Hozzád Barátom
Reménytől megfosztva, sötét magányba zártan,
Bilincselt lélekkel, s bedugva két fülem.
Agyamban lázasan, egyre lejjebb ástam,
Hová nem ért valóság, csak páni félelem.
Félelmemben attól, mindent elveszítek,
Egyetlen társam, s jó barátaim,
S legfőképp hitemet, hogy csak jól érdemes élnem.
Elégtem, s láttam saját hamvaim.
Nehéz, nehéz idők voltak.
Emlékét mindmáig magamban hordom.
De hitem, s bizalmam lassan visszatérnek
S már tudom mi az, mi átsegít minden gondomon.
A szép dolgok, percek, s veled töltött órák,
Nagy beszélgetések, szép emlékeim.
A tűz fénye, melynél sokszor melegedtünk,
Mi mellett merengtünk világ dolgain.
Könnyező szemekkel mikor szemembe néztél,
Gyógyulj meg, mondtad, mert ez fáj nekem.
Akkor, ott még nem érezhettem,
Mart még a kétség, s köd lepte el szemem.
Adtál időt, s volt türelmed várni,
Tisztul a látás és az értelem.
Lesz idő, amikor nem tud már fájni.
Tudtad, hogy utam hozzád még meglelem.
Sokszor éreztem, nem csinálom végig,
Elég, mert küzdelmem sehová nem vezet.
De most már tudom, mit nem tudtam eddig,
Barátom! Hidd el, Te érted érdemes.
Varga Kálmán
