Petőfi Sándor

Zoli
...
Édes volt a csók,amely ott
Ajkaidról rám esett,
De ki hinné, de ki hinné?
Csókod most még édesebb.

Száll az idő,mint a pille,
Melyet a szél ragad el,
Szemlátomást fogy az élet,
Szemlátomást hervad el.

Ám hervadjon, isten néki,
Érte nem is búsulok,
Nem vesz kárba,mit az élet
Fájáról lehullatok.

Ami elhal életembül,
Föltámad mint szerelem...
Oly mértékben nő szerelmem,
Amilyben fogy életem!

/Petőfi Sándor/

Zelk Zoltán: Ez már az ősz

Zelk Zoltán: Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök,
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közelg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák,nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit.-
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!

Kerti Gergő Létem Értelmetlen

Kerti Gergő Létem Értelmetlen

Az űrben rekedtem,
s sodródom dermedtem,
a sötétben merengtem,
s rájöttem:
létem értelmetlen.

A hideg fény hozzám ér,
kitágul pupillámon az ér,
s felnyílt a szemem
s ráébredtem:
létem értelmetlen.

Hűvös szavak borzolják fogaim,
szavaimmal elszöktek foglyaim,
s vele együtt gondolataim,
ajkaim rezdülnek
s elmondják rekedten:
létem értelmetlen.

Úszom a legmélyebb sötétben
hajó nélkül szárazon,
nincs mi engem visszatartson,
hisz még hajóm sincs
minden perc mi elmúlt kincs,
az öröklét egy apró darabja
éppen szívemet szabdalja,
marcangolja sok apró darabra.

Szégyenteljes hamvam az
űrben úszik örökké,
s most már mind a övéké,
kik a fekete lyukon át
lesnek ránk.
Örökké lesnek ránk.
És én visszalestem ám,
s egy pillanatra rá,
észrevettem:

Úszom a legmélyebb sötétben,
elvesztettem szerelmem,
elvesztettem hamvvedrem,
elvesztettem testem,
elvesztettem mindenem:
létem értelmetlen.

Király Imre: Őrizd meg!

Király Imre: Őrizd meg!

Az álmaidra vigyázz!
S őrizd meg friss tej ízét a gyermekkornak
Mikor csaholó felhőket hajszoltál,
S köszöntél minden bokornak

Őrizd meg szemedben az ártatlan kéket,
Az első lépések botladozását,
S hagyd, hogy kísérjen, rózsaszín nevetésed.
Őrizd meg az először feszülő szavakat a szádnak,
Mellyel testvére lettél a világnak.
Az első sírásoddal megkarcolt csendet,
Mellyel az örök bűnöket magadra vetted.
Őrizd meg szavak ifjúkori lendületét,
A nemlét társtalanságát váltsd fel apró örömökre,
S a szív mélyhangjait énekeld,
Konok tüzeknél lázasabban.
Őrizd meg a hajnali földek szagát,
Az égi óceán roppant csillaghadát,
Halk folyók zöld csobbanását,
Őrizd meg szemednek,
Hogy elmerülhess benne,
Ha rád tör sok bántó földi nesz.

Kígyóvonalú fák bámész lombját,
Testükön a finom pókhálóredőt,
Érezd a sóhajos bomló életvonzást,
S őrizd meg a csillagszámláló időt.

Mert kell néha pár bolyhos emlék,
Szótöredék, villanó mondatfoszlány,
Hogy megtaláld elhagyott gyerekarcod
S magadból egy darabot újra visszahozzál.

Zelk Zoltán Vers a lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.

Szabó Lőrinc - Szél hozott, szél visz el

Szabó Lőrinc - Szél hozott, szél visz el


Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?

Babits Mihály - Hunyt szemmel

Babits Mihály - Hunyt szemmel

Hunyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd ki, unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Vajda János: Húsz év múlva

Vajda János: Húsz év múlva


„Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szivem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül –
Múlt ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen…

Szilágyi Tibor: Csak a zene

Szilágyi Tibor:
Csak a zene

Látod, elmúlt már egy hosszú év
s csak száraz levelek ülnek a fán,
sűrű felhők mögé bújik az ég
napfény nem csillog szobám falán.

Ébren fekszem, gondolatom messzejár,
körém a csend szövi sűrű fonalát
s én hallom hullámzó dallamát,
rám ma egy hosszú éjszaka vár.

Szobám ablakán csillan egy esőcsepp,
hűvös szél verdesi a régi ház ajtaját,
valahol harang szól a kinti éjszakában
s tárja szét egy kis templom kapuját.

Fülemben hallom a távoli zenét,
körbeleng, átölel majd rám talál,
felkelek, felkapom kedvesem köntösét
s a hajnal pírja még ébren talál.

Szaladnak futva a hangjegyek
fáradt kezem nyomán
s ujjaim lágyan siklanak
egy rég megkopott zongorán.

A dal az én legszebb életem,
csak ő érti lelkem szavát,
kitárom előtte sóvárgó szívem
s engedem magamba illatát.

Harsányan köszöntött rám a reggel,
a Nap melegen ontotta sugarát,
új dalomat szívembe rejtettem el
s fáradt testem bizsergés járta át.

Szénási Tamás Az élet szép

Szénási Tamás
Az élet szép

Kérded te: Miért szép az élet?
Szerintem azért, amilyennek te véled.
Mert az élet szép, de nem fogja fel ész.
Miért nem? Itt van a válasz; semmi vész.

Mert egyszerűen nem fogom fel,
Hogy szeretlek, de hogy és mire fel...
Egyszerű a válasz, íme: s e versemnek címe:
Azért, mert szép az élet,
Szeretlek és mindig mindenhol lennék tevéled.

Szép vagy te lány és szép az élet,
Ezért ne lökd el ezt magadtól kérlek!

Hogy mennyire szeretlek?
Felsorolni ez a lap kevés!
Szívembe szerelmed egy mondatot kevés:
"Az élet igazán szép és van értelme élni!"

Aberth :Volt egy barátom

Volt egy barátom

Volt egy barátom
Az egyik nyáron,
Szép emlék maradt nekem.
Ha bánatom van,
Mindig csak őrá,
Őreá emlékezem.

Nem volt ő más,
Csak egy kicsi madár.
Egyik fa ágán
A fészke most is áll.
Ha bánatos voltam,
Arra jártam rég,
S hallgattam a madár énekét.

Madárka kérlek, énekelj szépet,
Dalold el, milyen a nyár!
Madárka még ezt dalold el kérlek,
Hogy egy leány énreám vár!
Madárka kérlek, daloljál szépet,
Dalold, hogy az élet szép.
Madárka kérlek, madárka kérlek,
Madárka énekelj még!

S énekelte ő, hogy
Milyen szép a nyár.
A kéklő égen
Száll a kismadár.
S énekelte ő, hogy
Mily nagy boldogság,
Ha a szél hozza a rétek illatát.

S a kismadár dala
Olyan vidám volt,
Hogy szívemben
A bánat elcsitult.

Ám egyik éjjel
Viharos széllel
Tört reánk a hideg tél.
Elszállott végleg
Egy kicsi élet,
A kismadár földre lehullt.

Elszállt egy élet, üres egy fészek.
Ő többé nem énekel.
De hogyha róla álmodom néha
Álmomban életre kel.

Madárka kérlek, énekelj szépet,
Dalold el, milyen a nyár!
Madárka még ezt
Dalold el kérlek,
Hogy egy leány énreám vár!
Madárka kérlek, daloljál szépet,
Dalold hogy az élet szép!
Madárka kérlek, madárka kérlek,
Kérlek, hogy énekelj még!
Alberth

ÁPRILY LAJOS: Emberek

ÁPRILY LAJOS:
Emberek

Közöttünk járnak - jól ismerheted -
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran -
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.

S közöttünk járnak - hátha ismered? -
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban -
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.

Wass Albert Őszi hangulat

Wass Albert
Őszi hangulat


Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután.

Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket.

Hirdessük, hogy a nyári álom
varázs-intésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér.

Hirdessük, hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet.

Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más:
hogy ezután is lehet élni,
hogy tréfa csak az elmulás.

A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet.

Győrfi-Bátori Péter Ha akarom

Győrfi-Bátori Péter
Ha akarom

Ha akarom,
Szén leszek a ceruzában.
Ha akarom,
Benne leszek az álmaidban.
Magas hegyekre mászok,
Kerek dombokról csúszok.
Egy kiálló szikláról,
A háztetőkre ugrok.
Kacsalábon forgó paloták,
Kék almákat termő almafák.
Ha akarom,
Meghempergek a hóban.
Ha akarom,
Elmerülök a feneketlen tóban.
S elsétálok
Az Óperenciás tengeren túlra.
Felfekszek a nem létező
Legvadabb folyóra.
Hadd vigyen fel
A legmagasabb üveg hegyekre,
Hogy ott a nyitott ablakon
Korcsolyázzak,
A semmiben meg megfázzak.
S jeget lehelve
A sárkányokkal szembeszálljak,
A 100. emeleten a 100. szobában,
Egy királylányt találjak.
Boldog vagyok, kicsordul a könnyem.
Vége van, kiszállok,
S becsukom a könyvem.

T. Krisztián Rejtélyek

T. Krisztián
Rejtélyek

Nappal suhanó rideg árnyak,
Az éjszaka egy tündér szárnyal,
A tündér álmomban jött elő,
Éjszakában felkelt az eső.

Szálló fűzfa égi testen,
Kicsi leány beléd estem,
Estem én már sok szép jóba,
Zuhantam már kútba orral.

Éjszakában egy nyíló virág,
Nappal hervadó kicsi leány,
Éjszakánként csillagként fénylik,
Nappalra keze-lába vérzik.

Szívem gyönyörű mámorában,
Nappal alszok egy álmos fával,
Mert az éjszakát vele töltöm,
És így az élet csupa öröm.

Virág szánt és traktor nyílik,
Plafonon egy zár és kilincs,
Fejen álló csupasz világ,
Traktor törte árva virág.

Égen járó kis emberek,
Földön fekvő tetemek,
De a szerelem újra él,
És lábad alatt a kék ég.

Hanik Boglárka Ha próbálsz Bízni

Hanik Boglárka
Ha próbálsz Bízni

Fáj... mert fáj ami történik
A távolban mégis valami fénylik
De a fény előtt ott van egy árny
Mely csak integet és engem vár

Lábam mintha földhöz ragadna
Futnék hozzá de egy erő tartana
Fognám a kezét mert tudom hogy imád
Vele lennék akár egy életen át

És őt sem engedi a helyzet
De bízom hogy nem ez a végzet
Mert mindig nehéz a kezdet
És akkor is ugyan ez a nézet

Futnánk egymás felé, de nem lehet
Húznám magamhoz, de elérhetetlen
Ha könnycsepp csordulna arcomon
Ő érzi... Mégis Hiányzik nagyon

És ha már Gyötörve fáj a Szívem
Kitartok mert ilyen ember még egy nincsen
És örökre kitartok ővele
Mert egyszer ott leszek mellette.

Balázs Danó Tímea Jó neked

Balázs Danó Tímea

Jó neked



Jó neked, hiszen

te minden percben

magaddal lehetsz,

lelked tiszta fénye,

tükröd tükörképe,

arcod lágyan érintve,

bármikor átsuhanhat

tekinteted árján…

Danó Tímea Álom

Danó Tímea
Álom

Ébredj már te naiv álom
te álmodó valóság
színt képzelő pici ábránd,
kéket váró boldogság.

Láss már végre forró könnycsepp
kicsi vagy és egyszerű
szemben a nagy erejével,
ki azt mondják nagyszerű.

Ébredj már te fájó érzés
te borzalmas álmodás
könnycseppek rab éjjele ez,
fal rejtette zokogás.

Ébredj már, te nedves párna
könny áztatta valóság
fájdalmakat összefogó,
éjszakai furcsaság.

Ébredj már kis buta álom,
éjszakai zokogás
engedd be az új kék fényét,
mely vakító és oly csodás.

Edgar Allan Poe Bár volna örök álom életem!

Edgar Allan Poe
Bár volna örök álom életem!


S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.

S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!

S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyremegy.

Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény.

Szénási Tamás Vár az ismeretlen

Szénási Tamás
Vár az ismeretlen

Ott van messze innen, minket vár,
Nem ismerem, te sem, ők sem, de kár,
Senki sem ismeri, ellepi a por és a sár,
Körbe veszi az üresség, a tér, akár egy vár.

Észre sem veszed, de mégis létezik, él,
Messze van, hírét csak egy hozza: a szél,
Megbújik mindenben, magában hordozza a nyár és a tél,
Elmegy melletted; a napfénnyel útra kél.

Az ismeretlenben: ismeretlen minden érzés, mi ismerős,
Minden, ami fekete, ami fehér, ami gyenge, ami erős,
Te kiállsz mellette akárcsak egy hatalmas és bátor hős...