Virágom

Virágom
Az álom, mely lassan lehúzza szemhéjaimat,
Mint vászon, arcoddal vezet át a magaslatokra.
Mert a kietlenben a test sajog, a lélek nyomorog,
Fent Veled a világ, hűs és nesztelen, vakítóan ragyog.
Kezed, kebled heve átforrósít, ad világi életet, kedvet.
Vonz a magaslat és a hívó fény, az árnytalan világ,
Még ülünk egymás mellett, várva növő szárnyakra,
Még éljük napjainkat, testünk hevül, tesszük, amit kell.
Alant őröl a világ, testek kívánsága hajtja, zúzza a csontokat.
Hallik a jajszó, fülünk már csak az égi zenét hallja, várunk.
Még rettegek, a tengely a sárban akad, vajon az út hova halad?
Te, mint reményem, itt vagy nekem, fogod kezem és vagy,
Mint kerekén az illeszték, Létünk forgatagából kivezető ék.
Álom mely száll, marad a világ és benne a Virág, ami csodás.