Kassai Csilla :Megérzés nélkül

Megérzés nélkül
Az Élet olyan, mint egy nagy Folyó:
Csak árad, árad és hömpölyög.
A Lelkemben feléled a szó
És mélyről ébredő álmokat szövök.
Mikor fellázad bennem az Ég,
Akkor mellettem állnak az Angyalok,
Riadtan néznek szerte-szét,
Mert a Mindenséget hallgatva hallgatok.
Hallgatok, mert a Szó, bár nekem szól,
Még sem maradhat csak az enyém!
Hallgatok, mert a könnyem kicsordul
Az Érzések Égi fellegén.
De a Lélek ébred! És szólni akar!
Mikor nem várjuk, leginkább akkor siet,
A Lélek a Halálba, a Halál a Lélekbe mar,
Örök fejlődésre késztetve az Életet.
A Lélek tudja, hogy mi következik!
Bár a balga Ember csak magára néz,
Nem érdekli, valóban hol van Ő és Ki lehet?
És miért van megannyi szenvedés?
Azt hiszi, a Világ magától létezik,
S ami van, arról Ő nem tehet!
Csak az Ész számít a Földön és nem a Szív,
S ezért vannak a "gyarló" Emberek!
De mikor kopogtat benne Valaki,
Aki szüntelen kedvesen szólogat,
A szívében megdobban valami,
S el kezdi hallani a hangokat!
Először úgy érzi, játék csupán,
S többnyire nem veszi komolyan,
Ám mikor magával ragadja az ár,
Hagyja magát sodorni boldogan!
És már érzi, hogy hallgatni kell
És figyelni a belső Életet,
Mert odakinn csak az létezik,
Mit belülről építenek az Emberek.

Megérzés nélkül élni bűntudat,
Mert mikor magára ismer majd a földi Én,
Nem talál mentségére szavakat,
S gyötrődik addigi Életén!
Lehet, hogy jó, de lehet, már késő.
Ébrednek az Életért sóvárgó halott szavak,
Elmeditál! Milyen földi Én is most ő?
Mert a Lélekre minden visszahat!
Egyszer mindannyian felébredünk!
Megértjük, késő sosem lehet,
Mert legfeljebb majd jobban éljük
Az életünk,
Mint a csak kívül létező Emberek!
Az Élet halni, a Halál élni akar!
A Körforgás örökkön át örök,
S ahogy az Ember Teste és Lelke között
Dúl a harc,
Úgy mindig az Ég győz a Föld fölött!
Kassai Csilla