Hegyi Gabriella Neked...

Neked...
Hazudom hát, hogy nem szeretlek...
Hazudom magamnak, és hazudom Neked.
Hiába, remegek ha mosolyog rám szemed.

Kabátom összehúzva próbálom rejteni szívem,
S teszek úgy, mintha nem lenne semmi sem.
Nem érti senki sem, nem értem én sem,
miért van, hogy reményeddel élem életem.
Nem tettél semmit, csak csendben rám néztél,
nem mondtam semmit, mert nem is kérdeztél.

Hazudom hát, hogy nem szeretlek...
Hazudom magamnak, és hazudom Neked,
mégis lehet, hogy a valót is ismered?

Üzen-e valamit szemem, mikor belenézel?
Tudsz-e valaha szárnyalni üzenetével?
Érezted-e már te is néhány pillanatra,
hogy a tétova álmok olykor elragadnak?
Miért érzem mégis, hogy simogat szemed melege?
Mikor nem beszélünk se te, se én... senki se!

Hazudom hát, hogy nem szeretlek...
Hazudom magamnak, és hazudom Neked,
de hazudni is fáj, ha az álmodat kergeted.

Legbelül, hol bánatból vers fakad,
a szívemben vállalom önmagam.
Hiába küzd ellene rideg józan ész,
győz a szív, de még mindig magányról zenél.
A zene mégis neked szól,
egyszer tán meghallod valahol.

Hazudjam hát hogy nem szeretlek?
Hazudjam magamnak, és neked?
Nem teszem többet, csak nyújtsad a kezed!
Hegyi Gabriella