Paracelsus: Rövid eszmefuttatás
Aki nem tud semmit, nem szeret semmit.
Aki tehetetlen: értelmetlen. Aki nem ért
semmit, nem is ér semmit. Aki viszont
ért, az szeret is, néz is, lát is...Minél
több tudás rejlik egy-egy dologban,
annál nagyobb a szeretet... Aki azt
képzeli, hogy minden gyümölcs
ugyanakkor érik meg, mint a szamóca,
az semmit sem tud a szőlőről.
József Attila TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT
József Attila
TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
1937. július-augusztus
TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
1937. július-augusztus
Hűvösvölgyi Láng Enna Angyalaim
Hűvösvölgyi Láng Enna Angyalaim
E Föld fogságában a jót nem látom már,
Múlt, jelen s jövő homálya vezet tovább.
Érzéseim felett az úr nem Én vagyok,
Hisz az életben balszerencsét is kapok.
De mindig van valaki, aki támogat,
Éberen őrzi minden csodás álmomat.
Mindig mellettem áll; ha nagy bajban vagyok,
Megbocsátja hibáimat, bármily nagyok.
Tiszta szívén viseli fájó sorsomat,
Mellettem áll, folyton hívogat.
Angyalaim figyelik minden léptemet,
Nincs távolság, nincsenek lehetetlenek.
Kivezetnek engem a nagy sötétségből,
Felhúznak engem a végtelen mélységből.
Gyönyörű fényükkel mutatják az utat,
Felvirrasztják nekem ragyogó Napunkat.
Tartóoszlopai romos házamnak,
Ők hozzák életembe a virágos tavaszt.
Ha elveszek érzéseim tengerében,
És kicserélik valósnak tűnő énem,
Megértenek engem, hisz ők is emberek,
Maguk a hatalmas, földre szállt Istenek.
Bevallom nektek, ó drága angyalaim,
Földre szállt Isteneim, jó barátaim;
Szeretlek Titeket, féltelek Titeket,
Rettegek Tőletek, óvom hitemet,
Mert én ilyen személy vagyok.
Bizalmam törékeny, igazán nagyon.
Nem kerülhettem fájó sorsomat,
Gonosz démon lettem, szívem a porban,
Engem kegyesen megáldott az égi Isten,
Hogy a jó útra visszatérhessek, igen!
Ti legyetek hát az iránymutatóim,
Mutassátok meg a jót és a valódit!
És még egyszer; bocsássátok meg hibáim,
Később megkaptok érte akármit!
Az idő múlik, és minden megváltozik!
Az egész életem újra formálódik.
Gonosz, démoni lelkem örökre elvész,
Pokolnak tüzében örökre elenyész!
Ezután tudlak titeket értékelni,
És megtanulok veletek együtt élni.
Az új életem tökéletessé válik,
És nem is hiányzik az a régi másik.
De ha megfordul a sorsunknak kockája,
És ők azok, akik segítségre várnak,
Kinyílnak gyönyörű, angyali szárnyaim,
És megvédem őket, hisz a barátaim!
E Föld fogságában a jót nem látom már,
Múlt, jelen s jövő homálya vezet tovább.
Érzéseim felett az úr nem Én vagyok,
Hisz az életben balszerencsét is kapok.
De mindig van valaki, aki támogat,
Éberen őrzi minden csodás álmomat.
Mindig mellettem áll; ha nagy bajban vagyok,
Megbocsátja hibáimat, bármily nagyok.
Tiszta szívén viseli fájó sorsomat,
Mellettem áll, folyton hívogat.
Angyalaim figyelik minden léptemet,
Nincs távolság, nincsenek lehetetlenek.
Kivezetnek engem a nagy sötétségből,
Felhúznak engem a végtelen mélységből.
Gyönyörű fényükkel mutatják az utat,
Felvirrasztják nekem ragyogó Napunkat.
Tartóoszlopai romos házamnak,
Ők hozzák életembe a virágos tavaszt.
Ha elveszek érzéseim tengerében,
És kicserélik valósnak tűnő énem,
Megértenek engem, hisz ők is emberek,
Maguk a hatalmas, földre szállt Istenek.
Bevallom nektek, ó drága angyalaim,
Földre szállt Isteneim, jó barátaim;
Szeretlek Titeket, féltelek Titeket,
Rettegek Tőletek, óvom hitemet,
Mert én ilyen személy vagyok.
Bizalmam törékeny, igazán nagyon.
Nem kerülhettem fájó sorsomat,
Gonosz démon lettem, szívem a porban,
Engem kegyesen megáldott az égi Isten,
Hogy a jó útra visszatérhessek, igen!
Ti legyetek hát az iránymutatóim,
Mutassátok meg a jót és a valódit!
És még egyszer; bocsássátok meg hibáim,
Később megkaptok érte akármit!
Az idő múlik, és minden megváltozik!
Az egész életem újra formálódik.
Gonosz, démoni lelkem örökre elvész,
Pokolnak tüzében örökre elenyész!
Ezután tudlak titeket értékelni,
És megtanulok veletek együtt élni.
Az új életem tökéletessé válik,
És nem is hiányzik az a régi másik.
De ha megfordul a sorsunknak kockája,
És ők azok, akik segítségre várnak,
Kinyílnak gyönyörű, angyali szárnyaim,
És megvédem őket, hisz a barátaim!
Tóth János A zene varázsa
Tóth János A zene varázsa
Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.
Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele.
Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.
Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele.
Kormányos Sándor Holnap talán már...
Kormányos Sándor
Holnap talán már...
Holnap talán már dér ütötte
csendben reszketnek kint a fák,
s kéken ködlő messzeségben
útra kelnek a vadlibák.
Holnap talán már messze ringón
szól egy dallam a rét fölött,
és mélabúsan azt dalolja,
hogy volt egy nyár, de elszökött.
Holnap talán ha felzokogva
illanó álmunk búcsút int,
árván maradva összenézünk,
fáj majd, hogy ősz lett már megint.
Holnap talán már...
Holnap talán már dér ütötte
csendben reszketnek kint a fák,
s kéken ködlő messzeségben
útra kelnek a vadlibák.
Holnap talán már messze ringón
szól egy dallam a rét fölött,
és mélabúsan azt dalolja,
hogy volt egy nyár, de elszökött.
Holnap talán ha felzokogva
illanó álmunk búcsút int,
árván maradva összenézünk,
fáj majd, hogy ősz lett már megint.
Kerekes László: Ne félj
Kerekes László:
Ne félj
Hagyd játszani
Elcsendesült gondolataid
Legalább az álmok ujjait
Ne szorítsd ökölbe...
Miért akarsz a hideg betonon
Elszánt tömegben vonulni?
Miért nem mersz hunyt szemmel
Ringatózni a Vágy-öbölben?
Félsz. Tudom.
Mondanod sem kell.
Látom a csonkának vélt,
Vérző, félig-eltemetett lelket...
Mintha ólommal béleltek volna
Úgy vánszorogsz át
Az egyforma napok
Kőzuhatagai között
De vár Rád egy kavargó perc
És repülsz, a Felhő magas, de Tiéd
Minden álom megtart, ha hiszel
Itt egy álom, vedd el; ne félj!
Ne félj
Hagyd játszani
Elcsendesült gondolataid
Legalább az álmok ujjait
Ne szorítsd ökölbe...
Miért akarsz a hideg betonon
Elszánt tömegben vonulni?
Miért nem mersz hunyt szemmel
Ringatózni a Vágy-öbölben?
Félsz. Tudom.
Mondanod sem kell.
Látom a csonkának vélt,
Vérző, félig-eltemetett lelket...
Mintha ólommal béleltek volna
Úgy vánszorogsz át
Az egyforma napok
Kőzuhatagai között
De vár Rád egy kavargó perc
És repülsz, a Felhő magas, de Tiéd
Minden álom megtart, ha hiszel
Itt egy álom, vedd el; ne félj!
Szuhanics Albert Naplemente
Szuhanics Albert Naplemente
Az ég halk zsoltárt énekel,
mély altató zenét.
A nap oly vörös, álmatag,
már lehajtja fejét.
Fénye vígan táncra kél,
még áthidal felénk.
Tüzes híd remegve hív,
s már rajta lépkedénk.
Gondolatban átmegyünk,
fényhídján a napnak.
S véle együtt nyugszunk le
mélyén hűs haboknak.
Álmodván, az ő álmait,
milyen lesz holnapunk?
Kihunyó fénye vánkosán
nagy álmodók vagyunk.
Sötét a táj, sötét az ég,
ragyog a holdsugár.
Ezüstös fénye megtalál,
s az arcunkon szitál.
Lebben a szél, fodroz a víz,
vadvirág illatozz!
Aludj, pihenj fáradt napunk,
szép álmot harmatozz!
Álmodj fényes szelekről te,
álmodj kék eget!
Kék egeden játszadozó
fehér felleget.
Álmodj dolgos emberekről,
kalászok kazalban.
S a te fényed ott ragyogjon
az arató dalban!
A sugarad mindent éltet,
növényt, s állatot.
És a világ boldogsága
ha álmod álmodod.
Az ég halk zsoltárt énekel,
mély altató zenét.
A nap oly vörös, álmatag,
már lehajtja fejét.
Fénye vígan táncra kél,
még áthidal felénk.
Tüzes híd remegve hív,
s már rajta lépkedénk.
Gondolatban átmegyünk,
fényhídján a napnak.
S véle együtt nyugszunk le
mélyén hűs haboknak.
Álmodván, az ő álmait,
milyen lesz holnapunk?
Kihunyó fénye vánkosán
nagy álmodók vagyunk.
Sötét a táj, sötét az ég,
ragyog a holdsugár.
Ezüstös fénye megtalál,
s az arcunkon szitál.
Lebben a szél, fodroz a víz,
vadvirág illatozz!
Aludj, pihenj fáradt napunk,
szép álmot harmatozz!
Álmodj fényes szelekről te,
álmodj kék eget!
Kék egeden játszadozó
fehér felleget.
Álmodj dolgos emberekről,
kalászok kazalban.
S a te fényed ott ragyogjon
az arató dalban!
A sugarad mindent éltet,
növényt, s állatot.
És a világ boldogsága
ha álmod álmodod.
Juhász Magda:Virágének
Juhász Magda:
Virágének
Egy kis virág a gyom közül
vidáman integet.
Miért vagy ott te kis virág?
A gyom közt nincs helyed.
A gyom között is kell virág,
oh hidd el ezt nekem,
virágnak lenni könnyű ott,
hol gyom sosem terem.
Elhullatom a magvaim,
s ha újra erre jársz,
meglátod rajtam kívül is
terem itt majd virág.
Virágének
Egy kis virág a gyom közül
vidáman integet.
Miért vagy ott te kis virág?
A gyom közt nincs helyed.
A gyom között is kell virág,
oh hidd el ezt nekem,
virágnak lenni könnyű ott,
hol gyom sosem terem.
Elhullatom a magvaim,
s ha újra erre jársz,
meglátod rajtam kívül is
terem itt majd virág.
Mihályi Réka Álommanó
Mihályi Réka Álommanó
Van egy manócska, akit úgy hívnak Szuszi.
Mikor homlokodra száll az esti puszi,
Fejedben mocorog, fiókjait lesi,
a nadrágját, vagy a zokniját keresi?
Hát nem ilyen szétszórt ez a csöpp manócska,
megvan a zoknija, bár kicsit már ócska...
Szuszi csak az ódon fiókokat nézi,
miben a képeket, emlékeket őrzi.
Mikor már csak lassan pihegsz behunyt szemmel,
Szuszi fog egy fiókot, kezdi egy szebbel...
Bele-bele kukucskál, lassacskán húzza,
Ilyenkor még kezed a lepedőt nyúzza.
Szuszi már mosolyog, látja mi van benne,
Látja, hogy lábikód az egekbe menne.
A kék ég madarakkal. Ez a fiók-kép,
A manó megunja, hát arrébb áll ekképp.
Mást akar most, nem kék eget, madarakat,
Kihalt utcák várják, s pár betört kirakat.
Alszik a város kék paplanba takarva,
Továbblép a manó a nyüzsgést akarva.
Nyári kép, dúdol a Nap, cikázik a lég,
futnak együtt, kézen fogva, harsog az ég,
Sokaság, meg sem áll, nevetve elterül,
Boldogság kerülget, de aztán elkerül.
Ráfagy a mosoly a kismanó arcára,
megáll, emlékszik a Boldogság-harcára.
"Értelmetlen harc egymás ellen.
Önmagunkkal szemben...a másik mellett."
De koppan egy piros gomb a manó fején,
Felkonyul és ott terem máris a helyén.
Eszébe jut, hogy ő dolga felejteni,
nem kéne ezt az emléket elejteni...
Keres egy másikat, ami már porosabb,
Látszik is rajta, mert a fiók szorosabb.
Rángatja a manó, már majdnem rugdalja,
a kíváncsiság az oldalát furdalja.
Mi lehet benne? A legmerészebb vágyad?
Nagyokat nyög közben alattad az ágyad...
Mi lehet benne? Féltve lopott félelmed?
Vagy képek arról, mit elhagytál hol leld meg...
Gondolja a manó, hát most meg mit tegyen?
Rugdalja még szét, igyon, vagy inkább egyen?
Még most se nyílik, a manó tiszta ideg,
Közben meg egyre közeledik a hideg.
Megfogja a manó, hirtelen kirántja,
A fiókból kiborul minden pikrántya.
Dühöng a manó, vörös az ábrázata,
Eláll a lélegzete, a káprázata.
Meglátja azt amit mindig is keresett,
Ami nagy volt rá, s miben párszor elesett,
Ott hevert most a nagy kupac pikrántyában,
S a manó beleugrott a nadrágjába.
Van egy manócska, akit úgy hívnak Szuszi.
Mikor homlokodra száll az esti puszi,
Fejedben mocorog, fiókjait lesi,
a nadrágját, vagy a zokniját keresi?
Hát nem ilyen szétszórt ez a csöpp manócska,
megvan a zoknija, bár kicsit már ócska...
Szuszi csak az ódon fiókokat nézi,
miben a képeket, emlékeket őrzi.
Mikor már csak lassan pihegsz behunyt szemmel,
Szuszi fog egy fiókot, kezdi egy szebbel...
Bele-bele kukucskál, lassacskán húzza,
Ilyenkor még kezed a lepedőt nyúzza.
Szuszi már mosolyog, látja mi van benne,
Látja, hogy lábikód az egekbe menne.
A kék ég madarakkal. Ez a fiók-kép,
A manó megunja, hát arrébb áll ekképp.
Mást akar most, nem kék eget, madarakat,
Kihalt utcák várják, s pár betört kirakat.
Alszik a város kék paplanba takarva,
Továbblép a manó a nyüzsgést akarva.
Nyári kép, dúdol a Nap, cikázik a lég,
futnak együtt, kézen fogva, harsog az ég,
Sokaság, meg sem áll, nevetve elterül,
Boldogság kerülget, de aztán elkerül.
Ráfagy a mosoly a kismanó arcára,
megáll, emlékszik a Boldogság-harcára.
"Értelmetlen harc egymás ellen.
Önmagunkkal szemben...a másik mellett."
De koppan egy piros gomb a manó fején,
Felkonyul és ott terem máris a helyén.
Eszébe jut, hogy ő dolga felejteni,
nem kéne ezt az emléket elejteni...
Keres egy másikat, ami már porosabb,
Látszik is rajta, mert a fiók szorosabb.
Rángatja a manó, már majdnem rugdalja,
a kíváncsiság az oldalát furdalja.
Mi lehet benne? A legmerészebb vágyad?
Nagyokat nyög közben alattad az ágyad...
Mi lehet benne? Féltve lopott félelmed?
Vagy képek arról, mit elhagytál hol leld meg...
Gondolja a manó, hát most meg mit tegyen?
Rugdalja még szét, igyon, vagy inkább egyen?
Még most se nyílik, a manó tiszta ideg,
Közben meg egyre közeledik a hideg.
Megfogja a manó, hirtelen kirántja,
A fiókból kiborul minden pikrántya.
Dühöng a manó, vörös az ábrázata,
Eláll a lélegzete, a káprázata.
Meglátja azt amit mindig is keresett,
Ami nagy volt rá, s miben párszor elesett,
Ott hevert most a nagy kupac pikrántyában,
S a manó beleugrott a nadrágjába.
Áradj!
Áradj!
Írj verset, szerezz zenét,
Szórd magad a világba szerteszét.
A formád elveszhet, ha tartalmad marad,
Lényed örökké előtted halad.
Írj verset, szerezz zenét,
Szórd magad a világba szerteszét.
A formád elveszhet, ha tartalmad marad,
Lényed örökké előtted halad.
Nézd a csillagokat!
Nézd a csillagokat!
Nézd a csillagokat,
Mert nagyon szépek,
És így beragyogják szívedet.
Olyan mintha
Pár méterre lennének,
De tudod: elérhetetlenek.
Elérhetetlenek,
De elképzelhetőek,
Amint álmaidban
Szemtől-szembe
Nézed őket.
Nézd a csillagokat,
Mert tényleg szépek,
És láthatod:
Álmaid valóságos képek
Nézd a csillagokat,
Mert nagyon szépek,
És így beragyogják szívedet.
Olyan mintha
Pár méterre lennének,
De tudod: elérhetetlenek.
Elérhetetlenek,
De elképzelhetőek,
Amint álmaidban
Szemtől-szembe
Nézed őket.
Nézd a csillagokat,
Mert tényleg szépek,
És láthatod:
Álmaid valóságos képek
Hajtsd le párnádra kócos kis fejed
Hajtsd le párnádra kócos kis fejed,
Enged, hogy az álom játszhasson veled.
Rajzoljon a képzelet szívnek tetsző képet,
Aludjál nyugodtan s álmodjál szépet.
Holdsugár fonja álmodat majd körbe,
S vágyadat mutatja, mint egy tükörbe.
El suhan az éj, szinte észre sem veszed,
Álmodat vigyázva fogják a kezed.
Meg nyugszik a szív, de az álomnak nincs vége,
Létünknek ez, a legszebb szenvedése.
Mert az álom sokszor oly szép is lehet,
De tudjuk, csak játszik velünk a képzelet.
És így nehéz szívvel ébredünk,
Hogy tovább éljük rohanó életünk.
S ha nyújtanak feléd egy segítő
kezet,fogad el, és Estére
nyugodtan hajtod álomra fejed.
kócos kis fejed,
Enged, hogy az álom játszhasson veled.
Rajzoljon a képzelet szívnek tetsző képet,
Aludjál nyugodtan s álmodjál szépet.
Holdsugár fonja álmodat majd körbe,
S vágyadat mutatja, mint egy tükörbe.
El suhan az éj, szinte észre sem veszed,
Álmodat vigyázva fogják a kezed.
Meg nyugszik a szív, de az álomnak nincs vége,
Létünknek ez, a legszebb szenvedése.
Mert az álom sokszor oly szép is lehet,
De tudjuk, csak játszik velünk a képzelet.
És így nehéz szívvel ébredünk,
Hogy tovább éljük rohanó életünk.
S ha nyújtanak feléd egy segítő
kezet,fogad el, és Estére
nyugodtan hajtod álomra fejed.
Enged, hogy az álom játszhasson veled.
Rajzoljon a képzelet szívnek tetsző képet,
Aludjál nyugodtan s álmodjál szépet.
Holdsugár fonja álmodat majd körbe,
S vágyadat mutatja, mint egy tükörbe.
El suhan az éj, szinte észre sem veszed,
Álmodat vigyázva fogják a kezed.
Meg nyugszik a szív, de az álomnak nincs vége,
Létünknek ez, a legszebb szenvedése.
Mert az álom sokszor oly szép is lehet,
De tudjuk, csak játszik velünk a képzelet.
És így nehéz szívvel ébredünk,
Hogy tovább éljük rohanó életünk.
S ha nyújtanak feléd egy segítő
kezet,fogad el, és Estére
nyugodtan hajtod álomra fejed.
kócos kis fejed,
Enged, hogy az álom játszhasson veled.
Rajzoljon a képzelet szívnek tetsző képet,
Aludjál nyugodtan s álmodjál szépet.
Holdsugár fonja álmodat majd körbe,
S vágyadat mutatja, mint egy tükörbe.
El suhan az éj, szinte észre sem veszed,
Álmodat vigyázva fogják a kezed.
Meg nyugszik a szív, de az álomnak nincs vége,
Létünknek ez, a legszebb szenvedése.
Mert az álom sokszor oly szép is lehet,
De tudjuk, csak játszik velünk a képzelet.
És így nehéz szívvel ébredünk,
Hogy tovább éljük rohanó életünk.
S ha nyújtanak feléd egy segítő
kezet,fogad el, és Estére
nyugodtan hajtod álomra fejed.
Hajzer Fann Álom
Hajzer Fann Álom
Szállunk csak fenn a magasban
A kék ég nekünk zenél
Elment a Nap, mert megjött a Hold, mert itt van az éj
A csillagok ránk szórják fényeiket
De mi csak szállunk a tettek mezején
Ott egy repülő a legizgalmasabb rész
De már csak ennyit hallok: Kelés!
Szállunk csak fenn a magasban
A kék ég nekünk zenél
Elment a Nap, mert megjött a Hold, mert itt van az éj
A csillagok ránk szórják fényeiket
De mi csak szállunk a tettek mezején
Ott egy repülő a legizgalmasabb rész
De már csak ennyit hallok: Kelés!
Reményik Sándor Szív
Reményik Sándor Szív
Szív - emberszív.
Csakolyan, mint a másé.
De mégis másnál rokontalanabb.
A végzet jegyese
S az elhagyatottságé.
Szív - magyar szív.
Szív-alakú sziget.
Körülnyaldossa bánat-óceán.
Körültombolja sötét gyűlölet.
Szív - figyeld a rendhagyó verését:
Néha szinte eláll.
Aztán jön egy óriás dobbanás,
A csillagokig fel - -
Azért sem a halál!
Szív - árva szív.
Hogy fogták kétmarokra
Ezt a szívet vaskesztyűs századok!
Hogy szorították irgalmatlanul!
És ime mégis, azértis dobog.
Nézd meg ezt a szívet:
Immáron teste sincs.
Csak puszta szív,
Kitépett szív.
De éppen így lett mérhetetlen kincs!
Ha bűne volt:
A testével elmult, megsemmisült.
A pusztában önmagára talált
A szegény szív
S minden vadrózsája megnemesült.
Vedd ma körül áradó szerelemmel
Ezt a szent, szív-alakú szigetet:
Magyar szív az,
Sokat szenvedett szív -:
Az én szívem, a te szíved.
Szív - emberszív.
Csakolyan, mint a másé.
De mégis másnál rokontalanabb.
A végzet jegyese
S az elhagyatottságé.
Szív - magyar szív.
Szív-alakú sziget.
Körülnyaldossa bánat-óceán.
Körültombolja sötét gyűlölet.
Szív - figyeld a rendhagyó verését:
Néha szinte eláll.
Aztán jön egy óriás dobbanás,
A csillagokig fel - -
Azért sem a halál!
Szív - árva szív.
Hogy fogták kétmarokra
Ezt a szívet vaskesztyűs századok!
Hogy szorították irgalmatlanul!
És ime mégis, azértis dobog.
Nézd meg ezt a szívet:
Immáron teste sincs.
Csak puszta szív,
Kitépett szív.
De éppen így lett mérhetetlen kincs!
Ha bűne volt:
A testével elmult, megsemmisült.
A pusztában önmagára talált
A szegény szív
S minden vadrózsája megnemesült.
Vedd ma körül áradó szerelemmel
Ezt a szent, szív-alakú szigetet:
Magyar szív az,
Sokat szenvedett szív -:
Az én szívem, a te szíved.
Pető Csilla Légy Önmagad
Pető Csilla
Légy Önmagad
Miért vannak benned félelmek?
Barna szemeid mélyén a Fény ragyog.
Ha megérted mi zajlik lelkedben,
Szemed is mosolyogni fog.
Ha félelmeid messze űznek,
A jó érzések is menekülnek.
Lásd meg a napfényt, a kéklő eget,
S ne kergess már sötét illúzió-felleget.
Ha szomorú a szív és fáj a szó,
Hallgass egy dalt, mi dúdolható.
Ha gyötör az érzés ne légy hallgatag,
Bízz erődben, s nem leszel ingatag.
Minden kérdésedre mi benned él,
A választ magadban leled.
Ha szembenézel önmagaddal,
Találsz egy boldogabb életet.
Röppennek az órák, percek
Az égen szivárvány ragyog,
A tenger mélyén a vágyott
Szabadságot kapod.
Türelmetlenül a lelkedben a békét keresed,
De tudnod kell, a harmóniát,
A boldogságot, a szeretet
Csak önmagadban lelheted.
Mert szívedben az érzés,
Ajkadon a szó,
Minden érzés és gondolat
Megélhető, kimondható.
Tárd ki szívedet az érzéseknek,
Ők nyitják meg a kaput a lelkedhez,
A végtelen térben élhetsz szabadon,
Ha átléptél minden korlátodon!
Légy jelen a pillanatnak,
A csodák itt vannak Veled.
Megtalálni, tapasztalni, érezni,
A feltétel nélküli szeretet.
Téged hív a szó, beszélj,
Téged hív a dallam, zenélj,
Téged hív a csend, felelj,
Téged hív a szív szeress, nagyon szeress!
Lépj ki hát a fényre, a sötét rácsok mögül
A határtalan szabadságban
A szeretet vesz majd körül.
Légy Önmagad
Miért vannak benned félelmek?
Barna szemeid mélyén a Fény ragyog.
Ha megérted mi zajlik lelkedben,
Szemed is mosolyogni fog.
Ha félelmeid messze űznek,
A jó érzések is menekülnek.
Lásd meg a napfényt, a kéklő eget,
S ne kergess már sötét illúzió-felleget.
Ha szomorú a szív és fáj a szó,
Hallgass egy dalt, mi dúdolható.
Ha gyötör az érzés ne légy hallgatag,
Bízz erődben, s nem leszel ingatag.
Minden kérdésedre mi benned él,
A választ magadban leled.
Ha szembenézel önmagaddal,
Találsz egy boldogabb életet.
Röppennek az órák, percek
Az égen szivárvány ragyog,
A tenger mélyén a vágyott
Szabadságot kapod.
Türelmetlenül a lelkedben a békét keresed,
De tudnod kell, a harmóniát,
A boldogságot, a szeretet
Csak önmagadban lelheted.
Mert szívedben az érzés,
Ajkadon a szó,
Minden érzés és gondolat
Megélhető, kimondható.
Tárd ki szívedet az érzéseknek,
Ők nyitják meg a kaput a lelkedhez,
A végtelen térben élhetsz szabadon,
Ha átléptél minden korlátodon!
Légy jelen a pillanatnak,
A csodák itt vannak Veled.
Megtalálni, tapasztalni, érezni,
A feltétel nélküli szeretet.
Téged hív a szó, beszélj,
Téged hív a dallam, zenélj,
Téged hív a csend, felelj,
Téged hív a szív szeress, nagyon szeress!
Lépj ki hát a fényre, a sötét rácsok mögül
A határtalan szabadságban
A szeretet vesz majd körül.
Szabolcsi Erzsébet: Szavakra várva
Szabolcsi Erzsébet: Szavakra várva
Szavakat keresek,
szavakra nem találok,
szavak sivatagában
budkdácsolva botorkálok,
minden szót sivárnak érzek
kérdek, kérlelek, várok, féltek;
állok egyhelyben elakadva
szavak erdejében, gondolatok
elágazó szálfái között
keresgélek, találgatok,
alig élek, alig látok,
ki nem mondott tévedések
árnyékában, fába vésett
jelek erdejében;gondok
felhői közt szállok,
kapaszkodnék, bújnék,
simulnék, menekülnék,
talán megszólalnék,
ha végre magamra találok.
Szavakat keresek,
szavakra nem találok,
szavak sivatagában
budkdácsolva botorkálok,
minden szót sivárnak érzek
kérdek, kérlelek, várok, féltek;
állok egyhelyben elakadva
szavak erdejében, gondolatok
elágazó szálfái között
keresgélek, találgatok,
alig élek, alig látok,
ki nem mondott tévedések
árnyékában, fába vésett
jelek erdejében;gondok
felhői közt szállok,
kapaszkodnék, bújnék,
simulnék, menekülnék,
talán megszólalnék,
ha végre magamra találok.
Dugasz István AZ IGAZSÁG
Dugasz István
AZ IGAZSÁG
Hallgatok, mint csend az éjben
Nem lobogok kint szélben.
Minek a szív, ha nem hívják,
Mit akarjon, ha nincsen vágy?
Valami van ott a csendben,
Mert nincsen ott semmi rendben.
A lobogó mért lobogjon?
Ha nincs benne semmi haszon.
A hazának nem haszon kell
Töltsék meg azt értelemmel.
Az értelem több mint, haszon
Általa lesz újból vagyon.
Vagyon a nép lelke, élte
Meghalni is lehet érte.
De meghalni nem szabad ma
Ne gondoljál csak magadra.
Küzdeni az élő tud csak
Küzdjél mindig, ne egymagad.
Szálljon a szó és akarat
Ne akarj mást csak igazat.
Mindig tények igazolják,
Hogy hol lakik az igazság.
Az igazság nagyon nagy úr
Legyen régi vagy éppen új.
AZ IGAZSÁG
Hallgatok, mint csend az éjben
Nem lobogok kint szélben.
Minek a szív, ha nem hívják,
Mit akarjon, ha nincsen vágy?
Valami van ott a csendben,
Mert nincsen ott semmi rendben.
A lobogó mért lobogjon?
Ha nincs benne semmi haszon.
A hazának nem haszon kell
Töltsék meg azt értelemmel.
Az értelem több mint, haszon
Általa lesz újból vagyon.
Vagyon a nép lelke, élte
Meghalni is lehet érte.
De meghalni nem szabad ma
Ne gondoljál csak magadra.
Küzdeni az élő tud csak
Küzdjél mindig, ne egymagad.
Szálljon a szó és akarat
Ne akarj mást csak igazat.
Mindig tények igazolják,
Hogy hol lakik az igazság.
Az igazság nagyon nagy úr
Legyen régi vagy éppen új.
Szabolcsi Erzsébet: Új nap
Szabolcsi Erzsébet: Új nap
Rámkopogott a hajnal,
gyöngéden megérintett,
súgott egy-két szép szót,
s én félálomban követtem,
még duruzsolt fülemben álmom,
még pilláim mögött képek vonultak,
még lüktetett bennem valami túlvilági zene,
még nehezen szakadtam el a varázslattól,
még félig-meddig visszahulltam az öntudatlanságba,
s akkor megéreztem az új nap illatát,
akkor hűs friss szelek cirógattak,
akkor felcsendült egy új dallam,
akkor résnyire nyílt szemem
felfedezte a felszökő fényt,
a valóság színes felhőit,
s jó volt megéreznem
az új nap csodáit...
Rámkopogott a hajnal,
gyöngéden megérintett,
súgott egy-két szép szót,
s én félálomban követtem,
még duruzsolt fülemben álmom,
még pilláim mögött képek vonultak,
még lüktetett bennem valami túlvilági zene,
még nehezen szakadtam el a varázslattól,
még félig-meddig visszahulltam az öntudatlanságba,
s akkor megéreztem az új nap illatát,
akkor hűs friss szelek cirógattak,
akkor felcsendült egy új dallam,
akkor résnyire nyílt szemem
felfedezte a felszökő fényt,
a valóság színes felhőit,
s jó volt megéreznem
az új nap csodáit...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
