Reményik Sándor Szív
Szív - emberszív.
Csakolyan, mint a másé.
De mégis másnál rokontalanabb.
A végzet jegyese
S az elhagyatottságé.
Szív - magyar szív.
Szív-alakú sziget.
Körülnyaldossa bánat-óceán.
Körültombolja sötét gyűlölet.
Szív - figyeld a rendhagyó verését:
Néha szinte eláll.
Aztán jön egy óriás dobbanás,
A csillagokig fel - -
Azért sem a halál!
Szív - árva szív.
Hogy fogták kétmarokra
Ezt a szívet vaskesztyűs századok!
Hogy szorították irgalmatlanul!
És ime mégis, azértis dobog.
Nézd meg ezt a szívet:
Immáron teste sincs.
Csak puszta szív,
Kitépett szív.
De éppen így lett mérhetetlen kincs!
Ha bűne volt:
A testével elmult, megsemmisült.
A pusztában önmagára talált
A szegény szív
S minden vadrózsája megnemesült.
Vedd ma körül áradó szerelemmel
Ezt a szent, szív-alakú szigetet:
Magyar szív az,
Sokat szenvedett szív -:
Az én szívem, a te szíved.
Pető Csilla Légy Önmagad
Pető Csilla
Légy Önmagad
Miért vannak benned félelmek?
Barna szemeid mélyén a Fény ragyog.
Ha megérted mi zajlik lelkedben,
Szemed is mosolyogni fog.
Ha félelmeid messze űznek,
A jó érzések is menekülnek.
Lásd meg a napfényt, a kéklő eget,
S ne kergess már sötét illúzió-felleget.
Ha szomorú a szív és fáj a szó,
Hallgass egy dalt, mi dúdolható.
Ha gyötör az érzés ne légy hallgatag,
Bízz erődben, s nem leszel ingatag.
Minden kérdésedre mi benned él,
A választ magadban leled.
Ha szembenézel önmagaddal,
Találsz egy boldogabb életet.
Röppennek az órák, percek
Az égen szivárvány ragyog,
A tenger mélyén a vágyott
Szabadságot kapod.
Türelmetlenül a lelkedben a békét keresed,
De tudnod kell, a harmóniát,
A boldogságot, a szeretet
Csak önmagadban lelheted.
Mert szívedben az érzés,
Ajkadon a szó,
Minden érzés és gondolat
Megélhető, kimondható.
Tárd ki szívedet az érzéseknek,
Ők nyitják meg a kaput a lelkedhez,
A végtelen térben élhetsz szabadon,
Ha átléptél minden korlátodon!
Légy jelen a pillanatnak,
A csodák itt vannak Veled.
Megtalálni, tapasztalni, érezni,
A feltétel nélküli szeretet.
Téged hív a szó, beszélj,
Téged hív a dallam, zenélj,
Téged hív a csend, felelj,
Téged hív a szív szeress, nagyon szeress!
Lépj ki hát a fényre, a sötét rácsok mögül
A határtalan szabadságban
A szeretet vesz majd körül.
Légy Önmagad
Miért vannak benned félelmek?
Barna szemeid mélyén a Fény ragyog.
Ha megérted mi zajlik lelkedben,
Szemed is mosolyogni fog.
Ha félelmeid messze űznek,
A jó érzések is menekülnek.
Lásd meg a napfényt, a kéklő eget,
S ne kergess már sötét illúzió-felleget.
Ha szomorú a szív és fáj a szó,
Hallgass egy dalt, mi dúdolható.
Ha gyötör az érzés ne légy hallgatag,
Bízz erődben, s nem leszel ingatag.
Minden kérdésedre mi benned él,
A választ magadban leled.
Ha szembenézel önmagaddal,
Találsz egy boldogabb életet.
Röppennek az órák, percek
Az égen szivárvány ragyog,
A tenger mélyén a vágyott
Szabadságot kapod.
Türelmetlenül a lelkedben a békét keresed,
De tudnod kell, a harmóniát,
A boldogságot, a szeretet
Csak önmagadban lelheted.
Mert szívedben az érzés,
Ajkadon a szó,
Minden érzés és gondolat
Megélhető, kimondható.
Tárd ki szívedet az érzéseknek,
Ők nyitják meg a kaput a lelkedhez,
A végtelen térben élhetsz szabadon,
Ha átléptél minden korlátodon!
Légy jelen a pillanatnak,
A csodák itt vannak Veled.
Megtalálni, tapasztalni, érezni,
A feltétel nélküli szeretet.
Téged hív a szó, beszélj,
Téged hív a dallam, zenélj,
Téged hív a csend, felelj,
Téged hív a szív szeress, nagyon szeress!
Lépj ki hát a fényre, a sötét rácsok mögül
A határtalan szabadságban
A szeretet vesz majd körül.
Szabolcsi Erzsébet: Szavakra várva
Szabolcsi Erzsébet: Szavakra várva
Szavakat keresek,
szavakra nem találok,
szavak sivatagában
budkdácsolva botorkálok,
minden szót sivárnak érzek
kérdek, kérlelek, várok, féltek;
állok egyhelyben elakadva
szavak erdejében, gondolatok
elágazó szálfái között
keresgélek, találgatok,
alig élek, alig látok,
ki nem mondott tévedések
árnyékában, fába vésett
jelek erdejében;gondok
felhői közt szállok,
kapaszkodnék, bújnék,
simulnék, menekülnék,
talán megszólalnék,
ha végre magamra találok.
Szavakat keresek,
szavakra nem találok,
szavak sivatagában
budkdácsolva botorkálok,
minden szót sivárnak érzek
kérdek, kérlelek, várok, féltek;
állok egyhelyben elakadva
szavak erdejében, gondolatok
elágazó szálfái között
keresgélek, találgatok,
alig élek, alig látok,
ki nem mondott tévedések
árnyékában, fába vésett
jelek erdejében;gondok
felhői közt szállok,
kapaszkodnék, bújnék,
simulnék, menekülnék,
talán megszólalnék,
ha végre magamra találok.
Dugasz István AZ IGAZSÁG
Dugasz István
AZ IGAZSÁG
Hallgatok, mint csend az éjben
Nem lobogok kint szélben.
Minek a szív, ha nem hívják,
Mit akarjon, ha nincsen vágy?
Valami van ott a csendben,
Mert nincsen ott semmi rendben.
A lobogó mért lobogjon?
Ha nincs benne semmi haszon.
A hazának nem haszon kell
Töltsék meg azt értelemmel.
Az értelem több mint, haszon
Általa lesz újból vagyon.
Vagyon a nép lelke, élte
Meghalni is lehet érte.
De meghalni nem szabad ma
Ne gondoljál csak magadra.
Küzdeni az élő tud csak
Küzdjél mindig, ne egymagad.
Szálljon a szó és akarat
Ne akarj mást csak igazat.
Mindig tények igazolják,
Hogy hol lakik az igazság.
Az igazság nagyon nagy úr
Legyen régi vagy éppen új.
AZ IGAZSÁG
Hallgatok, mint csend az éjben
Nem lobogok kint szélben.
Minek a szív, ha nem hívják,
Mit akarjon, ha nincsen vágy?
Valami van ott a csendben,
Mert nincsen ott semmi rendben.
A lobogó mért lobogjon?
Ha nincs benne semmi haszon.
A hazának nem haszon kell
Töltsék meg azt értelemmel.
Az értelem több mint, haszon
Általa lesz újból vagyon.
Vagyon a nép lelke, élte
Meghalni is lehet érte.
De meghalni nem szabad ma
Ne gondoljál csak magadra.
Küzdeni az élő tud csak
Küzdjél mindig, ne egymagad.
Szálljon a szó és akarat
Ne akarj mást csak igazat.
Mindig tények igazolják,
Hogy hol lakik az igazság.
Az igazság nagyon nagy úr
Legyen régi vagy éppen új.
Szabolcsi Erzsébet: Új nap
Szabolcsi Erzsébet: Új nap
Rámkopogott a hajnal,
gyöngéden megérintett,
súgott egy-két szép szót,
s én félálomban követtem,
még duruzsolt fülemben álmom,
még pilláim mögött képek vonultak,
még lüktetett bennem valami túlvilági zene,
még nehezen szakadtam el a varázslattól,
még félig-meddig visszahulltam az öntudatlanságba,
s akkor megéreztem az új nap illatát,
akkor hűs friss szelek cirógattak,
akkor felcsendült egy új dallam,
akkor résnyire nyílt szemem
felfedezte a felszökő fényt,
a valóság színes felhőit,
s jó volt megéreznem
az új nap csodáit...
Rámkopogott a hajnal,
gyöngéden megérintett,
súgott egy-két szép szót,
s én félálomban követtem,
még duruzsolt fülemben álmom,
még pilláim mögött képek vonultak,
még lüktetett bennem valami túlvilági zene,
még nehezen szakadtam el a varázslattól,
még félig-meddig visszahulltam az öntudatlanságba,
s akkor megéreztem az új nap illatát,
akkor hűs friss szelek cirógattak,
akkor felcsendült egy új dallam,
akkor résnyire nyílt szemem
felfedezte a felszökő fényt,
a valóság színes felhőit,
s jó volt megéreznem
az új nap csodáit...
Budai Zolka Hajnali remény
Budai Zolka
Hajnali remény
Ébred a hajnal, kakas kukorékol,
Eperfákon csillan a harmat,
Ablakom alatt csicsergő madár
Dalával ont nyugodalmat.
Autó suhan halkan el az úton,
S leveleket hord már a postás...
Bezárt szemmel ülök még az ágyon,
S elhiszem, hogy e nap... most más...
Hajnali remény
Ébred a hajnal, kakas kukorékol,
Eperfákon csillan a harmat,
Ablakom alatt csicsergő madár
Dalával ont nyugodalmat.
Autó suhan halkan el az úton,
S leveleket hord már a postás...
Bezárt szemmel ülök még az ágyon,
S elhiszem, hogy e nap... most más...
Kosztolányi Dezső ESTE, ESTE...
Kosztolányi Dezső
ESTE, ESTE...
Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek,
föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.
ESTE, ESTE...
Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek,
föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.
Bíró Krisztina A világ ébredése
Bíró Krisztina
A világ ébredése
Langyos szél suhan át a remegő ágak között
Rőt felhők úsznak dombok fölött.
Dermedt ég áldó csókot lehel a csendben
Bimbázó virágok nyújtóznak a kertben.
Kelő nap remegő fényét a földre leheli,
Fénye fehér derűvel teli.
Valahol bölcsőben ring harmatos reggel,
S égi anyja táplálja fehér nedvvel.
Egy kő gurul, vízcsap köpköd, fürdik lámpafényben.
Aranyszárnyú angyal az égben
És csak dobol, kürt szól, habzik az óceán...
És a pokol ura játszik az oboán.
A világ ébredése
Langyos szél suhan át a remegő ágak között
Rőt felhők úsznak dombok fölött.
Dermedt ég áldó csókot lehel a csendben
Bimbázó virágok nyújtóznak a kertben.
Kelő nap remegő fényét a földre leheli,
Fénye fehér derűvel teli.
Valahol bölcsőben ring harmatos reggel,
S égi anyja táplálja fehér nedvvel.
Egy kő gurul, vízcsap köpköd, fürdik lámpafényben.
Aranyszárnyú angyal az égben
És csak dobol, kürt szól, habzik az óceán...
És a pokol ura játszik az oboán.
Nessa:Egy éjjelen
Nessa:Egy éjjelen
Eljött az éj s most megint gondolkozom.
Nem tudom ki vagyok és hogy ki akarok lenni.
Madár az égen hogy szabadon száljak?
Vihar a szélben hogy bármerre járjak?
Nem.
Legyek csillag!
Csillag az égen mely éjszaka
fényesen ragyog.
Egy fény, szabad, szép,
érzéseket kifejező jelenség,
ez legyek én.
Ez kit mindenki szeret,
ki mindenkit lát.
És ne csak legyek, hanem hiszem
hogy egy szép éjszakán
mikor felnézek az égre
és egy csillag visszakacsint rám,
én is azzá válok.
Eljött az éj s most megint gondolkozom.
Nem tudom ki vagyok és hogy ki akarok lenni.
Madár az égen hogy szabadon száljak?
Vihar a szélben hogy bármerre járjak?
Nem.
Legyek csillag!
Csillag az égen mely éjszaka
fényesen ragyog.
Egy fény, szabad, szép,
érzéseket kifejező jelenség,
ez legyek én.
Ez kit mindenki szeret,
ki mindenkit lát.
És ne csak legyek, hanem hiszem
hogy egy szép éjszakán
mikor felnézek az égre
és egy csillag visszakacsint rám,
én is azzá válok.
Juhász Magda Jó éjt Mocorgó
Juhász Magda
Jó éjt Mocorgó
Nem értem én az órát
miért pöről velem,
korán reggel felébreszt,
folyvást csörög nekem.
Ilyenkor azt kívánom
aludjon ő is még,
puha, meleg ágyamban
kicsit szundítanék.
De itt az óvódában
az órát kedvelem,
mert anyu jöttét mindig
ő mutatja nekem.
Az ajtó most is nyílik,
megérkezett anya,
olyan vidám és kedves
arcán a mosolya.
Egy pillanat, és máris
nyakában van helyem,
jöttét a kedves óra
jól mutatta nekem.
Marasztal a sok játék,
mackó, vonat, baba,
de búcsút intek nékik,
hisz' itt van már anya.
A karjaiban este,
ha megpihenhetek,
mellettünk az óránk is
vídámabban ketyeg.
Elalszom itt a csendben,
anyu ölében jó,
de hallom még, hogy súgja:
- Jó éjt kis mocorgó.
Jó éjt Mocorgó
Nem értem én az órát
miért pöről velem,
korán reggel felébreszt,
folyvást csörög nekem.
Ilyenkor azt kívánom
aludjon ő is még,
puha, meleg ágyamban
kicsit szundítanék.
De itt az óvódában
az órát kedvelem,
mert anyu jöttét mindig
ő mutatja nekem.
Az ajtó most is nyílik,
megérkezett anya,
olyan vidám és kedves
arcán a mosolya.
Egy pillanat, és máris
nyakában van helyem,
jöttét a kedves óra
jól mutatta nekem.
Marasztal a sok játék,
mackó, vonat, baba,
de búcsút intek nékik,
hisz' itt van már anya.
A karjaiban este,
ha megpihenhetek,
mellettünk az óránk is
vídámabban ketyeg.
Elalszom itt a csendben,
anyu ölében jó,
de hallom még, hogy súgja:
- Jó éjt kis mocorgó.
Szuhanics Albert Naplemente
Szuhanics Albert
Naplemente
Az ég halk zsoltárt énekel,
mély altató zenét.
A nap oly vörös, álmatag,
már lehajtja fejét.
Fénye vígan táncra kél,
még áthidal felénk.
Tüzes híd remegve hív,
s már rajta lépkedénk.
Gondolatban átmegyünk,
fényhídján a napnak.
S véle együtt nyugszunk le
mélyén hűs haboknak.
Álmodván, az ő álmait,
milyen lesz holnapunk?
Kihunyó fénye vánkosán
nagy álmodók vagyunk.
Sötét a táj, sötét az ég,
ragyog a holdsugár.
Ezüstös fénye megtalál,
s az arcunkon szitál.
Lebben a szél, fodroz a víz,
vadvirág illatozz!
Aludj, pihenj fáradt napunk,
szép álmot harmatozz!
Álmodj fényes szelekről te,
álmodj kék eget!
Kék egeden játszadozó
fehér felleget.
Álmodj dolgos emberekről,
kalászok kazalban.
S a te fényed ott ragyogjon
az arató dalban!
A sugarad mindent éltet,
növényt, s állatot.
És a világ boldogsága
ha álmod álmodod.
Naplemente
Az ég halk zsoltárt énekel,
mély altató zenét.
A nap oly vörös, álmatag,
már lehajtja fejét.
Fénye vígan táncra kél,
még áthidal felénk.
Tüzes híd remegve hív,
s már rajta lépkedénk.
Gondolatban átmegyünk,
fényhídján a napnak.
S véle együtt nyugszunk le
mélyén hűs haboknak.
Álmodván, az ő álmait,
milyen lesz holnapunk?
Kihunyó fénye vánkosán
nagy álmodók vagyunk.
Sötét a táj, sötét az ég,
ragyog a holdsugár.
Ezüstös fénye megtalál,
s az arcunkon szitál.
Lebben a szél, fodroz a víz,
vadvirág illatozz!
Aludj, pihenj fáradt napunk,
szép álmot harmatozz!
Álmodj fényes szelekről te,
álmodj kék eget!
Kék egeden játszadozó
fehér felleget.
Álmodj dolgos emberekről,
kalászok kazalban.
S a te fényed ott ragyogjon
az arató dalban!
A sugarad mindent éltet,
növényt, s állatot.
És a világ boldogsága
ha álmod álmodod.
Mese a jótündérről
Mese a jótündérről
Egy 60-as éveinek elején járó házaspár, 35-ik
házassági évfordulóját ünnepelte, egy csendes, meghitt kis étteremben.
Egyszer csak egy gyönyörű tündér jelent meg az asztaluk mellett és azt mondta:
"Mivel ennyire különleges házaspár vagytok, és hűek voltatok egymáshoz
ez alatt a hosszú idő alatt kívánhattok tőlem egyet-egyet, én
teljesítem kívánságotokat!"
"Ó! Én szeretném körbeutazni a Földet az én nagyszerű férjemmel!"
kérte a feleség.
A tündér meglengette a varázspálcáját és abrakadabra - két első
osztályú jegy termett az asztalon a Luxus utazási iroda világkörüli
útjára.
Most a férjen volt a sor. Gondolkodott egy percet és így szólt:
"Nos, ez az egész nagyon romantikus, de egy ilyen alkalom csak egyszer
adatik meg az életben, szóval ne haragudj kedvesem, de az én
kívánságom egy nálam 30 évvel fiatalabb feleség!"
A tündér és a feleség nagyon csalódott volt, de hát a kívánság az
kívánság... Így hát a tündér körözött egyet a varázspálcájával és-
abrakadabra - a férj 92 éves lett!
Mi a mese tanulsága? A férfiak hálátlanok, DE a tündérek nők.
Egy 60-as éveinek elején járó házaspár, 35-ik
házassági évfordulóját ünnepelte, egy csendes, meghitt kis étteremben.
Egyszer csak egy gyönyörű tündér jelent meg az asztaluk mellett és azt mondta:
"Mivel ennyire különleges házaspár vagytok, és hűek voltatok egymáshoz
ez alatt a hosszú idő alatt kívánhattok tőlem egyet-egyet, én
teljesítem kívánságotokat!"
"Ó! Én szeretném körbeutazni a Földet az én nagyszerű férjemmel!"
kérte a feleség.
A tündér meglengette a varázspálcáját és abrakadabra - két első
osztályú jegy termett az asztalon a Luxus utazási iroda világkörüli
útjára.
Most a férjen volt a sor. Gondolkodott egy percet és így szólt:
"Nos, ez az egész nagyon romantikus, de egy ilyen alkalom csak egyszer
adatik meg az életben, szóval ne haragudj kedvesem, de az én
kívánságom egy nálam 30 évvel fiatalabb feleség!"
A tündér és a feleség nagyon csalódott volt, de hát a kívánság az
kívánság... Így hát a tündér körözött egyet a varázspálcájával és-
abrakadabra - a férj 92 éves lett!
Mi a mese tanulsága? A férfiak hálátlanok, DE a tündérek nők.
Haven Mese
Haven Mese
Volt egyszer, hol nem volt és embernek hívták
Körülötte sokan, csatájukat vívták
Előbb kémlelt, kerített, később már fordult,
MÁS-nak mesélt MÁS-ról, mikor MÁS rámordult
MÁS-ról szólt a mese, így teltek az évek,
S lám végére ért a mese-körének,
Mert visszaért MÁS-hoz, ahhoz kiről kezdte,
A mesének vége, elapadt a kedve
Tanuld meg ember!
Mások botlásainak emlegetése
Sosem szolgál saját hibád védelmére
Aki ma fél tőled s húzódik hátrébb,
Beszél talán holnap, rólad is másképp.
Mottó:
A mese csak addig szól MÁS-ról,
amíg, Te nem leszel MÁS!
Volt egyszer, hol nem volt és embernek hívták
Körülötte sokan, csatájukat vívták
Előbb kémlelt, kerített, később már fordult,
MÁS-nak mesélt MÁS-ról, mikor MÁS rámordult
MÁS-ról szólt a mese, így teltek az évek,
S lám végére ért a mese-körének,
Mert visszaért MÁS-hoz, ahhoz kiről kezdte,
A mesének vége, elapadt a kedve
Tanuld meg ember!
Mások botlásainak emlegetése
Sosem szolgál saját hibád védelmére
Aki ma fél tőled s húzódik hátrébb,
Beszél talán holnap, rólad is másképp.
Mottó:
A mese csak addig szól MÁS-ról,
amíg, Te nem leszel MÁS!
Márai Sándor: Eszter hagyatéka
Márai Sándor: Eszter hagyatéka
"Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között."
"Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között."
Márai Sándor A nők.
„….A nők.
Megfigyelted, milyen óvatos-bizonytalan hangsúllyal ejtik ki a férfiak ezt a szót? Mintha egy tökéletesen le nem igázott, örökké lázadásra hajlamos, meghódított, de meg nem tört, rebellis néptörzsről beszélnének. S egyáltalán, mit jelent az élet mindennapos élménysorozatában ez a fogalom? „A nők?...” Mit várunk tőlük?... Gyermeket? Segítséget?...Békét? Örömöt? Mindent? Semmit? Pillanatokat? Az ember csak él, vágyakozik, ismerkedik, szeretkezik, aztán megnősül, megél egy nő társaságában szerelmet, születést és halált, aztán megfordul lábikrák után az utcán, néha tönkremegy egy hajviselet vagy egy száj forró lehelete miatt, pillanatokra úgy érzi, polgári ágyakban vagy mellékutcák szennyes találkaszállóinak törött rugós hencserein, hogy kielégült, néha fellengzősen nagylelkű egy nővel, sírnak és fogadkoznak, hogy most már ők ketten együtt maradnak, segítenek egymásnak és egymáson, egy hegytetőn élnek, vagy a nagyvárosban… De aztán fordul az idő, egy év, vagy három év, vagy két hét – megfigyelted, hogy a szerelemnek, mint a halálnak nincs órával vagy naptárral mérhető ideje?... – s a nagy terv, melyre vállalkoztak, nem sikerült, vagy nem egészen úgy sikerült, ahogyan elképzelték. S akkor szétválnak, haraggal vagy közömbösen, s megint reménykednek és újrakezdik, más társakat keresnek. Vagy fáradtak már, s együtt maradnak, elszívják egymás életkedvét és életerőit, s betegek lesznek, kissé megölik egymást, meghalnak. S utolsó pillanatban, mikor lehunyják szemüket, értik már?... Mit akartak egymástól? Csak engedelmeskedtek, egy vak és nagy törvénynek, melynek parancsa a szerelem leheletével újítja örökké a világot, s szüksége van párzó férfiakra és nőkre, hogy a fajta éljen?... Ez minden? S ők közben, szegények, mit is reméltek, személyesen? Mit adtak egymásnak, mit kaptak a másiktól? Milyen titokzatos és félelmes könyvvitel ez… S csakugyan személynek szól az érzés, mellyel egy férfi egy nő felé fordul? Nem a vágynak szól, örökké és csak a vágynak, mely néha, átmeneti időszakokra testet ölt? S ez a mesterséges izgalom, melyben élünk, nem lehetett célja a természetnek, mikor megalkotta a férfit, és asszonyt adott melléje, mert látta, hogy nem jó nekik egyedül.”
(Márai Sándor Idézet)
Megfigyelted, milyen óvatos-bizonytalan hangsúllyal ejtik ki a férfiak ezt a szót? Mintha egy tökéletesen le nem igázott, örökké lázadásra hajlamos, meghódított, de meg nem tört, rebellis néptörzsről beszélnének. S egyáltalán, mit jelent az élet mindennapos élménysorozatában ez a fogalom? „A nők?...” Mit várunk tőlük?... Gyermeket? Segítséget?...Békét? Örömöt? Mindent? Semmit? Pillanatokat? Az ember csak él, vágyakozik, ismerkedik, szeretkezik, aztán megnősül, megél egy nő társaságában szerelmet, születést és halált, aztán megfordul lábikrák után az utcán, néha tönkremegy egy hajviselet vagy egy száj forró lehelete miatt, pillanatokra úgy érzi, polgári ágyakban vagy mellékutcák szennyes találkaszállóinak törött rugós hencserein, hogy kielégült, néha fellengzősen nagylelkű egy nővel, sírnak és fogadkoznak, hogy most már ők ketten együtt maradnak, segítenek egymásnak és egymáson, egy hegytetőn élnek, vagy a nagyvárosban… De aztán fordul az idő, egy év, vagy három év, vagy két hét – megfigyelted, hogy a szerelemnek, mint a halálnak nincs órával vagy naptárral mérhető ideje?... – s a nagy terv, melyre vállalkoztak, nem sikerült, vagy nem egészen úgy sikerült, ahogyan elképzelték. S akkor szétválnak, haraggal vagy közömbösen, s megint reménykednek és újrakezdik, más társakat keresnek. Vagy fáradtak már, s együtt maradnak, elszívják egymás életkedvét és életerőit, s betegek lesznek, kissé megölik egymást, meghalnak. S utolsó pillanatban, mikor lehunyják szemüket, értik már?... Mit akartak egymástól? Csak engedelmeskedtek, egy vak és nagy törvénynek, melynek parancsa a szerelem leheletével újítja örökké a világot, s szüksége van párzó férfiakra és nőkre, hogy a fajta éljen?... Ez minden? S ők közben, szegények, mit is reméltek, személyesen? Mit adtak egymásnak, mit kaptak a másiktól? Milyen titokzatos és félelmes könyvvitel ez… S csakugyan személynek szól az érzés, mellyel egy férfi egy nő felé fordul? Nem a vágynak szól, örökké és csak a vágynak, mely néha, átmeneti időszakokra testet ölt? S ez a mesterséges izgalom, melyben élünk, nem lehetett célja a természetnek, mikor megalkotta a férfit, és asszonyt adott melléje, mert látta, hogy nem jó nekik egyedül.”
(Márai Sándor Idézet)
Marcus Aurelius: Egymás kedvéért születtünk...
Marcus Aurelius:
Egymás kedvéért születtünk...
Légy szerény és megfontolt, életed le-
gyen a biztosíték ehhez. Ha már rájöttél,
mi az élet célja, aszerint élj, hogy ben-
sődnek megfelelj; lényegtelen, mit
gondolnak felőled. Érd be azzal, hogy
hátralévő napjaidat — bármennyi van
még hátra — éned belső parancsának
megfelelően morzsolod le...
Annyi tévelygés után végre rájöttél,
hogy a boldogságot meg nem lelheted a
gazdagságban, a hírnévben, az élvezet-
ben, de a képmutató szeretetben sem.
Hol lakik hát? Az emberi természet
megkívánta tevékenységben, a rossz
dolgok megváltoztatásában, a szív meg-
elégedettségében, az értelmes és ér-
zelmes kapcsolatokban...
Ha sorsod valakivel összekötöd,
tudd, bogy mit vall az az ember a jóról és
rosszról. Amint nem veheted rossz né-
ven, hogy a fügefa fügét terem, így azon
sem szörnyülködhetsz, ha az emelkedett
lélek a jóra, a romlott pedig a gonosz-
ságra hajlik... Mégse vádolj senkit! Ha
teheted, igazitsd helyre mások hibáját; ha
nem teheted, fogadd el öket olyannak,
amilyenek. Míg tőled függ, amit teszel,
magad felelsz érte. Ha mástól függene,
kit vádolnál? Az atomokat vagy az is-
teneket?
Minden lény valamire született: az
ember, az ökör, a szőlőés a kő is tudja a
maga szerepét. Emberrel semmi nem
eshet meg, ami nem emberi; ökörrel,
ami ökörhöz, szőlővel, ami szőlőhöz,
kőhöz, ami kőhöz nem illik...
Aki nem tudja, mi a világ, az nem
tudja, hol van ő maga. Aki nem tudja,
mire született, az nem tudja, kicsoda ő
tulajdonképpen, és mi a vilag.
Másokkal együtt lelegezzük be a
körülöttünk szétáradó levegőt.
Az emberek egymásért születtek.
Vagy formáld őket, vagy tűrd el valamennyit, ha a
boldog élet után sóvárogsz...
Egymás kedvéért születtünk...
Légy szerény és megfontolt, életed le-
gyen a biztosíték ehhez. Ha már rájöttél,
mi az élet célja, aszerint élj, hogy ben-
sődnek megfelelj; lényegtelen, mit
gondolnak felőled. Érd be azzal, hogy
hátralévő napjaidat — bármennyi van
még hátra — éned belső parancsának
megfelelően morzsolod le...
Annyi tévelygés után végre rájöttél,
hogy a boldogságot meg nem lelheted a
gazdagságban, a hírnévben, az élvezet-
ben, de a képmutató szeretetben sem.
Hol lakik hát? Az emberi természet
megkívánta tevékenységben, a rossz
dolgok megváltoztatásában, a szív meg-
elégedettségében, az értelmes és ér-
zelmes kapcsolatokban...
Ha sorsod valakivel összekötöd,
tudd, bogy mit vall az az ember a jóról és
rosszról. Amint nem veheted rossz né-
ven, hogy a fügefa fügét terem, így azon
sem szörnyülködhetsz, ha az emelkedett
lélek a jóra, a romlott pedig a gonosz-
ságra hajlik... Mégse vádolj senkit! Ha
teheted, igazitsd helyre mások hibáját; ha
nem teheted, fogadd el öket olyannak,
amilyenek. Míg tőled függ, amit teszel,
magad felelsz érte. Ha mástól függene,
kit vádolnál? Az atomokat vagy az is-
teneket?
Minden lény valamire született: az
ember, az ökör, a szőlőés a kő is tudja a
maga szerepét. Emberrel semmi nem
eshet meg, ami nem emberi; ökörrel,
ami ökörhöz, szőlővel, ami szőlőhöz,
kőhöz, ami kőhöz nem illik...
Aki nem tudja, mi a világ, az nem
tudja, hol van ő maga. Aki nem tudja,
mire született, az nem tudja, kicsoda ő
tulajdonképpen, és mi a vilag.
Másokkal együtt lelegezzük be a
körülöttünk szétáradó levegőt.
Az emberek egymásért születtek.
Vagy formáld őket, vagy tűrd el valamennyit, ha a
boldog élet után sóvárogsz...
Zagyva Krisztina Véletlenek
Zagyva Krisztina Véletlenek
Mik is a véletlenek?
Talán lehetetlenek?
Lehetetlenek, miket szeretnénk,
hogy megtörténjenek,
és szívünkben remény lángot gerjesszenek?
Milyen furcsák a véletlenek,
lehetetlen helyzetek,
Mik mindig is fenyegetnek,
akár rossz vagy jó helyzetek?
Ki tudja mikor, és miért jönnek a véletlenek,
ezt csak ők tudják, mert más emberek,
emberek? Mi az igazság, kik a véletlenek?
Mik is a véletlenek?
Talán lehetetlenek?
Lehetetlenek, miket szeretnénk,
hogy megtörténjenek,
és szívünkben remény lángot gerjesszenek?
Milyen furcsák a véletlenek,
lehetetlen helyzetek,
Mik mindig is fenyegetnek,
akár rossz vagy jó helyzetek?
Ki tudja mikor, és miért jönnek a véletlenek,
ezt csak ők tudják, mert más emberek,
emberek? Mi az igazság, kik a véletlenek?
Tóth Beáta Mária Mondd az égbe!
Tóth Beáta Mária
Mondd az égbe!
Földre zuhan az ég kékje
Beterít mindent, mit idelenn ér
Cseperedik a szó, fecseg
Szívből beszél, lázadva kér
Látványba szédült napsugár ringat
Bársonnyal simogat az ég
Felemeli lelked, szél viszi szavad
S már nem csak a Földön
Mondd az égbe!
Földre zuhan az ég kékje
Beterít mindent, mit idelenn ér
Cseperedik a szó, fecseg
Szívből beszél, lázadva kér
Látványba szédült napsugár ringat
Bársonnyal simogat az ég
Felemeli lelked, szél viszi szavad
S már nem csak a Földön
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
