"Vendég vagy a világban, és a világ, szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz"
Wass Albert
Szuhanics Albert A tél keze
Szuhanics Albert
A tél keze
A tél keze nézd nyúl felénk,
átlopódzott lassan elénk.
Az ujjai, kék jégcsapok,
sóhajai kemény fagyok.
Zúzmarát rak csupasz ágra,
deret szór fűre, virágra.
Így díszíti fel a határt,
cirógat sok fázós madárt.
Belenyúl a mély zsebébe,
hópelyheknek özönébe.
Hull az égből, reánk hinti,
Katalint is felköszönti.
Csendes éj, mily áhítatos,
léptem puha hóra tapos.
Szállingóznak a hópihék,
kis zsoltárok, fehér igék.
Azt súgja a tél fülembe,
térjek égi kegyelembe.
Amíg ő lesz a főpapunk,
hófehérek, tiszták vagyunk.
Hozván fehér terítéket,
szép estéket tálal néked.
Szeretetben, összebújva
álmodjuk a telet újra...
A tél keze
A tél keze nézd nyúl felénk,
átlopódzott lassan elénk.
Az ujjai, kék jégcsapok,
sóhajai kemény fagyok.
Zúzmarát rak csupasz ágra,
deret szór fűre, virágra.
Így díszíti fel a határt,
cirógat sok fázós madárt.
Belenyúl a mély zsebébe,
hópelyheknek özönébe.
Hull az égből, reánk hinti,
Katalint is felköszönti.
Csendes éj, mily áhítatos,
léptem puha hóra tapos.
Szállingóznak a hópihék,
kis zsoltárok, fehér igék.
Azt súgja a tél fülembe,
térjek égi kegyelembe.
Amíg ő lesz a főpapunk,
hófehérek, tiszták vagyunk.
Hozván fehér terítéket,
szép estéket tálal néked.
Szeretetben, összebújva
álmodjuk a telet újra...
Gary Hun
Álmodj velem egy éjszakán,
Ha gond gyötör, ha bánt magány,
Álmodj, ha szíved összetört,
Hogyha a bánat meggyötört,
Álmodj, ha a sors ott talál
Az élet árnyékos oldalán,
Ha összeroppantott a bú,
S szorítja szíved sok tabu,
Álmodjál velem, és ne félj,
Bújj közel hozzám és mesélj,
Mondd el, mi lelkeden a súly,
Ha a rosszkedved szele fúj,
Álmodd, hogy mellemen halkan sírsz,
S kikönnyezed magadból a kínt,
Álmodd, hogy féltelek nagyon,
Hogy csókod visszacsókolom,
Álmodj velem, ha üres az ágy,
Álmodj velem, ha kínoz a vágy,
Álmodj, ha szerelemtűz éget,
S álmodban átölellek Téged,
Álmodd kezedet a karomra.
Álmodd fejed a mellkasomra,
És a csendben hallhatod,
Hogy szívem érted dobog
Ha gond gyötör, ha bánt magány,
Álmodj, ha szíved összetört,
Hogyha a bánat meggyötört,
Álmodj, ha a sors ott talál
Az élet árnyékos oldalán,
Ha összeroppantott a bú,
S szorítja szíved sok tabu,
Álmodjál velem, és ne félj,
Bújj közel hozzám és mesélj,
Mondd el, mi lelkeden a súly,
Ha a rosszkedved szele fúj,
Álmodd, hogy mellemen halkan sírsz,
S kikönnyezed magadból a kínt,
Álmodd, hogy féltelek nagyon,
Hogy csókod visszacsókolom,
Álmodj velem, ha üres az ágy,
Álmodj velem, ha kínoz a vágy,
Álmodj, ha szerelemtűz éget,
S álmodban átölellek Téged,
Álmodd kezedet a karomra.
Álmodd fejed a mellkasomra,
És a csendben hallhatod,
Hogy szívem érted dobog
Márai Sándor A tapintatról és a gyöngédségről. . .
Márai Sándor
A tapintatról és a gyöngédségről. . .
Mert van valami,
ami több és értékesebb, mint a tudás,
az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság.
Van egyfajta tapintat
ami az emberi teljesítmény felsőfoka.
Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan,
színtelen és íztelen
s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses,
járványos vidéken a forralt víz,
mely nélkül szomjan pusztul,
vagy beteg lesz az ember.
Az a tapintat és gyöngédség,
mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás
örökké figyelmeztet egy embert
mi sok és mi kevés az emberi dolgokban,
mit szabad és mi túlzás,
mi fáj a másiknak és mi olyan jó,
hogy ellenségünk lesz,
ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni?
Ez a tapintat, mely nemcsak
a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri,
hanem a hallgatás gyöngédségét is.
Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.
Akik a jóságot, mely mindig önzés is,
párolták és nemesítették,
s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal
vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel,
nem mondanak soha egy szóval többet,
mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön,
nagyon finom hallószerveik lennének,
úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat?
S mindig tudnak másról beszélni.
S oly élesen hallanak mindent,
ami veszélyes az emberek között,
mint az elektromos hallgató fülek érzékelik
a nagy magasságban, felhők között közeledő,
láthatatlan ellenséges gépmadarakat.
A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel.
Igen, e két képesség emberfölötti.
A tapintatról és a gyöngédségről. . .
Mert van valami,
ami több és értékesebb, mint a tudás,
az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság.
Van egyfajta tapintat
ami az emberi teljesítmény felsőfoka.
Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan,
színtelen és íztelen
s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses,
járványos vidéken a forralt víz,
mely nélkül szomjan pusztul,
vagy beteg lesz az ember.
Az a tapintat és gyöngédség,
mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás
örökké figyelmeztet egy embert
mi sok és mi kevés az emberi dolgokban,
mit szabad és mi túlzás,
mi fáj a másiknak és mi olyan jó,
hogy ellenségünk lesz,
ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni?
Ez a tapintat, mely nemcsak
a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri,
hanem a hallgatás gyöngédségét is.
Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.
Akik a jóságot, mely mindig önzés is,
párolták és nemesítették,
s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal
vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel,
nem mondanak soha egy szóval többet,
mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön,
nagyon finom hallószerveik lennének,
úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat?
S mindig tudnak másról beszélni.
S oly élesen hallanak mindent,
ami veszélyes az emberek között,
mint az elektromos hallgató fülek érzékelik
a nagy magasságban, felhők között közeledő,
láthatatlan ellenséges gépmadarakat.
A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel.
Igen, e két képesség emberfölötti.
Reményik Sándor Mindennapi rózsáinkat...
Reményik Sándor
Mindennapi rózsáinkat...
Te így imádkozol:
A mi mindennapi rózsáinkat
Add meg minekünk ma.
Add, hogy a kenyér mellett rózsa is legyen,
S add Istenem, hogy békében megéljünk
Több rózsán és kevesebb kenyeren.
Te így imádkozol,
Megtoldva csendesen a Miatyánkot.
És Jézus, a Miatyánk Poétája
Szelíden néz e rózsaszín imára -
És helybenhagyja a Te betoldásod.
Mindennapi rózsáinkat...
Te így imádkozol:
A mi mindennapi rózsáinkat
Add meg minekünk ma.
Add, hogy a kenyér mellett rózsa is legyen,
S add Istenem, hogy békében megéljünk
Több rózsán és kevesebb kenyeren.
Te így imádkozol,
Megtoldva csendesen a Miatyánkot.
És Jézus, a Miatyánk Poétája
Szelíden néz e rózsaszín imára -
És helybenhagyja a Te betoldásod.
Wass Albert A világ
"A világ, szép, és különös.
Csak sok benne nagyon a beteg ember. Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik, rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik. De egészen elrontani nem tudtak még sem, ha ezerszer is azt hirdeti a látszat.
Miért nem? Mert a világ anyja a Természet, s a termeszétben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis, nő csupán, mely veresre sebez, Téged s elcsúfítja a világot."
"Vendég vagy a világban, és a világ, szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz"
Wass Albert
Csak sok benne nagyon a beteg ember. Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik, rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik. De egészen elrontani nem tudtak még sem, ha ezerszer is azt hirdeti a látszat.
Miért nem? Mert a világ anyja a Természet, s a termeszétben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis, nő csupán, mely veresre sebez, Téged s elcsúfítja a világot."
"Vendég vagy a világban, és a világ, szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz"
Wass Albert
Paulo Coelho A dolgok, amelyeket megtanultam az élettől
Paulo Coelho
A dolgok, amelyeket megtanultam az élettől
-Hogy nem számít, mennyire jó valaki, mindenképpen fájdalmat okoz neked olykor. És ezért meg kell bocsátanod neki.
- Hogy évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához.
- Hogy nem kell megváltoztatnunk barátainkat, ha megértjük, hogy a barátok változnak.
- Hogy a körülmények és a környezet hatnak ránk, de magunkért csakis mi vagyunk felelősek.
- Hogy vagy Te tartod ellenőrzés alatt a tetteidet, vagy azok fognak Téged.
- Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel.
- Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel.
- Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki.
- Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni.
- Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével.
- Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné.
- Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak.
- Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.
- Amikor a boldogság kapuja bezáródik, egy másik kinyílik, de sokszor olyan hosszan nézzük a zárt kaput, hogy nem vesszük észre a számunkra kinyitott kaput.
- A legjobb fajta barát az, akivel sétálgathatsz vagy beülhetsz egy kapualjba, anélkül, hogy egy szót is váltanátok, és amikor elváltok, úgy érzed, hogy ez volt életed legjobb beszélgetése.
- Igaz, hogy nem tudjuk igazán, mink van, amíg el nem veszítjük, de az is igaz, hogy nem tudjuk, mi az, ami hiányzik, amíg nem birtokoljuk.
- Kaphatsz elég boldogságot, hogy kedvessé tegyen, elég nehézséget, hogy erőssé tegyen, elég fájdalmat, hogy emberivé tegyen, elég reményt, hogy boldog lehess.
- A legjobb jövő az elfelejtett múlton alapszik. Nem élhetsz jól, ha előbb nem felejted el a múlt csődjeit és fájdalmait.
A dolgok, amelyeket megtanultam az élettől
-Hogy nem számít, mennyire jó valaki, mindenképpen fájdalmat okoz neked olykor. És ezért meg kell bocsátanod neki.
- Hogy évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához.
- Hogy nem kell megváltoztatnunk barátainkat, ha megértjük, hogy a barátok változnak.
- Hogy a körülmények és a környezet hatnak ránk, de magunkért csakis mi vagyunk felelősek.
- Hogy vagy Te tartod ellenőrzés alatt a tetteidet, vagy azok fognak Téged.
- Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel.
- Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel.
- Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki.
- Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni.
- Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével.
- Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné.
- Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak.
- Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.
- Amikor a boldogság kapuja bezáródik, egy másik kinyílik, de sokszor olyan hosszan nézzük a zárt kaput, hogy nem vesszük észre a számunkra kinyitott kaput.
- A legjobb fajta barát az, akivel sétálgathatsz vagy beülhetsz egy kapualjba, anélkül, hogy egy szót is váltanátok, és amikor elváltok, úgy érzed, hogy ez volt életed legjobb beszélgetése.
- Igaz, hogy nem tudjuk igazán, mink van, amíg el nem veszítjük, de az is igaz, hogy nem tudjuk, mi az, ami hiányzik, amíg nem birtokoljuk.
- Kaphatsz elég boldogságot, hogy kedvessé tegyen, elég nehézséget, hogy erőssé tegyen, elég fájdalmat, hogy emberivé tegyen, elég reményt, hogy boldog lehess.
- A legjobb jövő az elfelejtett múlton alapszik. Nem élhetsz jól, ha előbb nem felejted el a múlt csődjeit és fájdalmait.
Reményik Sándor: Csak így...
Reményik Sándor: Csak így...
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek ,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek ,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.
Márai Sándor
Márai Sándor
Életünk, nem éltünk kinek fontos igazán?...
Bölcsek leszünk, mint a bor , melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor istenítéletéről.
Mert minden bölcsesség alja, melyet a Magyar hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi:
Szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével.
Minden más hiúság.
Életünk, nem éltünk kinek fontos igazán?...
Bölcsek leszünk, mint a bor , melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor istenítéletéről.
Mert minden bölcsesség alja, melyet a Magyar hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi:
Szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével.
Minden más hiúság.
Reviczky Gyula Ősz felé
Reviczky Gyula
Ősz felé
Vágy, szenvedély bevonja szárnyát;
Dalaim immár csendesek;
Bennük csak néha-néha zendül
Egy álom, egy emlékezet.
A szép tavasznak álma őszkor;
Virágokról édes regék.
A szív, mely lemondásra készül
S ugy megzokog; Ne még! ne még!
Lehajtja szép fejét a rózsa;
Nem éli túl a hév nyarat.
S az édes vágyak, a virágok,
Szivemben is hullonganak.
Bágyadt a nap, bágyadt a tájék;
A télre fázva gondolok,
S a langyos őszi napsugárnál
Vérem még egyszer föllobog.
Tavasz mosolyog reám keresztül
Egy rózsaszínü fátyolon.
Látom virulni a világot,
S csak álmodom, csak álmodom...
Ősz felé
Vágy, szenvedély bevonja szárnyát;
Dalaim immár csendesek;
Bennük csak néha-néha zendül
Egy álom, egy emlékezet.
A szép tavasznak álma őszkor;
Virágokról édes regék.
A szív, mely lemondásra készül
S ugy megzokog; Ne még! ne még!
Lehajtja szép fejét a rózsa;
Nem éli túl a hév nyarat.
S az édes vágyak, a virágok,
Szivemben is hullonganak.
Bágyadt a nap, bágyadt a tájék;
A télre fázva gondolok,
S a langyos őszi napsugárnál
Vérem még egyszer föllobog.
Tavasz mosolyog reám keresztül
Egy rózsaszínü fátyolon.
Látom virulni a világot,
S csak álmodom, csak álmodom...
Babits Mihály - Hunyt szemmel
Babits Mihály - Hunyt szemmel
Hunyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd ki, unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Hunyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd ki, unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Szénási Tamás Hangulat
Szénási Tamás
Hangulat
Hangulat, mely mindent megmutat,
Embert, kicsit, nagyot, völgyet, utat,
Mindenkinél változó ez már biztos,
Van akinél látható, s van akinél titkos.
Ez dönti el, kivel hogyan beszélünk,
S tudjuk, más nincs miből megélünk,
Bár ez nem olyan mint egy munka,
Ez egy állapot, ez tükrözi magunkat.
Tükrözi mit teszünk, s mit mondunk,
Mit érzünk, s mit gondolunk,
Hogyan öltözünk, s hogyan élünk,
Ez az egyetlen dolog mi tükrözi éltünk.
Hangulat
Hangulat, mely mindent megmutat,
Embert, kicsit, nagyot, völgyet, utat,
Mindenkinél változó ez már biztos,
Van akinél látható, s van akinél titkos.
Ez dönti el, kivel hogyan beszélünk,
S tudjuk, más nincs miből megélünk,
Bár ez nem olyan mint egy munka,
Ez egy állapot, ez tükrözi magunkat.
Tükrözi mit teszünk, s mit mondunk,
Mit érzünk, s mit gondolunk,
Hogyan öltözünk, s hogyan élünk,
Ez az egyetlen dolog mi tükrözi éltünk.
Michelangelo Bunarroti: Még ha kőből...
Michelangelo Bunarroti: Még ha kőből...
Még ha kőből lennél is, úgy hiszem,
oly híven tudnálak szeretni téged,
hogy rávennélek: futva jöjj velem;
ha halott lennél, szóra költenélek;
ha az égben rejtőznél, könnyesen,
sóhajtva, sírva földre esdenélek.
De mert élsz, s itt köztünk, hús-vér valóság,
mit higgyen, aki szeret, aki szolgál?
Én nem tudok mást, csak járok utánad,
s nem búsulok eltökéltségemen;
végtére nem születtél próbabábnak,
mely kívül-belül mozog szüntelen;
s hiszem: meg fogok elégülni nálad
egyszer, ha el nem hagy az értelem:
a jó bánás kígyót is kézre szoktat,
s mint az ecet, élét veszi a fognak.
Mert alázat ellen nincs semmi fegyver;
s kegyetlenség fölött a szerelem,
keménységen a részvét győz ezerszer,
ahogy a vidámság a könnyeken.
Olyan új szépségnek, ki párra nem lel
sehol, nem lehet más a szíve sem;
mint ahogy egyenes hüvely se tartott
a tokjában még soha görbe kardot.
Az sem lehet, hogy kissé ne legyen
kedves neked az én nagy szolgaságom.
Hidd el, baráti hűség nem terem
mindenütt, ritka kincs az a világon.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ha van úgy, hogy nem látlak néhanapján,
számomra nincs több béke, pihenés;
s ha aztán újra látlak, úgy hat az rám,
mint hosszú böjt után a bő evés.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mint mikor a has mindent kiürít már,
s e fájdalma jobb a korábbi kínnál.
S kezeim közt egy nap el nem mehet,
hogy őt lelkemben ne halljam s ne lássam;
kályha, tűzhely oly tüzes nem lehet,
hogy sóhajommal izzóbbra ne váltsam;
s ha olykor itt van, kissé közelebb,
úgy fölszikrázom, mint a vas a lángban;
s ha szavam várja, még annyit fecsegnék,
hogy kevesebb lesz, mintha nem sietnék.
Ha felém száll arcáról egy mosoly,
vagy rámköszön az utcán, mikor ott jár,
úgy szökkenek föl, mint a puskapor,
ha eldördül az ágyú vagy a mordály;
ha kérdez, hangom elrekedve szól,
szavam vesztem, felelni sem tudok már;
nagy sóvárgásom elbágyad egészen,
s képességemen megtörik reményem.
Nem is tudom, milyen szerelmet érzek,
mely szinte már a csillagokba hág,
s ha megmutatnám a világ szemének:
bőrömön nincs olyan rés, melyen át
előlépve ne mutatná csekélynek
s ügyemnél kevésbé szépnek magát.
Mert szerelemről szólni kegyelem kell,
s ki égig szárnyal, földi szóra nem lel.
Visszagondolok régi életemre,
milyen is volt, míg nem szerettelek;
nem akadt senki, aki észrevenne,
időm reggeltől estig elveszett;
talán a versírás jutott eszembe,
meg az, hogy a tömegből elmegyek.
Most a nevemet hol gáncs, hol dicséret
éri, és legalább tudják, hogy élek.
Szememen át szálltad meg szívemet,
s most úgy terjedek, mint must az üvegben
a nyakon túl, hol teste szélesebb.
Mert képed kívülről megáztat engem,
s bent, a szemen át, nő; s mint bőr, melyet
földuzzaszt a velő, én úgy növekszem.
S mert ilyen szűk az út, ahol bejöttél,
nem félek, hogy valaha is kiszöknél.
Mint lég, a labda belsejébe szállva,
egy fúvással kívülről szelepét
kinyitja, belülről pedig bezárja:
így érzem, hogy szememen át belép
drága képed a lelkem pitvarába,
nyitva s magára zárva reteszét.
S én, mint a labda az első ütésre:
csak rámnézel, s fölpattanok az égbe.
Ám csak egy szerelmes dicsérete
egy szép hölgynek elégtételt nem adhat,
mert szépsége így meghalhat vele.
Így, bár szeretlek s tisztellek, szavamnak
hozzád képest kevés az érdeme;
sánta lépést lassú szárnnyal se tarthat,
s a nap nem egyre ontja: a világ
minden szemének adja sugarát.
Hogy égethetsz, ha egyszer így hatoltál
belém, két mindig nedves szememen,
mely nem pillantást, egy tűzvészt elolt már!
Itt minden védekezés esztelen:
ha víz tüzet gyújt, áhított bajomnál
segítség már számomra nem terem,
hacsak a tűz nem. Milyen furcsaság:
tűz gyógyítja a tüzes seb baját.
(Ford.:Rónay György)
Még ha kőből lennél is, úgy hiszem,
oly híven tudnálak szeretni téged,
hogy rávennélek: futva jöjj velem;
ha halott lennél, szóra költenélek;
ha az égben rejtőznél, könnyesen,
sóhajtva, sírva földre esdenélek.
De mert élsz, s itt köztünk, hús-vér valóság,
mit higgyen, aki szeret, aki szolgál?
Én nem tudok mást, csak járok utánad,
s nem búsulok eltökéltségemen;
végtére nem születtél próbabábnak,
mely kívül-belül mozog szüntelen;
s hiszem: meg fogok elégülni nálad
egyszer, ha el nem hagy az értelem:
a jó bánás kígyót is kézre szoktat,
s mint az ecet, élét veszi a fognak.
Mert alázat ellen nincs semmi fegyver;
s kegyetlenség fölött a szerelem,
keménységen a részvét győz ezerszer,
ahogy a vidámság a könnyeken.
Olyan új szépségnek, ki párra nem lel
sehol, nem lehet más a szíve sem;
mint ahogy egyenes hüvely se tartott
a tokjában még soha görbe kardot.
Az sem lehet, hogy kissé ne legyen
kedves neked az én nagy szolgaságom.
Hidd el, baráti hűség nem terem
mindenütt, ritka kincs az a világon.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ha van úgy, hogy nem látlak néhanapján,
számomra nincs több béke, pihenés;
s ha aztán újra látlak, úgy hat az rám,
mint hosszú böjt után a bő evés.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mint mikor a has mindent kiürít már,
s e fájdalma jobb a korábbi kínnál.
S kezeim közt egy nap el nem mehet,
hogy őt lelkemben ne halljam s ne lássam;
kályha, tűzhely oly tüzes nem lehet,
hogy sóhajommal izzóbbra ne váltsam;
s ha olykor itt van, kissé közelebb,
úgy fölszikrázom, mint a vas a lángban;
s ha szavam várja, még annyit fecsegnék,
hogy kevesebb lesz, mintha nem sietnék.
Ha felém száll arcáról egy mosoly,
vagy rámköszön az utcán, mikor ott jár,
úgy szökkenek föl, mint a puskapor,
ha eldördül az ágyú vagy a mordály;
ha kérdez, hangom elrekedve szól,
szavam vesztem, felelni sem tudok már;
nagy sóvárgásom elbágyad egészen,
s képességemen megtörik reményem.
Nem is tudom, milyen szerelmet érzek,
mely szinte már a csillagokba hág,
s ha megmutatnám a világ szemének:
bőrömön nincs olyan rés, melyen át
előlépve ne mutatná csekélynek
s ügyemnél kevésbé szépnek magát.
Mert szerelemről szólni kegyelem kell,
s ki égig szárnyal, földi szóra nem lel.
Visszagondolok régi életemre,
milyen is volt, míg nem szerettelek;
nem akadt senki, aki észrevenne,
időm reggeltől estig elveszett;
talán a versírás jutott eszembe,
meg az, hogy a tömegből elmegyek.
Most a nevemet hol gáncs, hol dicséret
éri, és legalább tudják, hogy élek.
Szememen át szálltad meg szívemet,
s most úgy terjedek, mint must az üvegben
a nyakon túl, hol teste szélesebb.
Mert képed kívülről megáztat engem,
s bent, a szemen át, nő; s mint bőr, melyet
földuzzaszt a velő, én úgy növekszem.
S mert ilyen szűk az út, ahol bejöttél,
nem félek, hogy valaha is kiszöknél.
Mint lég, a labda belsejébe szállva,
egy fúvással kívülről szelepét
kinyitja, belülről pedig bezárja:
így érzem, hogy szememen át belép
drága képed a lelkem pitvarába,
nyitva s magára zárva reteszét.
S én, mint a labda az első ütésre:
csak rámnézel, s fölpattanok az égbe.
Ám csak egy szerelmes dicsérete
egy szép hölgynek elégtételt nem adhat,
mert szépsége így meghalhat vele.
Így, bár szeretlek s tisztellek, szavamnak
hozzád képest kevés az érdeme;
sánta lépést lassú szárnnyal se tarthat,
s a nap nem egyre ontja: a világ
minden szemének adja sugarát.
Hogy égethetsz, ha egyszer így hatoltál
belém, két mindig nedves szememen,
mely nem pillantást, egy tűzvészt elolt már!
Itt minden védekezés esztelen:
ha víz tüzet gyújt, áhított bajomnál
segítség már számomra nem terem,
hacsak a tűz nem. Milyen furcsaság:
tűz gyógyítja a tüzes seb baját.
(Ford.:Rónay György)
Petőfi Sándor
Zoli
...
Édes volt a csók,amely ott
Ajkaidról rám esett,
De ki hinné, de ki hinné?
Csókod most még édesebb.
Száll az idő,mint a pille,
Melyet a szél ragad el,
Szemlátomást fogy az élet,
Szemlátomást hervad el.
Ám hervadjon, isten néki,
Érte nem is búsulok,
Nem vesz kárba,mit az élet
Fájáról lehullatok.
Ami elhal életembül,
Föltámad mint szerelem...
Oly mértékben nő szerelmem,
Amilyben fogy életem!
/Petőfi Sándor/
...
Édes volt a csók,amely ott
Ajkaidról rám esett,
De ki hinné, de ki hinné?
Csókod most még édesebb.
Száll az idő,mint a pille,
Melyet a szél ragad el,
Szemlátomást fogy az élet,
Szemlátomást hervad el.
Ám hervadjon, isten néki,
Érte nem is búsulok,
Nem vesz kárba,mit az élet
Fájáról lehullatok.
Ami elhal életembül,
Föltámad mint szerelem...
Oly mértékben nő szerelmem,
Amilyben fogy életem!
/Petőfi Sándor/
Wass Albert
"A világ, szép, és különös. Csak sok benne nagyon a beteg ember. Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik, rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik. De egészen elrontani nem tudtak még sem, ha ezerszer is azt hirdeti a látszat.
Miért nem? Mert a világ anyja a Természet, s a termeszétben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis, nő csupán, mely veresre sebez, Téged s elcsúfítja a világot."
"Vendég vagy a világban, és a világ, szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz"
Wass Albert
Miért nem? Mert a világ anyja a Természet, s a termeszétben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis, nő csupán, mely veresre sebez, Téged s elcsúfítja a világot."
"Vendég vagy a világban, és a világ, szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz"
Wass Albert
Zelk Zoltán: Ez már az ősz
Zelk Zoltán: Ez már az ősz
Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök,
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közelg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.
Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!
S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák,nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.
Csügged az ág, ejti leveleit.-
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!
Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök,
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közelg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.
Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!
S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák,nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.
Csügged az ág, ejti leveleit.-
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!
Kerti Gergő Létem Értelmetlen
Kerti Gergő Létem Értelmetlen
Az űrben rekedtem,
s sodródom dermedtem,
a sötétben merengtem,
s rájöttem:
létem értelmetlen.
A hideg fény hozzám ér,
kitágul pupillámon az ér,
s felnyílt a szemem
s ráébredtem:
létem értelmetlen.
Hűvös szavak borzolják fogaim,
szavaimmal elszöktek foglyaim,
s vele együtt gondolataim,
ajkaim rezdülnek
s elmondják rekedten:
létem értelmetlen.
Úszom a legmélyebb sötétben
hajó nélkül szárazon,
nincs mi engem visszatartson,
hisz még hajóm sincs
minden perc mi elmúlt kincs,
az öröklét egy apró darabja
éppen szívemet szabdalja,
marcangolja sok apró darabra.
Szégyenteljes hamvam az
űrben úszik örökké,
s most már mind a övéké,
kik a fekete lyukon át
lesnek ránk.
Örökké lesnek ránk.
És én visszalestem ám,
s egy pillanatra rá,
észrevettem:
Úszom a legmélyebb sötétben,
elvesztettem szerelmem,
elvesztettem hamvvedrem,
elvesztettem testem,
elvesztettem mindenem:
létem értelmetlen.
Az űrben rekedtem,
s sodródom dermedtem,
a sötétben merengtem,
s rájöttem:
létem értelmetlen.
A hideg fény hozzám ér,
kitágul pupillámon az ér,
s felnyílt a szemem
s ráébredtem:
létem értelmetlen.
Hűvös szavak borzolják fogaim,
szavaimmal elszöktek foglyaim,
s vele együtt gondolataim,
ajkaim rezdülnek
s elmondják rekedten:
létem értelmetlen.
Úszom a legmélyebb sötétben
hajó nélkül szárazon,
nincs mi engem visszatartson,
hisz még hajóm sincs
minden perc mi elmúlt kincs,
az öröklét egy apró darabja
éppen szívemet szabdalja,
marcangolja sok apró darabra.
Szégyenteljes hamvam az
űrben úszik örökké,
s most már mind a övéké,
kik a fekete lyukon át
lesnek ránk.
Örökké lesnek ránk.
És én visszalestem ám,
s egy pillanatra rá,
észrevettem:
Úszom a legmélyebb sötétben,
elvesztettem szerelmem,
elvesztettem hamvvedrem,
elvesztettem testem,
elvesztettem mindenem:
létem értelmetlen.
Király Imre: Őrizd meg!
Király Imre: Őrizd meg!
Az álmaidra vigyázz!
S őrizd meg friss tej ízét a gyermekkornak
Mikor csaholó felhőket hajszoltál,
S köszöntél minden bokornak
Őrizd meg szemedben az ártatlan kéket,
Az első lépések botladozását,
S hagyd, hogy kísérjen, rózsaszín nevetésed.
Őrizd meg az először feszülő szavakat a szádnak,
Mellyel testvére lettél a világnak.
Az első sírásoddal megkarcolt csendet,
Mellyel az örök bűnöket magadra vetted.
Őrizd meg szavak ifjúkori lendületét,
A nemlét társtalanságát váltsd fel apró örömökre,
S a szív mélyhangjait énekeld,
Konok tüzeknél lázasabban.
Őrizd meg a hajnali földek szagát,
Az égi óceán roppant csillaghadát,
Halk folyók zöld csobbanását,
Őrizd meg szemednek,
Hogy elmerülhess benne,
Ha rád tör sok bántó földi nesz.
Kígyóvonalú fák bámész lombját,
Testükön a finom pókhálóredőt,
Érezd a sóhajos bomló életvonzást,
S őrizd meg a csillagszámláló időt.
Mert kell néha pár bolyhos emlék,
Szótöredék, villanó mondatfoszlány,
Hogy megtaláld elhagyott gyerekarcod
S magadból egy darabot újra visszahozzál.
Az álmaidra vigyázz!
S őrizd meg friss tej ízét a gyermekkornak
Mikor csaholó felhőket hajszoltál,
S köszöntél minden bokornak
Őrizd meg szemedben az ártatlan kéket,
Az első lépések botladozását,
S hagyd, hogy kísérjen, rózsaszín nevetésed.
Őrizd meg az először feszülő szavakat a szádnak,
Mellyel testvére lettél a világnak.
Az első sírásoddal megkarcolt csendet,
Mellyel az örök bűnöket magadra vetted.
Őrizd meg szavak ifjúkori lendületét,
A nemlét társtalanságát váltsd fel apró örömökre,
S a szív mélyhangjait énekeld,
Konok tüzeknél lázasabban.
Őrizd meg a hajnali földek szagát,
Az égi óceán roppant csillaghadát,
Halk folyók zöld csobbanását,
Őrizd meg szemednek,
Hogy elmerülhess benne,
Ha rád tör sok bántó földi nesz.
Kígyóvonalú fák bámész lombját,
Testükön a finom pókhálóredőt,
Érezd a sóhajos bomló életvonzást,
S őrizd meg a csillagszámláló időt.
Mert kell néha pár bolyhos emlék,
Szótöredék, villanó mondatfoszlány,
Hogy megtaláld elhagyott gyerekarcod
S magadból egy darabot újra visszahozzál.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
