Bíró Krisztina: Mint egy csónak...

Mint egy csónak...
Mint egy csónak, úgy ringanak
Élettől bódult álmaim,
S megszeppenve szaladnak előttük
Nyöszörgő gyermek-vágyaim.

Álmosan pislog a csillag.
Győzelmi lobogót teszek
A szívem fölé, hogy úgy üdvözöljék
Őt a rózsaszín fellegek.

Csönd honol, a néma tájon
Halkan dúdol a könnyű szél.
Közben már valahol a nap hunyorog,
És megannyi víg szív mesél.

Vonat robog el állomás
Bágyadt csendjében: titokban.
Kedves levelek asztalon alszanak,
De szavaik a szitokban.

Egyre távolodnak, úsznak
A kék hegyek felé úsznak,
Tengerek, sóhajok, üdvözölt szelek
Dallamára ringatóznak.

Remegő gyertya kezemben:
A fényében magam látom,
S mielőtt bármit mondhatnék halkan,
A kincsem benne találom.

*

Mostanában sok a vihar.
És vallom: félek is nagyon,
De tudom, hogy még elmehetek messze
Mint egy kis csónak: szabadon.

A hold szeret engem, érzem.
És én is éppúgy szeretem,
Mint az égi szőnyeget alkonyatban
Szép könnyharmatos szívemen.

És szeretem a fuvola
Édes-bús hangját hallani,
Mert víg és sír egymagában, mint aki
Örökre ment színt vallani.
Bíró Krisztina

MARGOT: Éneklek csendesen, lágyan,

Éneklek csendesen, lágyan,
Benne élsz minden virágban,
Benne élsz tündérmesékben,
Te vagy a csillag az égen.

Te vagy a bimbó az ágon,
Aludj hát kicsiny virágom.
Pillangó palástja ágyad,
Szemecskéd ugye már fárad?

A tücsök muzsikál néked,
Nagymama mesél sok szépet.
Ringatom picinyke tested,
Angyalka fejednél repked.

Aludj hát töretlen bimbó,
Utadon repítsen hintó,
Kis pónik lessék a hangod,
Kövessék minden parancsod.

Álmodban te légy a herceg,
Ki táltos lovakon repked,
Fedezz fel majd új világot,
Teljesüljön minden álmod.

Aludj hát kicsike szentem,
Nagymama szeme is rebben,
Elszunnyadt bennem az ének,
Aludni kell e kis legénynek.

Az álommanó is fáradt,
Vackol egy jó puha ágyat,
Fejecskéd mellé telepszik,
Tested már álomban rejlik.

Nem alszom, itt őrzöm álmod,
Vigyázom alvó világod,
Mosolyod szád sarkán villan,
Boldog vagy ott, álmaidban.

Szabó Magda - Elfogadlak

Szabó Magda - Elfogadlak

Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

Szóba sem álltam az idővel,
most alkuszom vele; hiába érzem,
hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett,
neveli suta magzatát,
lebeg az együgyű reménység,
hogy te meg én, s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szivünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...

Ó, talány, ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár, mikor mosolyogsz,
jó mezőn futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét a folyó,
úgy lesi beszéded. Téged szeretlek?
Téged, vagy a mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szeretnék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Mily zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis repülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás, vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.

Ady Endre :Megint sokan néznek

Ady Endre

Megint sokan néznek

Megnézem magamat:
Megint sokan néznek:
Vagyok érdemeltje,
Vagyok-e valakije
E sokan-nézésnek?

Olyan messze esik
Tőlem már a hívság,
Hogyha megtörténnék,
Más akkor se volna, mint
Szomorú csacsiság.

Vén, léha életem,
Légy tanum e pörhöz,
Lásd, hogy időm örvény
S úgy futnak el napjaim,
Hogy nap napot tördöz.

Óh, milyen szamarak,
Kik úgy szólnak rólam,
Hogy a dolgom rendjén
S hogy csillámlón jól-vagyok
S testem-lelkem jól-van.

Édes barátiság,
Kétkedő barátság,
Édes mégis-tartás,
Be jó, hogy napjaimat
Mégis-mégis tartják.

Mágori Bea ..Érzés...

..Érzés...
Olyan ez, mint az Unicum,
lassan folyik le a torkodon,
átmelengeti testedet,
nem tudod mi ez, de élvezed.

Beleremeg gyomrod, lelked,
megtaláltad, megszeretted,
felizzik benned, forr a véred,
lágyan tombol, meg-megéget.

Olyan ez, mint a vízesés,
erőtől duzzadó, mesés,
fullasztó, szikrázó napsütés,
csodálatos álom-ébredés.

Mint a vulkán, tör fel benned,
tisztán érzed minden sejted,
és egyszer csak lecsillapul,
mégsem múlik, el nem fakul.

Lusta hullámzásra vált,
féltve, lágyan ölel át,
majd elenged és elrepül,
lelked mély álomba merül.

Álmodja az életet,
mindent mit érezhetett,
szépnek lát jövőt, jelent,
múltat és a végtelent...
Mágori Bea

Szabó Alexandra

Álomvilág
Álomvilág csupán, mit szemünk lát,
Nem érezzük az élet kisebb sóhaját.
Valójában az a rideg tény,
Hogy az élet olykor nagyon kemény.
S csak sétálunk vágyaink peremén.

Ide-oda sodor az élet
Olykor szerelemmel éltet,
S ha tovaszáll, marad utána a gyötrő lét, tétován.
Fáj a szíved, s ezért érzed magad elég kuszán.
S csak összevisszaság lesz szíved alkonyán.

Álmaidban az örök gyermekkor,
Csak Emlékeid kedvéért élsz olyankor.
A szép és csak a jó létezik akkor.
S ha felébredsz, jön újra a jelenkor,
És nem tudod miért sajog a lelked ilyenkor.

Mitől fáj ennyire? S mért kíséri akkora sóhaj?
Mintha romba dőlne a vágyad,
S vele együtt minden ábrándod.
Csak pörgeted tovább magad előtt vágyálmod.
És tudod jól, múltad vissza már nem kaphatod.

Ábrándjaid messze szállhatnak veled,
Benned mindig mély nyomot tehet.
S ha álmod megvalósítod ,
Az életet színesebbnek láthatod.
Boldoggá tesz, s ez a lényeg,
Veled táncolnak majd a pajkos tündérek...
Szabó Alexandra

Pintér Ildikó

Gyertya lángja, ember élet
Nagyon régen már, hogy megszülettünk.
Szüleink szerető karjaiba érkeztünk.
Először hangosan felsírunk,
De idővel csendben elalszunk.

Gyorsan cseperedünk,
Csecsemőből gyermekek leszünk.
Sokat sírunk és nevetünk,
De boldogan élünk.

Az igaz életből nem értünk még sokat,
Nem értjük a komoly dolgokat.
Aztán megérezzük a gondokat,
Majd idővel átéljük azokat.

A múlt már csak emlékekkel kedveskedő,
Ami lehet kedvező és kesergő,
Akárcsak jelen és jövő,
Mert telik-múlik az idő.

Egy bizonyos kort átlépünk,
És újra biztonságot keresünk.
Lábunk újra remegő,
Kezünk segítő kezet kereső.

Bizony újra gyerekkorba lépünk,
És sokat vagyunk azokkal kiket szeretünk.
Bennük leljük a támaszt,
Tőlük várjuk sok mindenre a választ.

Ők feledtetik velünk a rosszat,
És együtt éljük a jókat.
Segítünk nekik sokat
És várjuk a kedves szavakat.

Tudjuk egyszer minden elmúlik,
Ahogy a gyertya lángja kihunyik,
De addig még van időnk,
Hogy sok születésnapot megéljünk.
Pintér Ildikó

100 Folk Celsius : Altató

100 Folk Celsius : Altató

Drága gyermekem,
aludj szépen el,
figyelj rám, egy mesét mondok el.
Nem tudom, hogy mikor volt, de megtörtént...
nézd, a mackó is figyel.

Hol volt, hol nem volt,
volt egyszer egy Hold,
arcán néhány árnyalatnyi folt.
Este feljött, és amíg elő nem bújt a nap,
csak magában bandukolt.

Hallgasd, hunyd be két szemed
megfogom apró kezed
simogatlak, amíg véget ér a dal
hallgasd, hunyd be két szemed...

Nézte, hogy a Föld
lenn hogy tündököl
fűből-fából bajuszt is pödör
milyen szép, ha minden évben egyszer a tavasz
virágokkal átsöpör

Ahogy csodálkozott,
gondolt egy nagyot:
megpróbált elérni egy csillagot
de nagyon távol voltak, ezért nem érhette el
arca könnytől csillogott.

Hallgasd, hunyd be két szemed
megfogom apró kezed
simogatlak, amíg véget ér a dal
hallgasd, hunyd be két szemed...

A Földre hullt a könny,
mint ezernyi gyöngy
szellő szárnyon szállt a könnyözön
fehér fátyolfelhő száll a holdvilág elé
s minden éjjel rád köszön.

Hallgasd, hunyd be két szemed
megfogom apró kezed
simogatlak, amíg véget ér a dal
hallgasd, hunyd be két szemed...

simogatlak, amíg véget ér a dal
hallgasd, hunyd be két szemed...

Szerettél-e így

Szerettél-e így? (Adagio)

Mert tényleg, Őt szeretni
Ahogy senki
Ahhoz kell, hogy értsd meg Őt
Álmát is lásd
Néma szavát
Az eget add, ha szállni vágy
Karja, ha átölel nem kell semmi
Soha már

Csak így szerethetsz jól egy asszonyt!

Ha ő lett a végzet, mond el,
Hogy rá vágytál mindig!
Ha Ő lett a végzet, mondd el,
Hogy Ő, csak Ő kell!
Hogy higgye el végleg, mondd el,
Hogy így marad már örökké!
Mondd, szerettél-e így már tényleg?
Érzed végleg ez a nő a végzet?

Mert tényleg, Őt szeretni
Úgy ölelni
Csak azt érezze, vágyik rád
Csak élvezd ízét
Kérdezd szívét
Vére végleg véred már
És majd, ha gyermeked szemét szemében
Égni látod

Csak így szerethetsz jól egy asszonyt!

Ha ő lett a végzet, mond el,
Hogy rá vágytál mindig!
Ha Ő lett a végzet, mondd el,
Hogy Ő, csak Ő kell!
Hogy higgye el végleg, mondd el,
Hogy így marad már örökké!
Mondd, szerettél-e így már tényleg?
Érzed végleg ez a nő a végzet?

Gyengéden úgy öleld át
Álmot lát
És tudja, Ő kell már
Soha nem jön más
Ott lesz, ahol te jársz
Léptedre Ő vigyáz

Csak így szerethetsz jól egy asszonyt!

Ha ő lett a végzet, mond el,
Hogy rá vágytál mindig!
Ha Ő lett a végzet, mondd el,
Hogy Ő, csak Ő kell!
Hogy higgye el végleg, hát mondd el,
Hogy így marad már örökké!
Mondd, szerettél-e így már tényleg?
Érzed végleg ez a nő a végzet?

Mondd, szerettél-e így már tényleg?
Érzed végleg ez a nő a végzet?

Jó reggelt kívánok!

Jó reggelt kívánok! ébredni kéne már!
Óóó érj hozzám nem várok holnapig, nem várok fél 6ig
Óóó vártam már eleget
Ne vacakolj annyit! elmulik az életem
Ne vacakolj annyit! mindegyik kell nekem
Rázd meg rázd meg rázd meg rázd meg rázd
Ha piros az alma rázd meg jól a fát
Rázd meg rázd meg rázd meg rázd meg rázd
Ha piros az alma rázd meg jól a fát
Ápoltam a kertem hogy nőjjön a sok virág
Óóó szerressük egymást
Olyan rövid az élet és nagyon hosszú a folytatás
Óóó jó éjszakát
Ne vacakolj annyit! elmúlik az életem
Ne vacakolj annyit! mindegyik kell nekem
Rázd meg rázd meg rázd meg rázd meg rázd
Ha piros az alma rázd meg jól a fát
Rázd rázd rázd rázd rázd
Ha piros az alma rázd meg jól a fát
Óóó óó ne vacakolj annyit! elmúlik az életem
Nevacakolj annyit! mindegyik kell nekem
Rázd meg rázd meg rázd meg rázd meg rázd
Ha piros az alma rázd meg jól a fát
Rázd meg rázd meg rázd meg rázd meg rázd
Ha piros az alma rázd meg jól a fát
Rázd meg rázd meg rázd meg rázd meg rázd
Ha piros az alma rázd meg jól a fát
Rázd rázd rázd rázd rázd
Ha piros az alma rázd meg jól a fát
Rázd meg rázd meg rázd meg