Mucha Oszkár A napfény

Mucha Oszkár
A napfény

Erdős hegyek ormán a nap sugara megtörik,
A fák lombját a nap ékes színei díszítik.
Ahogy minél lennebb ereszkedik a lángoló nap,
A fák lombjainak is minél kevesebb ékességet ad.

Idő múltán a nap már haloványan pislog a fák fölött,
Fényének ereje enyhül és elbújik a hegy mögött.
Később a hold szürke színe ékesíti a fákat,
Ahol ember nyitott szemmel semmit nem láthat.

Az erdőt befödi a hold végtelen fényének szürkesége,
Pedig lehet, hogy az erdő lelke ilyenkor szívesen égne.
Égne a vágytól hogy újra láthasson napvilágot,
De az éj hosszú, és a hold ereje, szürkeséget vágott.

A nap fénye olyan akár a méz mely csöpög és édes,
Ha érezzük és látjuk ezt, nem ragaszkodunk a hold fényéhez.
Mely kissé a magányt és a bánatot tükrözi szemünkben,
Kívánjuk a nap fényét, mely boldogságot varázsol szívünkbe

A magas hegyen, a zöldellő fák is ezt kívánják jobban
A napfény láttára még a fák szíve is nagyokat dobban
Ők is érzik a nap varázslatos és rendkívül erős erejét
Mely ha megjelenik, hirtelen felüti az emberek fejét

Ezért várnak a fák is e tüzelő és fényes napra
Mely ha nem lenne, boldogságot napunkban nem adna
Ezért várok én is türelmetlenül e varázslatos napra
Mert ha ez lenne, szívem repülne a végtelen szabadba