A fiatalság nem életkor, inkább lelkiállapot: akaraterő, képzelőerő, heves érzelmek, a bátorság uralma a gyávaság fölött, amikor a kalandvágy legyőzi a kényelemszeretetet.
Attól még nem öreg valaki, hogy megélt valahány évet. Öregedni annyi, mint lemondani az álmainkról. Az évek ráncossá teszik a bőrt, a lelkesedés hiánya pedig a lelket.
Radha Soami
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ES-ZO. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ES-ZO. Összes bejegyzés megjelenítése
Ron Cristian Merj álmodni
Ron Cristian
Merj álmodni
"Merj álmodni,
mert az álmok álmodói meglátják
a holnapot.
Merj kívánni,
mert a kívánság a remény forrása,
s a remény éltet
bennünket.
Merj nyúlni
olyan dolgokért, amit senki más nem lát.
Ne félj olyat látni,
amit senki más nem lát.
Higgy a szívedben
és saját jóságodban,
mert ha így teszel,
mások is ezekben
fognak hinni.
Higgy a csodában,
mert teli van vele az élet.
De ami a legfontosabb,
hogy higgy önmagadban...
mert odabenn a lelkedben
rejtőzik a csoda,
a remény, a szeretet
és a holnap álmai."
Merj álmodni
"Merj álmodni,
mert az álmok álmodói meglátják
a holnapot.
Merj kívánni,
mert a kívánság a remény forrása,
s a remény éltet
bennünket.
Merj nyúlni
olyan dolgokért, amit senki más nem lát.
Ne félj olyat látni,
amit senki más nem lát.
Higgy a szívedben
és saját jóságodban,
mert ha így teszel,
mások is ezekben
fognak hinni.
Higgy a csodában,
mert teli van vele az élet.
De ami a legfontosabb,
hogy higgy önmagadban...
mert odabenn a lelkedben
rejtőzik a csoda,
a remény, a szeretet
és a holnap álmai."
A Hold
A Hold mosolygó arccal néz le a tájra,
megpihennek a lelkek is éjszakára.
Nem hallani már a város nyüzsgő zsivalyát,
csak az angyalok álomhozó dalát.
Énekükkel csodás álmokat hoznak,
megfáradt testednek pihenést nyújtanak!
Jó meleg takaró, félálom ez a jó.
Jó meleg takaró, félálom ez a jó
Úgy esik ma a hó, mint egy álom.
Már sötét a szobánk, nincs semmi ami bánt,
Félig már aludnánk, mégsem alszunk.
Kint hideg a világ, bent meleg a szobánk,
Félig már aludnánk, mégsem alszunk.
Lenne még mondani mit,
De most már hallgass kicsit.
Míg a hó esik, míg a hó esik,
Eddig a dal, eddig a dal.
S ha éjszaka van eső, úgy dobol a tető,
Úgy veri az idő, mint az ujjam.
Bénító dobolás, égi a szakadás.
Úgy dobol a varázs, mint az ujjak.
Lenne még, mondani mit,
De most már hallgass kicsit.
Az eső velem álomig vigyen,
Ennyi a dal, ennyi a dal.
És aztán jön a fény, reggeli tünemény.
Megszállja a szobát hófehéren.
Szétverik sugarak álmunk a nap alatt,
Égetőn megmarad minden reggel.
Lenne még mondani mit,
Hallgassunk még egy kicsit
És aztán legyen ami lesz, legyen
ismeretlen
Úgy esik ma a hó, mint egy álom.
Már sötét a szobánk, nincs semmi ami bánt,
Félig már aludnánk, mégsem alszunk.
Kint hideg a világ, bent meleg a szobánk,
Félig már aludnánk, mégsem alszunk.
Lenne még mondani mit,
De most már hallgass kicsit.
Míg a hó esik, míg a hó esik,
Eddig a dal, eddig a dal.
S ha éjszaka van eső, úgy dobol a tető,
Úgy veri az idő, mint az ujjam.
Bénító dobolás, égi a szakadás.
Úgy dobol a varázs, mint az ujjak.
Lenne még, mondani mit,
De most már hallgass kicsit.
Az eső velem álomig vigyen,
Ennyi a dal, ennyi a dal.
És aztán jön a fény, reggeli tünemény.
Megszállja a szobát hófehéren.
Szétverik sugarak álmunk a nap alatt,
Égetőn megmarad minden reggel.
Lenne még mondani mit,
Hallgassunk még egy kicsit
És aztán legyen ami lesz, legyen
ismeretlen
Wass Albert
"Vendég vagy a világban, és a világ, szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz"
Wass Albert
Wass Albert
Márai Sándor A tapintatról és a gyöngédségről. . .
Márai Sándor
A tapintatról és a gyöngédségről. . .
Mert van valami,
ami több és értékesebb, mint a tudás,
az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság.
Van egyfajta tapintat
ami az emberi teljesítmény felsőfoka.
Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan,
színtelen és íztelen
s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses,
járványos vidéken a forralt víz,
mely nélkül szomjan pusztul,
vagy beteg lesz az ember.
Az a tapintat és gyöngédség,
mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás
örökké figyelmeztet egy embert
mi sok és mi kevés az emberi dolgokban,
mit szabad és mi túlzás,
mi fáj a másiknak és mi olyan jó,
hogy ellenségünk lesz,
ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni?
Ez a tapintat, mely nemcsak
a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri,
hanem a hallgatás gyöngédségét is.
Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.
Akik a jóságot, mely mindig önzés is,
párolták és nemesítették,
s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal
vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel,
nem mondanak soha egy szóval többet,
mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön,
nagyon finom hallószerveik lennének,
úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat?
S mindig tudnak másról beszélni.
S oly élesen hallanak mindent,
ami veszélyes az emberek között,
mint az elektromos hallgató fülek érzékelik
a nagy magasságban, felhők között közeledő,
láthatatlan ellenséges gépmadarakat.
A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel.
Igen, e két képesség emberfölötti.
A tapintatról és a gyöngédségről. . .
Mert van valami,
ami több és értékesebb, mint a tudás,
az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság.
Van egyfajta tapintat
ami az emberi teljesítmény felsőfoka.
Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan,
színtelen és íztelen
s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses,
járványos vidéken a forralt víz,
mely nélkül szomjan pusztul,
vagy beteg lesz az ember.
Az a tapintat és gyöngédség,
mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás
örökké figyelmeztet egy embert
mi sok és mi kevés az emberi dolgokban,
mit szabad és mi túlzás,
mi fáj a másiknak és mi olyan jó,
hogy ellenségünk lesz,
ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni?
Ez a tapintat, mely nemcsak
a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri,
hanem a hallgatás gyöngédségét is.
Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.
Akik a jóságot, mely mindig önzés is,
párolták és nemesítették,
s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal
vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel,
nem mondanak soha egy szóval többet,
mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön,
nagyon finom hallószerveik lennének,
úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat?
S mindig tudnak másról beszélni.
S oly élesen hallanak mindent,
ami veszélyes az emberek között,
mint az elektromos hallgató fülek érzékelik
a nagy magasságban, felhők között közeledő,
láthatatlan ellenséges gépmadarakat.
A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel.
Igen, e két képesség emberfölötti.
Reményik Sándor Mindennapi rózsáinkat...
Reményik Sándor
Mindennapi rózsáinkat...
Te így imádkozol:
A mi mindennapi rózsáinkat
Add meg minekünk ma.
Add, hogy a kenyér mellett rózsa is legyen,
S add Istenem, hogy békében megéljünk
Több rózsán és kevesebb kenyeren.
Te így imádkozol,
Megtoldva csendesen a Miatyánkot.
És Jézus, a Miatyánk Poétája
Szelíden néz e rózsaszín imára -
És helybenhagyja a Te betoldásod.
Mindennapi rózsáinkat...
Te így imádkozol:
A mi mindennapi rózsáinkat
Add meg minekünk ma.
Add, hogy a kenyér mellett rózsa is legyen,
S add Istenem, hogy békében megéljünk
Több rózsán és kevesebb kenyeren.
Te így imádkozol,
Megtoldva csendesen a Miatyánkot.
És Jézus, a Miatyánk Poétája
Szelíden néz e rózsaszín imára -
És helybenhagyja a Te betoldásod.
Wass Albert A világ
"A világ, szép, és különös.
Csak sok benne nagyon a beteg ember. Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik, rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik. De egészen elrontani nem tudtak még sem, ha ezerszer is azt hirdeti a látszat.
Miért nem? Mert a világ anyja a Természet, s a termeszétben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis, nő csupán, mely veresre sebez, Téged s elcsúfítja a világot."
"Vendég vagy a világban, és a világ, szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz"
Wass Albert
Csak sok benne nagyon a beteg ember. Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik, rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik. De egészen elrontani nem tudtak még sem, ha ezerszer is azt hirdeti a látszat.
Miért nem? Mert a világ anyja a Természet, s a termeszétben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis, nő csupán, mely veresre sebez, Téged s elcsúfítja a világot."
"Vendég vagy a világban, és a világ, szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz"
Wass Albert
Reményik Sándor: Csak így...
Reményik Sándor: Csak így...
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek ,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek ,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.
Márai Sándor
Márai Sándor
Életünk, nem éltünk kinek fontos igazán?...
Bölcsek leszünk, mint a bor , melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor istenítéletéről.
Mert minden bölcsesség alja, melyet a Magyar hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi:
Szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével.
Minden más hiúság.
Életünk, nem éltünk kinek fontos igazán?...
Bölcsek leszünk, mint a bor , melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor istenítéletéről.
Mert minden bölcsesség alja, melyet a Magyar hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi:
Szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével.
Minden más hiúság.
Babits Mihály - Hunyt szemmel
Babits Mihály - Hunyt szemmel
Hunyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd ki, unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Hunyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd ki, unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Szénási Tamás Hangulat
Szénási Tamás
Hangulat
Hangulat, mely mindent megmutat,
Embert, kicsit, nagyot, völgyet, utat,
Mindenkinél változó ez már biztos,
Van akinél látható, s van akinél titkos.
Ez dönti el, kivel hogyan beszélünk,
S tudjuk, más nincs miből megélünk,
Bár ez nem olyan mint egy munka,
Ez egy állapot, ez tükrözi magunkat.
Tükrözi mit teszünk, s mit mondunk,
Mit érzünk, s mit gondolunk,
Hogyan öltözünk, s hogyan élünk,
Ez az egyetlen dolog mi tükrözi éltünk.
Hangulat
Hangulat, mely mindent megmutat,
Embert, kicsit, nagyot, völgyet, utat,
Mindenkinél változó ez már biztos,
Van akinél látható, s van akinél titkos.
Ez dönti el, kivel hogyan beszélünk,
S tudjuk, más nincs miből megélünk,
Bár ez nem olyan mint egy munka,
Ez egy állapot, ez tükrözi magunkat.
Tükrözi mit teszünk, s mit mondunk,
Mit érzünk, s mit gondolunk,
Hogyan öltözünk, s hogyan élünk,
Ez az egyetlen dolog mi tükrözi éltünk.
Michelangelo Bunarroti: Még ha kőből...
Michelangelo Bunarroti: Még ha kőből...
Még ha kőből lennél is, úgy hiszem,
oly híven tudnálak szeretni téged,
hogy rávennélek: futva jöjj velem;
ha halott lennél, szóra költenélek;
ha az égben rejtőznél, könnyesen,
sóhajtva, sírva földre esdenélek.
De mert élsz, s itt köztünk, hús-vér valóság,
mit higgyen, aki szeret, aki szolgál?
Én nem tudok mást, csak járok utánad,
s nem búsulok eltökéltségemen;
végtére nem születtél próbabábnak,
mely kívül-belül mozog szüntelen;
s hiszem: meg fogok elégülni nálad
egyszer, ha el nem hagy az értelem:
a jó bánás kígyót is kézre szoktat,
s mint az ecet, élét veszi a fognak.
Mert alázat ellen nincs semmi fegyver;
s kegyetlenség fölött a szerelem,
keménységen a részvét győz ezerszer,
ahogy a vidámság a könnyeken.
Olyan új szépségnek, ki párra nem lel
sehol, nem lehet más a szíve sem;
mint ahogy egyenes hüvely se tartott
a tokjában még soha görbe kardot.
Az sem lehet, hogy kissé ne legyen
kedves neked az én nagy szolgaságom.
Hidd el, baráti hűség nem terem
mindenütt, ritka kincs az a világon.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ha van úgy, hogy nem látlak néhanapján,
számomra nincs több béke, pihenés;
s ha aztán újra látlak, úgy hat az rám,
mint hosszú böjt után a bő evés.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mint mikor a has mindent kiürít már,
s e fájdalma jobb a korábbi kínnál.
S kezeim közt egy nap el nem mehet,
hogy őt lelkemben ne halljam s ne lássam;
kályha, tűzhely oly tüzes nem lehet,
hogy sóhajommal izzóbbra ne váltsam;
s ha olykor itt van, kissé közelebb,
úgy fölszikrázom, mint a vas a lángban;
s ha szavam várja, még annyit fecsegnék,
hogy kevesebb lesz, mintha nem sietnék.
Ha felém száll arcáról egy mosoly,
vagy rámköszön az utcán, mikor ott jár,
úgy szökkenek föl, mint a puskapor,
ha eldördül az ágyú vagy a mordály;
ha kérdez, hangom elrekedve szól,
szavam vesztem, felelni sem tudok már;
nagy sóvárgásom elbágyad egészen,
s képességemen megtörik reményem.
Nem is tudom, milyen szerelmet érzek,
mely szinte már a csillagokba hág,
s ha megmutatnám a világ szemének:
bőrömön nincs olyan rés, melyen át
előlépve ne mutatná csekélynek
s ügyemnél kevésbé szépnek magát.
Mert szerelemről szólni kegyelem kell,
s ki égig szárnyal, földi szóra nem lel.
Visszagondolok régi életemre,
milyen is volt, míg nem szerettelek;
nem akadt senki, aki észrevenne,
időm reggeltől estig elveszett;
talán a versírás jutott eszembe,
meg az, hogy a tömegből elmegyek.
Most a nevemet hol gáncs, hol dicséret
éri, és legalább tudják, hogy élek.
Szememen át szálltad meg szívemet,
s most úgy terjedek, mint must az üvegben
a nyakon túl, hol teste szélesebb.
Mert képed kívülről megáztat engem,
s bent, a szemen át, nő; s mint bőr, melyet
földuzzaszt a velő, én úgy növekszem.
S mert ilyen szűk az út, ahol bejöttél,
nem félek, hogy valaha is kiszöknél.
Mint lég, a labda belsejébe szállva,
egy fúvással kívülről szelepét
kinyitja, belülről pedig bezárja:
így érzem, hogy szememen át belép
drága képed a lelkem pitvarába,
nyitva s magára zárva reteszét.
S én, mint a labda az első ütésre:
csak rámnézel, s fölpattanok az égbe.
Ám csak egy szerelmes dicsérete
egy szép hölgynek elégtételt nem adhat,
mert szépsége így meghalhat vele.
Így, bár szeretlek s tisztellek, szavamnak
hozzád képest kevés az érdeme;
sánta lépést lassú szárnnyal se tarthat,
s a nap nem egyre ontja: a világ
minden szemének adja sugarát.
Hogy égethetsz, ha egyszer így hatoltál
belém, két mindig nedves szememen,
mely nem pillantást, egy tűzvészt elolt már!
Itt minden védekezés esztelen:
ha víz tüzet gyújt, áhított bajomnál
segítség már számomra nem terem,
hacsak a tűz nem. Milyen furcsaság:
tűz gyógyítja a tüzes seb baját.
(Ford.:Rónay György)
Még ha kőből lennél is, úgy hiszem,
oly híven tudnálak szeretni téged,
hogy rávennélek: futva jöjj velem;
ha halott lennél, szóra költenélek;
ha az égben rejtőznél, könnyesen,
sóhajtva, sírva földre esdenélek.
De mert élsz, s itt köztünk, hús-vér valóság,
mit higgyen, aki szeret, aki szolgál?
Én nem tudok mást, csak járok utánad,
s nem búsulok eltökéltségemen;
végtére nem születtél próbabábnak,
mely kívül-belül mozog szüntelen;
s hiszem: meg fogok elégülni nálad
egyszer, ha el nem hagy az értelem:
a jó bánás kígyót is kézre szoktat,
s mint az ecet, élét veszi a fognak.
Mert alázat ellen nincs semmi fegyver;
s kegyetlenség fölött a szerelem,
keménységen a részvét győz ezerszer,
ahogy a vidámság a könnyeken.
Olyan új szépségnek, ki párra nem lel
sehol, nem lehet más a szíve sem;
mint ahogy egyenes hüvely se tartott
a tokjában még soha görbe kardot.
Az sem lehet, hogy kissé ne legyen
kedves neked az én nagy szolgaságom.
Hidd el, baráti hűség nem terem
mindenütt, ritka kincs az a világon.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ha van úgy, hogy nem látlak néhanapján,
számomra nincs több béke, pihenés;
s ha aztán újra látlak, úgy hat az rám,
mint hosszú böjt után a bő evés.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mint mikor a has mindent kiürít már,
s e fájdalma jobb a korábbi kínnál.
S kezeim közt egy nap el nem mehet,
hogy őt lelkemben ne halljam s ne lássam;
kályha, tűzhely oly tüzes nem lehet,
hogy sóhajommal izzóbbra ne váltsam;
s ha olykor itt van, kissé közelebb,
úgy fölszikrázom, mint a vas a lángban;
s ha szavam várja, még annyit fecsegnék,
hogy kevesebb lesz, mintha nem sietnék.
Ha felém száll arcáról egy mosoly,
vagy rámköszön az utcán, mikor ott jár,
úgy szökkenek föl, mint a puskapor,
ha eldördül az ágyú vagy a mordály;
ha kérdez, hangom elrekedve szól,
szavam vesztem, felelni sem tudok már;
nagy sóvárgásom elbágyad egészen,
s képességemen megtörik reményem.
Nem is tudom, milyen szerelmet érzek,
mely szinte már a csillagokba hág,
s ha megmutatnám a világ szemének:
bőrömön nincs olyan rés, melyen át
előlépve ne mutatná csekélynek
s ügyemnél kevésbé szépnek magát.
Mert szerelemről szólni kegyelem kell,
s ki égig szárnyal, földi szóra nem lel.
Visszagondolok régi életemre,
milyen is volt, míg nem szerettelek;
nem akadt senki, aki észrevenne,
időm reggeltől estig elveszett;
talán a versírás jutott eszembe,
meg az, hogy a tömegből elmegyek.
Most a nevemet hol gáncs, hol dicséret
éri, és legalább tudják, hogy élek.
Szememen át szálltad meg szívemet,
s most úgy terjedek, mint must az üvegben
a nyakon túl, hol teste szélesebb.
Mert képed kívülről megáztat engem,
s bent, a szemen át, nő; s mint bőr, melyet
földuzzaszt a velő, én úgy növekszem.
S mert ilyen szűk az út, ahol bejöttél,
nem félek, hogy valaha is kiszöknél.
Mint lég, a labda belsejébe szállva,
egy fúvással kívülről szelepét
kinyitja, belülről pedig bezárja:
így érzem, hogy szememen át belép
drága képed a lelkem pitvarába,
nyitva s magára zárva reteszét.
S én, mint a labda az első ütésre:
csak rámnézel, s fölpattanok az égbe.
Ám csak egy szerelmes dicsérete
egy szép hölgynek elégtételt nem adhat,
mert szépsége így meghalhat vele.
Így, bár szeretlek s tisztellek, szavamnak
hozzád képest kevés az érdeme;
sánta lépést lassú szárnnyal se tarthat,
s a nap nem egyre ontja: a világ
minden szemének adja sugarát.
Hogy égethetsz, ha egyszer így hatoltál
belém, két mindig nedves szememen,
mely nem pillantást, egy tűzvészt elolt már!
Itt minden védekezés esztelen:
ha víz tüzet gyújt, áhított bajomnál
segítség már számomra nem terem,
hacsak a tűz nem. Milyen furcsaság:
tűz gyógyítja a tüzes seb baját.
(Ford.:Rónay György)
Wass Albert
"A világ, szép, és különös. Csak sok benne nagyon a beteg ember. Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik, rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik. De egészen elrontani nem tudtak még sem, ha ezerszer is azt hirdeti a látszat.
Miért nem? Mert a világ anyja a Természet, s a termeszétben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis, nő csupán, mely veresre sebez, Téged s elcsúfítja a világot."
"Vendég vagy a világban, és a világ, szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz"
Wass Albert
Miért nem? Mert a világ anyja a Természet, s a termeszétben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis, nő csupán, mely veresre sebez, Téged s elcsúfítja a világot."
"Vendég vagy a világban, és a világ, szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz"
Wass Albert
Király Imre: Őrizd meg!
Király Imre: Őrizd meg!
Az álmaidra vigyázz!
S őrizd meg friss tej ízét a gyermekkornak
Mikor csaholó felhőket hajszoltál,
S köszöntél minden bokornak
Őrizd meg szemedben az ártatlan kéket,
Az első lépések botladozását,
S hagyd, hogy kísérjen, rózsaszín nevetésed.
Őrizd meg az először feszülő szavakat a szádnak,
Mellyel testvére lettél a világnak.
Az első sírásoddal megkarcolt csendet,
Mellyel az örök bűnöket magadra vetted.
Őrizd meg szavak ifjúkori lendületét,
A nemlét társtalanságát váltsd fel apró örömökre,
S a szív mélyhangjait énekeld,
Konok tüzeknél lázasabban.
Őrizd meg a hajnali földek szagát,
Az égi óceán roppant csillaghadát,
Halk folyók zöld csobbanását,
Őrizd meg szemednek,
Hogy elmerülhess benne,
Ha rád tör sok bántó földi nesz.
Kígyóvonalú fák bámész lombját,
Testükön a finom pókhálóredőt,
Érezd a sóhajos bomló életvonzást,
S őrizd meg a csillagszámláló időt.
Mert kell néha pár bolyhos emlék,
Szótöredék, villanó mondatfoszlány,
Hogy megtaláld elhagyott gyerekarcod
S magadból egy darabot újra visszahozzál.
Az álmaidra vigyázz!
S őrizd meg friss tej ízét a gyermekkornak
Mikor csaholó felhőket hajszoltál,
S köszöntél minden bokornak
Őrizd meg szemedben az ártatlan kéket,
Az első lépések botladozását,
S hagyd, hogy kísérjen, rózsaszín nevetésed.
Őrizd meg az először feszülő szavakat a szádnak,
Mellyel testvére lettél a világnak.
Az első sírásoddal megkarcolt csendet,
Mellyel az örök bűnöket magadra vetted.
Őrizd meg szavak ifjúkori lendületét,
A nemlét társtalanságát váltsd fel apró örömökre,
S a szív mélyhangjait énekeld,
Konok tüzeknél lázasabban.
Őrizd meg a hajnali földek szagát,
Az égi óceán roppant csillaghadát,
Halk folyók zöld csobbanását,
Őrizd meg szemednek,
Hogy elmerülhess benne,
Ha rád tör sok bántó földi nesz.
Kígyóvonalú fák bámész lombját,
Testükön a finom pókhálóredőt,
Érezd a sóhajos bomló életvonzást,
S őrizd meg a csillagszámláló időt.
Mert kell néha pár bolyhos emlék,
Szótöredék, villanó mondatfoszlány,
Hogy megtaláld elhagyott gyerekarcod
S magadból egy darabot újra visszahozzál.
Márai Sándor
S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét?
Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban?
Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar?
Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot,
mint az önfeláldozót és hűségeset?
Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség,
mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól?
S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást?
S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkézségét,
s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek,
a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas,
van-e joga megsértődni, bosszút követelni?
S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e Ő, a megcsalt és elhagyott?
Márai Sándor
Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban?
Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar?
Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot,
mint az önfeláldozót és hűségeset?
Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség,
mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól?
S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást?
S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkézségét,
s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek,
a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas,
van-e joga megsértődni, bosszút követelni?
S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e Ő, a megcsalt és elhagyott?
Márai Sándor
Zelk Zoltán Vers a lehetről
A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.
Babits Mihály - Hunyt szemmel
Babits Mihály - Hunyt szemmel
Hunyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd ki, unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Hunyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd ki, unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Szilágyi Tibor: Csak a zene
Szilágyi Tibor:
Csak a zene
Látod, elmúlt már egy hosszú év
s csak száraz levelek ülnek a fán,
sűrű felhők mögé bújik az ég
napfény nem csillog szobám falán.
Ébren fekszem, gondolatom messzejár,
körém a csend szövi sűrű fonalát
s én hallom hullámzó dallamát,
rám ma egy hosszú éjszaka vár.
Szobám ablakán csillan egy esőcsepp,
hűvös szél verdesi a régi ház ajtaját,
valahol harang szól a kinti éjszakában
s tárja szét egy kis templom kapuját.
Fülemben hallom a távoli zenét,
körbeleng, átölel majd rám talál,
felkelek, felkapom kedvesem köntösét
s a hajnal pírja még ébren talál.
Szaladnak futva a hangjegyek
fáradt kezem nyomán
s ujjaim lágyan siklanak
egy rég megkopott zongorán.
A dal az én legszebb életem,
csak ő érti lelkem szavát,
kitárom előtte sóvárgó szívem
s engedem magamba illatát.
Harsányan köszöntött rám a reggel,
a Nap melegen ontotta sugarát,
új dalomat szívembe rejtettem el
s fáradt testem bizsergés járta át.
Csak a zene
Látod, elmúlt már egy hosszú év
s csak száraz levelek ülnek a fán,
sűrű felhők mögé bújik az ég
napfény nem csillog szobám falán.
Ébren fekszem, gondolatom messzejár,
körém a csend szövi sűrű fonalát
s én hallom hullámzó dallamát,
rám ma egy hosszú éjszaka vár.
Szobám ablakán csillan egy esőcsepp,
hűvös szél verdesi a régi ház ajtaját,
valahol harang szól a kinti éjszakában
s tárja szét egy kis templom kapuját.
Fülemben hallom a távoli zenét,
körbeleng, átölel majd rám talál,
felkelek, felkapom kedvesem köntösét
s a hajnal pírja még ébren talál.
Szaladnak futva a hangjegyek
fáradt kezem nyomán
s ujjaim lágyan siklanak
egy rég megkopott zongorán.
A dal az én legszebb életem,
csak ő érti lelkem szavát,
kitárom előtte sóvárgó szívem
s engedem magamba illatát.
Harsányan köszöntött rám a reggel,
a Nap melegen ontotta sugarát,
új dalomat szívembe rejtettem el
s fáradt testem bizsergés járta át.
Aberth :Volt egy barátom
Volt egy barátom
Volt egy barátom
Az egyik nyáron,
Szép emlék maradt nekem.
Ha bánatom van,
Mindig csak őrá,
Őreá emlékezem.
Nem volt ő más,
Csak egy kicsi madár.
Egyik fa ágán
A fészke most is áll.
Ha bánatos voltam,
Arra jártam rég,
S hallgattam a madár énekét.
Madárka kérlek, énekelj szépet,
Dalold el, milyen a nyár!
Madárka még ezt dalold el kérlek,
Hogy egy leány énreám vár!
Madárka kérlek, daloljál szépet,
Dalold, hogy az élet szép.
Madárka kérlek, madárka kérlek,
Madárka énekelj még!
S énekelte ő, hogy
Milyen szép a nyár.
A kéklő égen
Száll a kismadár.
S énekelte ő, hogy
Mily nagy boldogság,
Ha a szél hozza a rétek illatát.
S a kismadár dala
Olyan vidám volt,
Hogy szívemben
A bánat elcsitult.
Ám egyik éjjel
Viharos széllel
Tört reánk a hideg tél.
Elszállott végleg
Egy kicsi élet,
A kismadár földre lehullt.
Elszállt egy élet, üres egy fészek.
Ő többé nem énekel.
De hogyha róla álmodom néha
Álmomban életre kel.
Madárka kérlek, énekelj szépet,
Dalold el, milyen a nyár!
Madárka még ezt
Dalold el kérlek,
Hogy egy leány énreám vár!
Madárka kérlek, daloljál szépet,
Dalold hogy az élet szép!
Madárka kérlek, madárka kérlek,
Kérlek, hogy énekelj még!
Alberth
Volt egy barátom
Az egyik nyáron,
Szép emlék maradt nekem.
Ha bánatom van,
Mindig csak őrá,
Őreá emlékezem.
Nem volt ő más,
Csak egy kicsi madár.
Egyik fa ágán
A fészke most is áll.
Ha bánatos voltam,
Arra jártam rég,
S hallgattam a madár énekét.
Madárka kérlek, énekelj szépet,
Dalold el, milyen a nyár!
Madárka még ezt dalold el kérlek,
Hogy egy leány énreám vár!
Madárka kérlek, daloljál szépet,
Dalold, hogy az élet szép.
Madárka kérlek, madárka kérlek,
Madárka énekelj még!
S énekelte ő, hogy
Milyen szép a nyár.
A kéklő égen
Száll a kismadár.
S énekelte ő, hogy
Mily nagy boldogság,
Ha a szél hozza a rétek illatát.
S a kismadár dala
Olyan vidám volt,
Hogy szívemben
A bánat elcsitult.
Ám egyik éjjel
Viharos széllel
Tört reánk a hideg tél.
Elszállott végleg
Egy kicsi élet,
A kismadár földre lehullt.
Elszállt egy élet, üres egy fészek.
Ő többé nem énekel.
De hogyha róla álmodom néha
Álmomban életre kel.
Madárka kérlek, énekelj szépet,
Dalold el, milyen a nyár!
Madárka még ezt
Dalold el kérlek,
Hogy egy leány énreám vár!
Madárka kérlek, daloljál szépet,
Dalold hogy az élet szép!
Madárka kérlek, madárka kérlek,
Kérlek, hogy énekelj még!
Alberth
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
