Lengyel Zoltán Meztelen téli éjszaka

Lengyel Zoltán
Meztelen téli éjszaka

Láthatatlan angyal sétál a dermesztő hidegben.
Macskakő, templom, s villamos a síneken.
Díszfények lepték el hazánk nagy városát,
S fehér izzók százai ékesítik az óriási fenyőfát.

Most már üres a sétány leszállt a csillogó homály.
A néma fénytündér már csak egyetlen embert talál.
Arcába néz, s félelmet lát, bánatot, merengést,
Szinte érzi, ahogy a vándor felteszi a kérdést.

Ki vagyok, s mit szeretnék én valójában?
Hideg könnycsepp hull sápadt arcára.
Teste fagyos, de szívében szerelem lobog.
Mit kíván a kedvesem, s bennem mi háborog?

Meztelennek érzi magát új ruhát kell öltenie
Ha nem teszi talán kihűl a szerelemének szíve.
Férfi, komoly, reális, érzelem dús és határozott?
Vagy zárkózott, naiv, "gyerek" és "bolond"?

Vajon melyik szerep melegíti fel a testét újra?
Vagy tartsa meg az összest és használja?
Megtartani. Elgondolkodtató, de van egy gondja.
Az új jellemét a szekrényben még nem találja.

Bárhogyan keresi nem éri el akárhogy akarja
Talán túl rövid még és bizonytalan a karja?
Fénylő karok ölelik át, a vándor mintha érezné.
Újabb sós cseppek és újra felteszi a kérdést.

Ki vagyok én? Hogy legyek az, aki szeretnék?
Mennyi teher, s az idő repül az élet hideg szelén.
Kihunytak a fények, az ember már szürke alak.
Az angyal hallja a betonon a távolodó hangokat.

A vándor most egyedül csatát vesztve hazatér,
Reszket, könnyezik, s a közelgő jövőtől fél.
Új napba veti reményét, s nyugovóra tér,
S új ruhákról álmodozik a szekrény mélyén.