna
A pillanat varázsa

Az elsuhanó tájat figyeltem,
S jött a pillanatnyi csoda.
A felhők hasadékain átlibbent,
A lebukóban lévő nap sugara.

Mintha orgonajáték zengene,
Egyre több és több lett a rés.
A fényestől a színezüst fele
Hajazó, földet legyező, égi kéz.

A zene hangjai szerint változott,
És öltött újabb és újabb formát.
Az ólmos felhő közepén tátongó
Lyukból, leomlott egy fénynyaláb.

Üstdobszólóként ért földet,
S míg szétoszlatta önmagát.
A harsona szólamú zöldek,
Mohón itták a lágy nap sugarát.

Szabó István: Próbatétel az út

Szabó István: Próbatétel az út

Próbára tette Isten a lelkemet.
Adott számomra testet, szellemet.
Adott szülőt, földi életet.
Szólt az Úr, s útnak engedett

Tiéd a vágy, a gondolat!
"Szeresd felebarátodat, mint magadat!"
Tiéd a sorsod, tégy amit akarsz,
szabad vagy, jó s rossz közül választhatsz.
De vígyázz, mert egyszer mindenről számot adsz!

Foghatod a kezem. S ha jót kérsz, kaphatsz,
De el is engedhetsz, nélkülem is haladhatsz.
Segíthetsz azon, ki porba hullt,
ki feléd kiállt, mert nyomorult.
De ott is hagyhatod, kikerülheted.
Adtam széles utat és keskenyet.
De az Ítéletre minden "út"- Hozzám vezet!