Haven Mese
Volt egyszer, hol nem volt és embernek hívták
Körülötte sokan, csatájukat vívták
Előbb kémlelt, kerített, később már fordult,
MÁS-nak mesélt MÁS-ról, mikor MÁS rámordult
MÁS-ról szólt a mese, így teltek az évek,
S lám végére ért a mese-körének,
Mert visszaért MÁS-hoz, ahhoz kiről kezdte,
A mesének vége, elapadt a kedve
Tanuld meg ember!
Mások botlásainak emlegetése
Sosem szolgál saját hibád védelmére
Aki ma fél tőled s húzódik hátrébb,
Beszél talán holnap, rólad is másképp.
Mottó:
A mese csak addig szól MÁS-ról,
amíg, Te nem leszel MÁS!
Márai Sándor: Eszter hagyatéka
Márai Sándor: Eszter hagyatéka
"Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között."
"Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között."
Márai Sándor A nők.
„….A nők.
Megfigyelted, milyen óvatos-bizonytalan hangsúllyal ejtik ki a férfiak ezt a szót? Mintha egy tökéletesen le nem igázott, örökké lázadásra hajlamos, meghódított, de meg nem tört, rebellis néptörzsről beszélnének. S egyáltalán, mit jelent az élet mindennapos élménysorozatában ez a fogalom? „A nők?...” Mit várunk tőlük?... Gyermeket? Segítséget?...Békét? Örömöt? Mindent? Semmit? Pillanatokat? Az ember csak él, vágyakozik, ismerkedik, szeretkezik, aztán megnősül, megél egy nő társaságában szerelmet, születést és halált, aztán megfordul lábikrák után az utcán, néha tönkremegy egy hajviselet vagy egy száj forró lehelete miatt, pillanatokra úgy érzi, polgári ágyakban vagy mellékutcák szennyes találkaszállóinak törött rugós hencserein, hogy kielégült, néha fellengzősen nagylelkű egy nővel, sírnak és fogadkoznak, hogy most már ők ketten együtt maradnak, segítenek egymásnak és egymáson, egy hegytetőn élnek, vagy a nagyvárosban… De aztán fordul az idő, egy év, vagy három év, vagy két hét – megfigyelted, hogy a szerelemnek, mint a halálnak nincs órával vagy naptárral mérhető ideje?... – s a nagy terv, melyre vállalkoztak, nem sikerült, vagy nem egészen úgy sikerült, ahogyan elképzelték. S akkor szétválnak, haraggal vagy közömbösen, s megint reménykednek és újrakezdik, más társakat keresnek. Vagy fáradtak már, s együtt maradnak, elszívják egymás életkedvét és életerőit, s betegek lesznek, kissé megölik egymást, meghalnak. S utolsó pillanatban, mikor lehunyják szemüket, értik már?... Mit akartak egymástól? Csak engedelmeskedtek, egy vak és nagy törvénynek, melynek parancsa a szerelem leheletével újítja örökké a világot, s szüksége van párzó férfiakra és nőkre, hogy a fajta éljen?... Ez minden? S ők közben, szegények, mit is reméltek, személyesen? Mit adtak egymásnak, mit kaptak a másiktól? Milyen titokzatos és félelmes könyvvitel ez… S csakugyan személynek szól az érzés, mellyel egy férfi egy nő felé fordul? Nem a vágynak szól, örökké és csak a vágynak, mely néha, átmeneti időszakokra testet ölt? S ez a mesterséges izgalom, melyben élünk, nem lehetett célja a természetnek, mikor megalkotta a férfit, és asszonyt adott melléje, mert látta, hogy nem jó nekik egyedül.”
(Márai Sándor Idézet)
Megfigyelted, milyen óvatos-bizonytalan hangsúllyal ejtik ki a férfiak ezt a szót? Mintha egy tökéletesen le nem igázott, örökké lázadásra hajlamos, meghódított, de meg nem tört, rebellis néptörzsről beszélnének. S egyáltalán, mit jelent az élet mindennapos élménysorozatában ez a fogalom? „A nők?...” Mit várunk tőlük?... Gyermeket? Segítséget?...Békét? Örömöt? Mindent? Semmit? Pillanatokat? Az ember csak él, vágyakozik, ismerkedik, szeretkezik, aztán megnősül, megél egy nő társaságában szerelmet, születést és halált, aztán megfordul lábikrák után az utcán, néha tönkremegy egy hajviselet vagy egy száj forró lehelete miatt, pillanatokra úgy érzi, polgári ágyakban vagy mellékutcák szennyes találkaszállóinak törött rugós hencserein, hogy kielégült, néha fellengzősen nagylelkű egy nővel, sírnak és fogadkoznak, hogy most már ők ketten együtt maradnak, segítenek egymásnak és egymáson, egy hegytetőn élnek, vagy a nagyvárosban… De aztán fordul az idő, egy év, vagy három év, vagy két hét – megfigyelted, hogy a szerelemnek, mint a halálnak nincs órával vagy naptárral mérhető ideje?... – s a nagy terv, melyre vállalkoztak, nem sikerült, vagy nem egészen úgy sikerült, ahogyan elképzelték. S akkor szétválnak, haraggal vagy közömbösen, s megint reménykednek és újrakezdik, más társakat keresnek. Vagy fáradtak már, s együtt maradnak, elszívják egymás életkedvét és életerőit, s betegek lesznek, kissé megölik egymást, meghalnak. S utolsó pillanatban, mikor lehunyják szemüket, értik már?... Mit akartak egymástól? Csak engedelmeskedtek, egy vak és nagy törvénynek, melynek parancsa a szerelem leheletével újítja örökké a világot, s szüksége van párzó férfiakra és nőkre, hogy a fajta éljen?... Ez minden? S ők közben, szegények, mit is reméltek, személyesen? Mit adtak egymásnak, mit kaptak a másiktól? Milyen titokzatos és félelmes könyvvitel ez… S csakugyan személynek szól az érzés, mellyel egy férfi egy nő felé fordul? Nem a vágynak szól, örökké és csak a vágynak, mely néha, átmeneti időszakokra testet ölt? S ez a mesterséges izgalom, melyben élünk, nem lehetett célja a természetnek, mikor megalkotta a férfit, és asszonyt adott melléje, mert látta, hogy nem jó nekik egyedül.”
(Márai Sándor Idézet)
Marcus Aurelius: Egymás kedvéért születtünk...
Marcus Aurelius:
Egymás kedvéért születtünk...
Légy szerény és megfontolt, életed le-
gyen a biztosíték ehhez. Ha már rájöttél,
mi az élet célja, aszerint élj, hogy ben-
sődnek megfelelj; lényegtelen, mit
gondolnak felőled. Érd be azzal, hogy
hátralévő napjaidat — bármennyi van
még hátra — éned belső parancsának
megfelelően morzsolod le...
Annyi tévelygés után végre rájöttél,
hogy a boldogságot meg nem lelheted a
gazdagságban, a hírnévben, az élvezet-
ben, de a képmutató szeretetben sem.
Hol lakik hát? Az emberi természet
megkívánta tevékenységben, a rossz
dolgok megváltoztatásában, a szív meg-
elégedettségében, az értelmes és ér-
zelmes kapcsolatokban...
Ha sorsod valakivel összekötöd,
tudd, bogy mit vall az az ember a jóról és
rosszról. Amint nem veheted rossz né-
ven, hogy a fügefa fügét terem, így azon
sem szörnyülködhetsz, ha az emelkedett
lélek a jóra, a romlott pedig a gonosz-
ságra hajlik... Mégse vádolj senkit! Ha
teheted, igazitsd helyre mások hibáját; ha
nem teheted, fogadd el öket olyannak,
amilyenek. Míg tőled függ, amit teszel,
magad felelsz érte. Ha mástól függene,
kit vádolnál? Az atomokat vagy az is-
teneket?
Minden lény valamire született: az
ember, az ökör, a szőlőés a kő is tudja a
maga szerepét. Emberrel semmi nem
eshet meg, ami nem emberi; ökörrel,
ami ökörhöz, szőlővel, ami szőlőhöz,
kőhöz, ami kőhöz nem illik...
Aki nem tudja, mi a világ, az nem
tudja, hol van ő maga. Aki nem tudja,
mire született, az nem tudja, kicsoda ő
tulajdonképpen, és mi a vilag.
Másokkal együtt lelegezzük be a
körülöttünk szétáradó levegőt.
Az emberek egymásért születtek.
Vagy formáld őket, vagy tűrd el valamennyit, ha a
boldog élet után sóvárogsz...
Egymás kedvéért születtünk...
Légy szerény és megfontolt, életed le-
gyen a biztosíték ehhez. Ha már rájöttél,
mi az élet célja, aszerint élj, hogy ben-
sődnek megfelelj; lényegtelen, mit
gondolnak felőled. Érd be azzal, hogy
hátralévő napjaidat — bármennyi van
még hátra — éned belső parancsának
megfelelően morzsolod le...
Annyi tévelygés után végre rájöttél,
hogy a boldogságot meg nem lelheted a
gazdagságban, a hírnévben, az élvezet-
ben, de a képmutató szeretetben sem.
Hol lakik hát? Az emberi természet
megkívánta tevékenységben, a rossz
dolgok megváltoztatásában, a szív meg-
elégedettségében, az értelmes és ér-
zelmes kapcsolatokban...
Ha sorsod valakivel összekötöd,
tudd, bogy mit vall az az ember a jóról és
rosszról. Amint nem veheted rossz né-
ven, hogy a fügefa fügét terem, így azon
sem szörnyülködhetsz, ha az emelkedett
lélek a jóra, a romlott pedig a gonosz-
ságra hajlik... Mégse vádolj senkit! Ha
teheted, igazitsd helyre mások hibáját; ha
nem teheted, fogadd el öket olyannak,
amilyenek. Míg tőled függ, amit teszel,
magad felelsz érte. Ha mástól függene,
kit vádolnál? Az atomokat vagy az is-
teneket?
Minden lény valamire született: az
ember, az ökör, a szőlőés a kő is tudja a
maga szerepét. Emberrel semmi nem
eshet meg, ami nem emberi; ökörrel,
ami ökörhöz, szőlővel, ami szőlőhöz,
kőhöz, ami kőhöz nem illik...
Aki nem tudja, mi a világ, az nem
tudja, hol van ő maga. Aki nem tudja,
mire született, az nem tudja, kicsoda ő
tulajdonképpen, és mi a vilag.
Másokkal együtt lelegezzük be a
körülöttünk szétáradó levegőt.
Az emberek egymásért születtek.
Vagy formáld őket, vagy tűrd el valamennyit, ha a
boldog élet után sóvárogsz...
Zagyva Krisztina Véletlenek
Zagyva Krisztina Véletlenek
Mik is a véletlenek?
Talán lehetetlenek?
Lehetetlenek, miket szeretnénk,
hogy megtörténjenek,
és szívünkben remény lángot gerjesszenek?
Milyen furcsák a véletlenek,
lehetetlen helyzetek,
Mik mindig is fenyegetnek,
akár rossz vagy jó helyzetek?
Ki tudja mikor, és miért jönnek a véletlenek,
ezt csak ők tudják, mert más emberek,
emberek? Mi az igazság, kik a véletlenek?
Mik is a véletlenek?
Talán lehetetlenek?
Lehetetlenek, miket szeretnénk,
hogy megtörténjenek,
és szívünkben remény lángot gerjesszenek?
Milyen furcsák a véletlenek,
lehetetlen helyzetek,
Mik mindig is fenyegetnek,
akár rossz vagy jó helyzetek?
Ki tudja mikor, és miért jönnek a véletlenek,
ezt csak ők tudják, mert más emberek,
emberek? Mi az igazság, kik a véletlenek?
Tóth Beáta Mária Mondd az égbe!
Tóth Beáta Mária
Mondd az égbe!
Földre zuhan az ég kékje
Beterít mindent, mit idelenn ér
Cseperedik a szó, fecseg
Szívből beszél, lázadva kér
Látványba szédült napsugár ringat
Bársonnyal simogat az ég
Felemeli lelked, szél viszi szavad
S már nem csak a Földön
Mondd az égbe!
Földre zuhan az ég kékje
Beterít mindent, mit idelenn ér
Cseperedik a szó, fecseg
Szívből beszél, lázadva kér
Látványba szédült napsugár ringat
Bársonnyal simogat az ég
Felemeli lelked, szél viszi szavad
S már nem csak a Földön
Ki lesz az?
Ki lesz az?
Volt idő, hogy kézen fogva
sétáltam, mert volt kivel.
S mint királynőre nézett rám valaki,
kék szemeivel.
Egykor, ott, az óvoda ajtajában
görcsösen szorították tenyeremet,
és munkában, az éjszakában
volt, aki féltse életemet.
Azzal is találkoztam,
aki bántott,
aki magával rántott
a sárba,
az út porába.
Nyúlt felém is segítő kéz,
hogy felemeljen,
egyik-másik visszalökött,
hogy sebeimen nevessen.
Öregszem.
Egyszemélyes szobám faláról
hallom visszapattanó hangomat:
Ki lesz az, ki simogatja
este fésült, reggel kócos hajamat?
Volt idő, hogy kézen fogva
sétáltam, mert volt kivel.
S mint királynőre nézett rám valaki,
kék szemeivel.
Egykor, ott, az óvoda ajtajában
görcsösen szorították tenyeremet,
és munkában, az éjszakában
volt, aki féltse életemet.
Azzal is találkoztam,
aki bántott,
aki magával rántott
a sárba,
az út porába.
Nyúlt felém is segítő kéz,
hogy felemeljen,
egyik-másik visszalökött,
hogy sebeimen nevessen.
Öregszem.
Egyszemélyes szobám faláról
hallom visszapattanó hangomat:
Ki lesz az, ki simogatja
este fésült, reggel kócos hajamat?
Nagy Ágota-Gabriella Tündér
Nagy Ágota-Gabriella Tündér
Megállt az idő, oly csendes az éj,
Halk szavú tündér az életről mesél.
Szomorú ódája bús és lázadó...
Ezt hallgatni jó, de szívet fájdító.
Valaki most sír, egy könnycsepp csordul,
Az én arcomon is egy bús lassan elindul.
Mesélj tündér! Mondd el nekem mi vár...
Kamasz életem jövőjét tudni akarom már!
Lesz-e reménykeltő, szép napos kikelet,
Mi vár holnap: ítélet vagy kegyelem?
Úgy tennék jót mással, lennék én a Remény...
Óh, tündér, manapság a hit-tengere nagyon sekély!
Te tudhatod biztos, mivel vár a holnap,
Hát akkor mondd meg, merre induljak,
Hogy megleljem azt, mit keresek egy éve...
Kincs sincs térkép nélkül, hol van elrejtve?
Csöndes az éj, egy pisszenés sem hallszik,
Pihen az erő, a vágy, a jelen is alszik.
De te, a remény még ágyamnál virrasztasz...
Tündér, ugye már soha el nem hagysz?!
Mesélj szép napról, szép jövőről,
Barátságról, líráról, szerelemről.
Jelszót adj a Földnek! Csak szeretni mindig...
Az élet kezdetétől a végső pillanatig!
Halk zene szól, ismeretlen dallam,
A béke éneke, csak örökké halljam!
Felszárad a könnycsepp, senki nem zokog...
A csöndé az uralom, s én szolgája vagyok.
Tündér...! Nézz az égre, itt a hajnal!
Búcsút int a vén Hold ezer csillaggal.
Értem. Igen csak értem kiált az élet...
Mennem kell vakmerőn, bár a messzeségtől félek.
Megállt az idő, oly csendes az éj,
Halk szavú tündér az életről mesél.
Szomorú ódája bús és lázadó...
Ezt hallgatni jó, de szívet fájdító.
Valaki most sír, egy könnycsepp csordul,
Az én arcomon is egy bús lassan elindul.
Mesélj tündér! Mondd el nekem mi vár...
Kamasz életem jövőjét tudni akarom már!
Lesz-e reménykeltő, szép napos kikelet,
Mi vár holnap: ítélet vagy kegyelem?
Úgy tennék jót mással, lennék én a Remény...
Óh, tündér, manapság a hit-tengere nagyon sekély!
Te tudhatod biztos, mivel vár a holnap,
Hát akkor mondd meg, merre induljak,
Hogy megleljem azt, mit keresek egy éve...
Kincs sincs térkép nélkül, hol van elrejtve?
Csöndes az éj, egy pisszenés sem hallszik,
Pihen az erő, a vágy, a jelen is alszik.
De te, a remény még ágyamnál virrasztasz...
Tündér, ugye már soha el nem hagysz?!
Mesélj szép napról, szép jövőről,
Barátságról, líráról, szerelemről.
Jelszót adj a Földnek! Csak szeretni mindig...
Az élet kezdetétől a végső pillanatig!
Halk zene szól, ismeretlen dallam,
A béke éneke, csak örökké halljam!
Felszárad a könnycsepp, senki nem zokog...
A csöndé az uralom, s én szolgája vagyok.
Tündér...! Nézz az égre, itt a hajnal!
Búcsút int a vén Hold ezer csillaggal.
Értem. Igen csak értem kiált az élet...
Mennem kell vakmerőn, bár a messzeségtől félek.
Nagy Edina:Gondol rád egy Holdsugár...
Nagy Edina:
Gondol rád egy Holdsugár...
Teliholdas tiszta éjjel,
Ott ülök az ablakodban.
Kinézel. Én rád mosolygok,
Együtt érzek bánatodban.
Bár elborult most az ég,
Felhők takarják el szemem.
Ha ablakodon kinéznél,
Most is ott ülök, azt hiszem.
Mert esőfelhő eltakarhat,
Vagy hófelhő is talán.
Feledni én el nem foglak,
Hisz ezért vagyok barát.
A szél közben ideröppent,
A felhők tovaszálltak,
Ha ablakodon kitekintesz,
Integethetsz Holdsugárnak.
Hold fénye világít sötét éjben,
Eszedbe jutok én is talán,
Mert valahol a messzeségben,
Rád gondol egy Holdsugár.
Ki szereti olvasni írásaid,
És szereti, hogy őszinte vagy.
Kinek hiányzol most is,
És köszöni bizalmadat.
Kinek szívében itt a féltés,
Az égbolt Holdfényben ragyog.
Meglephet e furcsa érzés,
De én ilyen barát vagyok.
Gondol rád egy Holdsugár...
Teliholdas tiszta éjjel,
Ott ülök az ablakodban.
Kinézel. Én rád mosolygok,
Együtt érzek bánatodban.
Bár elborult most az ég,
Felhők takarják el szemem.
Ha ablakodon kinéznél,
Most is ott ülök, azt hiszem.
Mert esőfelhő eltakarhat,
Vagy hófelhő is talán.
Feledni én el nem foglak,
Hisz ezért vagyok barát.
A szél közben ideröppent,
A felhők tovaszálltak,
Ha ablakodon kitekintesz,
Integethetsz Holdsugárnak.
Hold fénye világít sötét éjben,
Eszedbe jutok én is talán,
Mert valahol a messzeségben,
Rád gondol egy Holdsugár.
Ki szereti olvasni írásaid,
És szereti, hogy őszinte vagy.
Kinek hiányzol most is,
És köszöni bizalmadat.
Kinek szívében itt a féltés,
Az égbolt Holdfényben ragyog.
Meglephet e furcsa érzés,
De én ilyen barát vagyok.
Schein Gábor: (közömbös dolgok)
Schein Gábor: (közömbös dolgok)
engem a közömbös dolgok ragadnak
magukkal leginkább. egy ház homlokzata
például, az ablakok és az emeletek ritmusa,
ami egy kicsit mindig kiszámíthatatlan.
hol itt, hol ott marad nyitva egy ablak,
hol itt, hol ott engednek le egy redőnyt.
vagy ugyanígy az emberek mozgása.
nincs két egyforma járás, a törzs,
a csípő, a comb és a lábszár finom
tömegviszonyait rengeteg hiba lehetőségét
hordozzák, és megismételhetetlenek.
szeretem nézni, ahogy az emberek
járkálnak az utcáig. mozgásukban és
abban, ahogy ott vagyok, mindig van
valami a feltarthatatlan zuhanásból.
engem a közömbös dolgok ragadnak
magukkal leginkább. egy ház homlokzata
például, az ablakok és az emeletek ritmusa,
ami egy kicsit mindig kiszámíthatatlan.
hol itt, hol ott marad nyitva egy ablak,
hol itt, hol ott engednek le egy redőnyt.
vagy ugyanígy az emberek mozgása.
nincs két egyforma járás, a törzs,
a csípő, a comb és a lábszár finom
tömegviszonyait rengeteg hiba lehetőségét
hordozzák, és megismételhetetlenek.
szeretem nézni, ahogy az emberek
járkálnak az utcáig. mozgásukban és
abban, ahogy ott vagyok, mindig van
valami a feltarthatatlan zuhanásból.
Halász Judit:Nehéz okosan szeretni
Halász Judit:
Nehéz okosan szeretni
Egy kis virág is okozhat nagy zavart
Néhány ostoba szó szörnyű bajt
Valami elszorul legbelül
És úgy szorít, hogy az ember menekül
Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell
Amit a másik örömmel elvisel
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul
Távol tart egy félénk mozdulat
S a vallomáshoz nincsenek szavak
Valahogy mindig rosszkor érkezünk
S néha magunk elől is menekülünk
Nehéz úgy szeretni, ahogyan jó
Ahogy az örömmel elfogadható
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul
A közeledés is félreérthető
A hazugság is lehet megnyerő
Néha túl érzékenyek vagyunk
Máskor meg a büszkeség a bajunk
Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell
Amit a másik örömmel elvisel
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul......
Nehéz okosan szeretni
Egy kis virág is okozhat nagy zavart
Néhány ostoba szó szörnyű bajt
Valami elszorul legbelül
És úgy szorít, hogy az ember menekül
Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell
Amit a másik örömmel elvisel
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul
Távol tart egy félénk mozdulat
S a vallomáshoz nincsenek szavak
Valahogy mindig rosszkor érkezünk
S néha magunk elől is menekülünk
Nehéz úgy szeretni, ahogyan jó
Ahogy az örömmel elfogadható
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul
A közeledés is félreérthető
A hazugság is lehet megnyerő
Néha túl érzékenyek vagyunk
Máskor meg a büszkeség a bajunk
Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell
Amit a másik örömmel elvisel
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul......
Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret
Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem
határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem
határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti
a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a
gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra
tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi
azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost,
amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők
útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja,
hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába
nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke
a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem
határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem
határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti
a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a
gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra
tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi
azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost,
amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők
útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja,
hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába
nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke
a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.
Rasztik Edit Emese Éjszakai képek
Rasztik Edit Emese
Éjszakai képek
A szép emlékeket őrzi nekem,
Hogyha este rávetül tekintetem,
Az emlékeket visszaadja.
- A Hold az én barátom és az éjszaka.
Rátekintek és sétára hív,
De nincs kivel, és elszomorít,
Pedig tudom, csak hívni kell,
És ott lesz velem, nem hagy el.
Nem maradok magányos az éjben,
Megkacagtat a napfényben.
Ez az egész csak köztünk létezik,
Rajtunk kívül mások nem érthetik.
Éjjel történnek a dolgok,
Amitől minden napom boldog,
Amiről tudom, nem szabad bánni,
És az emlékük sosem fog fájni.
Éjszakai képek
A szép emlékeket őrzi nekem,
Hogyha este rávetül tekintetem,
Az emlékeket visszaadja.
- A Hold az én barátom és az éjszaka.
Rátekintek és sétára hív,
De nincs kivel, és elszomorít,
Pedig tudom, csak hívni kell,
És ott lesz velem, nem hagy el.
Nem maradok magányos az éjben,
Megkacagtat a napfényben.
Ez az egész csak köztünk létezik,
Rajtunk kívül mások nem érthetik.
Éjjel történnek a dolgok,
Amitől minden napom boldog,
Amiről tudom, nem szabad bánni,
És az emlékük sosem fog fájni.
Ma végre jól vagyok és pont
Ma végre jól vagyok és pont.
Nem érint meg,hogy más mit mond!
Semmit nem bánok meg,míg a jó kedv tart!
Ma végre lesz egy pár órám ameddig senki nem szól rám és csak békésen fekszem a fűben majd
Én jókedvemben dalra is fakadtam...
Bocsi,ha nem volt egészen tiszta a hang,nézzétek el,szívből jött!
Én csak fújom a dalt!
Nem érint meg,hogy más mit mond!
Semmit nem bánok meg,míg a jó kedv tart!
Ma végre lesz egy pár órám ameddig senki nem szól rám és csak békésen fekszem a fűben majd
Én jókedvemben dalra is fakadtam...
Bocsi,ha nem volt egészen tiszta a hang,nézzétek el,szívből jött!
Én csak fújom a dalt!
Jagos István Köszönöm
Jagos István Köszönöm
Köszönöm, hogy segítettél.
Köszönöm, hogy megértettél.
Köszönöm hogy a jó útra tereltél.
Köszönöm, hogy elmagyaráztad,
Én vagyok a sikereim kovácsa,
S ne adjam fel semmiképp.
Köszönöm, hogy erőt adtál.
Ha "mélyen" voltam vigasztaltál.
Általad szembenéztem magammal.
Köszönöm a türelmedet,
Hisz` másoktól nem kaptam meg.
Ezt nem tudom kifejezni szavakkal.
Köszönöm, hogy megmutattad,
Az utat, amit rég kutattam,
Amely végén ott a fény.
Köszönöm, hogy segítettél.
Köszönöm, hogy megértettél.
És köszönet újra mindenért.
Köszönöm, hogy segítettél.
Köszönöm, hogy megértettél.
Köszönöm hogy a jó útra tereltél.
Köszönöm, hogy elmagyaráztad,
Én vagyok a sikereim kovácsa,
S ne adjam fel semmiképp.
Köszönöm, hogy erőt adtál.
Ha "mélyen" voltam vigasztaltál.
Általad szembenéztem magammal.
Köszönöm a türelmedet,
Hisz` másoktól nem kaptam meg.
Ezt nem tudom kifejezni szavakkal.
Köszönöm, hogy megmutattad,
Az utat, amit rég kutattam,
Amely végén ott a fény.
Köszönöm, hogy segítettél.
Köszönöm, hogy megértettél.
És köszönet újra mindenért.
Jégé dermedt szív..
Jégé dermet szív..
szerző Júlia
Jégé dermedt szívvel élek
Annyi hosszú magányos év után.
De néha-néha szívemben még,
Fel-fellobban egy-egy kosza vágy.
Szeretném hinni, van még remény,
Mert ily fagyott szívvel élni nehéz.
Ha végre meg jő a tavasz, vaj nekem
-ugyan mit tartogat?
Felenged-e szívem ez a darab jég.
Szerethetek-e még valakit én?
/Júlia/
szerző Júlia
Jégé dermedt szívvel élek
Annyi hosszú magányos év után.
De néha-néha szívemben még,
Fel-fellobban egy-egy kosza vágy.
Szeretném hinni, van még remény,
Mert ily fagyott szívvel élni nehéz.
Ha végre meg jő a tavasz, vaj nekem
-ugyan mit tartogat?
Felenged-e szívem ez a darab jég.
Szerethetek-e még valakit én?
/Júlia/
Rózsahegyi Anita Boldogsághír
Rózsahegyi Anita
Boldogsághír
Mikor boldog vagyok
velem örülnek az angyalok.
Hallom, ahogy a fáknak súgja a szél,
akik a madaraknak mesélik tovább,
hogy megtudja az egész világ.
Boldogsághír
Mikor boldog vagyok
velem örülnek az angyalok.
Hallom, ahogy a fáknak súgja a szél,
akik a madaraknak mesélik tovább,
hogy megtudja az egész világ.
Abakusz : Zenevarázs
Abakusz : Zenevarázs
Párás ablakszemek álmosan pislognak,
gyertyafénylángot serényen szétszórnak,
izgalmatos fordulatokkal táncolnak,
valami csodálatosra várakoznak.
Gyorsan jön a hirtelen indult szélfutam
mindent rendesen felkavar, mi mozdulatlan.
De nem egyedüli ebben a világban,
hópihehad száguldozik a nyomában.
Kottát rajzolgatnak a párafelhőbe,
koppanva jelentkeznek egyre és egyre,
életet lehelnek a hideg szemekbe,
dallamozva préselődnek rá az üvegre.
Párás ablakszemek álmosan pislognak,
gyertyafénylángot serényen szétszórnak,
izgalmatos fordulatokkal táncolnak,
valami csodálatosra várakoznak.
Gyorsan jön a hirtelen indult szélfutam
mindent rendesen felkavar, mi mozdulatlan.
De nem egyedüli ebben a világban,
hópihehad száguldozik a nyomában.
Kottát rajzolgatnak a párafelhőbe,
koppanva jelentkeznek egyre és egyre,
életet lehelnek a hideg szemekbe,
dallamozva préselődnek rá az üvegre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
