Juhász Gyula Október

Juhász Gyula

Október



A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.


Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbődül, hisz haza tart,
De ez már őszi csapat.


A kertben tarkán égő színek,
Virágok, dúsan vérző szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már őszi pompa mind.


Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelkemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!

Nadányi Zoltán: Anyu

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.
Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!
Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.
Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.
"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.
"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.
Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.
Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

Mutz Péter

Szárnyain szállok együtt a széllel,
Esőszemekkel cseppenek én,
A napsugarával öntözöm széjjel,
Lágy melegét, mi bennem is él.

Ha lét szíve dobban egy akaratban,
S a lélek a fénybe visszatalál,
Az értelem lángjának nagy tüze lobban,
És dől a sötétben száz akadály.

Már értem a percet és ismerem útját,
Nem vagyok szolga, ki érte kiált.
Boldogan merítem kincseim kútját,
És királyként osztom, mit hűs vize ád.

Hang hogyha csendül, nem egymaga zendül,
A nagy zene része, mit szólni kíván.
Az egység szívének ha lágy húrja pendül,
A szó kivirul, mint tarka virág.

Ha mind, ki él, kisujját emelné,
Már dőlne a börtön és nyílna a zár,
az egység szívének ha lágy húrja pendül,
A szó kivirul, mint tarka virág.

Csillagok útján járok a fénnyel,
A hold szeme rám néz, s szépülök én,
Száz sugarával öntözöm széjjel,
Az ébredő álmot, mi általam él.
(Mutz Péter)

SZILÁGYI DOMOKOS: ŐSZIRÓZSÁK

SZILÁGYI DOMOKOS: ŐSZIRÓZSÁK

Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák

B. Magdolna A kismadár

B. Magdolna
A kismadár

Ugyan mi történt ma éjjel?
Záporeső mennydörgéssel!
Kicsi madár menekült,
Erkélyajtón berepült.

Vizes tollát rázogatta,
Szállingózott erre-arra,
Rémülettel csipogott,
Nem talált kijáratot.

Benn meleg van, s tolla szárad,
Kinn sötét ég könnye árad,
Nyílj ki ajtó! Nyílj ki ablak!
Röpülj madár! Kinn szabad vagy!

IDÉZET

"Valójában semmit sem birtokolsz,
csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad."

Paul Fort: Évszak-tündérek

Paul Fort: Évszak-tündérek

A négy évszak négy tündére
énekórát vesz az égbe,
bodros, nedves, zápor, havas,
hogy még szebb dalokat hallhass.

Évelején, most születtek,
ifjúságuk vígan tombol,
rózsás nyelvek, trombita orr,
nagy fekete gyémánt szemek.

Hajuk gyöngy főkötő alatt,
lábukon mókusbőr topán,
sál egyiknek sincs a nyakán,
csivognak, mint a madarak.

Tanítójuk az arkangyal,
bámulja tiszta hangjukat
dicséri: mennyei kardal,
hogy még szebben daloljanak.

Vizsgájukat hogy letették,
azon nyomban földre szállnak,
teli velük az erdő, hegy, rét,
mindenütt ők muzsikálnak.

Az első trillázik: „Fru, fru",
a második: „Plik, plok, és plak",
a harmadik: „Pik, tak, pik, tak",
a negyedik: „Du, du, tu, du".

Az első szól: „Szép Kikelet,
én az ég kék tüllje leszek,
csillagfényes éjszakákba
a holdfény selyem uszálya."

A második: „Nyár, égető,
amikor izzik a mező,
és aszály sárgul a rögön,
én majd füveid öntözöm."

A harmadik: „Ősz idején,
hervadás, gyász, nincs is remény,
szomorú szívű emberek,
én együtt sírok veletek."

A negyedik: „Karácsonyon
jeges minden, a hó szakad,
én az ég melegét hozom
fehér köpenyegem alatt."

A négy évszak négy tündére
mind a maga idejébe,
dalával mindent átzengve
varázsát hinti a földre.

Hartyáni Gábor Cellfish

Hartyáni Gábor
Cellfish


Zsebemben a telefon remeg,
Izeg-mozog és piszkál folyton.
Hogy erre Őt ki kérte meg?!
Rontom-bontom!

Na most már aztán elég legyen!
Csak nem azt hiszi, Ő a góré?
Hagyjon, kérem nyugtot nekem!
Léha kópé...

Csak ezt az egyet nem érti meg:
Nincs okom, hogy beszéljek vele.
Bár be kell valljam, némileg
Vág az esze.

Nála jobban nem is sejtheti
Tán még ott fent a Kisöreg sem.
Ezt az egyet elrejteni,
Én képtelen...

És tovább ha már nem bírom ezt,
Akkor a zsörtölődés helyett
Kínomban hát megnyomok egy
Zöld kis jelet.

Csizmadia Tamás Az élet útja

Csizmadia Tamás
Az élet útja


Van egy út, hosszú és titokzatos,
Olykor akadályokra hajlamos.
Messze van messze; a célállomás,
Nem vár más ott, mint maga a kaszás.

Idő diktálja a sebes tempót,
Döntened kell, hogy merre a legjobb.
Megállni nem lehet, csak ha kiszállsz,
S utad véget ér, a pokolban állsz.

Olykor nehéz a helyes úton lét,
De egy dolgot tudj, míg az úton mégy,
"Carpe Diem": vagyis élj a mának,
- Legyen szép az utad, -
Bármerre is vigyen a lábad.

Találkozni fogsz meredek résszel,
Ne ijedj meg, küzdj, és semmi nem vész el.
És ha jön a lejtő, hadd sodorjon,
És ne hagyd, hogy elméd gondolkodjon.

Csak élvezd a könnyedséget addig,
Míg lejt és túlzottan nem változik,
De vigyázz! Ha szakadék elé jutsz,
Keress a közelben hidat, míg tudsz!

Ám ha mégis beleesnél egyszer,
Nehéz lesz kijutni, ott rekedsz lenn.
Az életben nincs második esély,
Vésd eszedbe, hogy az elsővel élj!

A legnagyobb ellenség a magány,
Kopár vidéken nincs festői táj,
Nincs semmi, csak sivár puszta és te,
Ezer kín, s szenvedés szíved érte.

S mégis van egy hely, vadregényes táj,
Tündér tó olt milliónyi bájt,
Friss hegyi fuvallat érezteti,
Ennél csodálatosabb nincs semmi.

Mindenki ismeri eme utat,
És ideális út után kutat,
Hisz nincs, aki ne járná ugyanezt,
Az élet útján lassan menetelsz.

Ne állj meg soha, menj végig rajta,
Légy erős, ahogy a sors akarja,
Ki tudja, mit hoz a holnap néked,
A saját utad, mely téged éltet.

Komáromi János csillag-magány

Komáromi János

csillag-magány



csillagok...

égbe szúrt gombostűk

mind magányos világ



csillagok...

fényévnyi üvegszálakon

mint pontok érkeznek hozzád



csillagok...

távoli tüzek libbenő szikrái

szemünkben találkozó fényszálak



csillagok...

a pupillák közé szorított végtelenek

bennünk most egymásra találnak

Nézd a vízet
Oly végtelen
Nem érzel gátat
Szabaddá tesz a látvány
Elengeded bezárt
Gondolataidat
Repül a képzelet
Oly magasra emel
Onnan látom a világot
A tengereket, az óceánt
A kéklő mindenséget
Meglátom a belső lényem
Elémtárul a kép
Mint repkedek
Szédítően forog
Minden velem
De mégsem szédűlök
Mert itt vagyok
Hol csak csoda vár
Most már tudom
Hogy ebben van az igazság ..

Zelk Zoltán : Ha kérdik egyszer

Zelk Zoltán : Ha kérdik egyszer

Kertben szerettem volna ülni,
így álmodtam én őszömet,
nagy csend fényében elmerülni,
míg lassún hulló levelek
vállig, homlokig borítnának,
szépen halni megtanítnának -
az elmerengő képzelet
esztendeim kemény szálából
ily lánynak szőtte őszömet.

Szerettem volna ülni lócán
alkonyidőn, a ház előtt
hallgatni utak csobogását,
köszönteni az elmenőt.
így lettem volna gazda s vendég,
így mondtam volna szép jóestét
mindenkinek, mikor az ég
a sárguló napot leejti,
mint őszi ág a levelét.

Nem kertben, nem ház előtt lócán,
ülök a világ küszöbén,
s ha kérdik egyszer, mi járatban,
mit végeztem e földtekén,
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? -
de a szegénynek szava voltam,
ezért voltam, lehettem én
egyszerre alkony s pirkadó nap,
egyszerre bánat és remény.

Anne-Marie de Backer: Tündérfa

Anne-Marie de Backer: Tündérfa


Mikor fává varázsoltál, kegyetlen,
mióta júliusi szél gyötör,
már elsirattam ébredő szerelmem,
s az árnyék langyos volt törzsem körül.

Enyém volt mind: a rét s halotti csöndje,
az éjszakát kutattam tétován.
Nem emlékszem létemből semmi többre:
egy jajszóra s egy álomra csupán.

Ezer seb járja át, csavarja tarlott
karjával minden ága testemet;
mi egykor hosszúfürtű, dús hajam volt,
lehullt levél, s a vízen szendereg.

Emlékszem, hajdanán asszony lehettem,
s a kéreg lángja szívemig csapott,
vergődöm most és hívlak rendületlen,
megváltásért esedező halott.

Az erdők gomba s moha szövevénye
kifeszítette hálóját körém,
mikor fává varázsoltál, hogy érte
fekete tónak partján álljak én.

Növényi csöndem nem dúlja föl nyugalmad;
már nem tudod, a tűz nyomomba van;
az erdő eltűnődik, szél dúdolgat,
s az éjszaka dalától nyugtalan.

Karom között a hajnal: reszketeg még,
a nyár falat emelt ajkam köré.
Mi létemhez kötött, mind elveszett rég,
csak egy emlékem van: a gyönyöré.

Levéllel, lánggal elborítva testem,
mélyébe hullnak kábult madarak;
emlékszem, hajdanán asszony lehettem,
s remegtem én sötét szemed alatt.

Pintér László Tavasz volt októberben

Pintér László

Tavasz volt októberben


Ősz volt. Lehullni készült már a levél:

A rügy is enyves bundába öltözött...

Belső érzés súgta, hogy jön már a tél,

De csattanósan értek a gyümölcsök.



De tavaszi láz lüktetett az érben:

Márciusi illat, szerelmi mámor.

Nyíltak a szívek, tisztán, hófehéren

A szabadság megízlelt italától.



A gyümölcse tizenegy évig érett,

Lassan, de keményen, mint az életünk,

És büszkén, mint az isteni szentségek,

Kövezett utcákon menetelt velünk.



Október napja csókolta pirossá:

Remények melege édesítette:

Milliók vágya imát küldött hozzá,

De a hazugság réme ítélt felette.



Nagy volt: hatalmas és édes, mint a méz:

Új volt és magyar, és fénylett, mint a nap:

Friss és üde, mint a tavaszi vetés,

De elrabolták tőlünk egy nap alatt.



Nőtt a lelkünk a világot elöntőn,

Mint a vízözön, s Noé voltunk rajta.

Szívek pihentek múlton, mán és jövőn:

Eltűnt a tegnap remegő alapja.



De jött egy óra, egy keserves hajnal,

Mikor ősz zúgott végig lelkeinken

Keményen: kegyetlen, feltarthatatlan:

És e vad viharban elveszett minden.



De maradt egy élet, - ha még maradt, -

Egy szánalmas egy megmenteni való.

Szökni kellett dermedt éjszakák alatt,

S a letiport csönd volt a búcsúztató.



Ősz volt. - Eltűnt a fákról minden levél:

A rügy is enyves bundába öltözött.

Belső érzés súgta, hogy itt van a tél.

S lehulltak már mind az érett gyümölcsök.

Dsida Jenő: Esti teázás

Dsida Jenő: Esti teázás


Az ódonművű óra ver,
a mennyezeten pókok szőnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nőnek,
ki fogyton véknyul, mint a hold,
mert arra gondol, ami volt,
s hunyó tűznél fonnyadva fázik,
és arra gondol, aki holt,
míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
magányosan, csendben teázik.

S akkor jövök. Halk nesze sincs
saruimnak, mikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.
- Én is teázom, kedvesem... -
mondom lágyan és kedvesen.
A húnyt parázsnak lángja támad.
És felakasztom csendesen
kék sapkád mellé a fogasra
fénylő, mennyei glóriámat.

Szádeczky-Kardos György Nincs időd...

Szádeczky-Kardos György

Nincs időd...

Szoktál-e néha meg-megállni,
és néhány percre megcsodálni
a zöld mezőt, a sok virágot,
az ezerszínű szép világot?
A dús erdőt, a zúgó fákat,
a csillagfényes éjszakákat,
a völgy ölét, a hegytetőt?
Nem, neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,
sajgó sebekre enyhet adni,
hulló könnyeket letörölni,
más boldogságán is örülni?
Meghallgatni, akinek ajka
bánatra nyílik és panaszra,
vigasztalni a szenvedőt?
Nem, neked erre nincs időd!

S ha majd est borul a késő mára,
készülni kell a számadásra,
mérlegre tenni egész élted,
tettél-e jót, láttál-e szépet?
És nincs más vágyad, csupán ennyi:
nem rohanni, csak ember lenni,
hiszen már látod a temetőt!
De most már késő!......Nincs időd!

Ágoston Attila: Parancsolat

Ágoston Attila: Parancsolat

Adj életet, hogy élhess,
Tűz legyél és égess!

Felhő légy teli esővel,
Légy te az ész, bírkózz az erővel!

Fény legyél vagy akármi,
Csak tudjon rád találni

az ártatlan árva lélek.
Légy világosság a vak szemének!

Aki ver, te azt is simogasd,
Pénzért, soha el ne add magad!

Hitetlenül ne élj egy percet,
Minden vég után van egy kezdet!

B. Huszta Irén Hegyek felett

B. Huszta Irén Hegyek felett


A napsugár ma halkan énekelve
Járja útját bölcs hegyek felett,
Kitárja szirmát kis gyopár feledve,
Szépsége csak pillanat lehet.

Az öröklét az álom pisla éke,
Mely valóság sosem volt talán…
A múlandóság a legszentebb béke
Létünk hajnalán és alkonyán.

Apollón, Aisza s Thanatosz nevetve
Kézen fogják bús emlékedet,
A múlandóság is múlandó – zengje
Napsugár a bölcs hegyek felett.