Koltay Gergő: Égjen neked a fény
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál,
Emlék az a pillanat, amikor lehetett volna minden,
De kinevetted a szót, eldobtad a kincset,
Előttem egy kép, amit nekem adtál,
Mely mutatja az árnyakat, mennyit hibáztál,
Valahová messze nézel, ahol eltűnik a nap,
Ahol hiába keresem gyógyító sugarad.
Nézed a semmit, ami hús vér gyönyör, ami a lét,
Megőrzöm emlékként, hogy lehetett volna egész,
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.
Jó itthon a sötétben, a csendben ülni,
De lelkünk lezárt ládájában elveszik az élet,
Bor is kerül majd elő, néhány korty bánat,
Mely rátenyerel a lelkemre és bebújik velem az ágyba.
Azt a keveset, amit kaphattál, vaspántok vigyázzák,
De a tengerek mélyéről egyszer kihalásszák,
Kérdik, majd a túlélők: - Mi volt ide bezárva?
Nem tudod te sem, én sem, az egész csupán látszat.
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál.
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.
A bátorságra egyedül csak a hitem vigyázhat,
De szakadt ruhában is ragyoghat királylánya.
Lehet, csak egy pillanat volt, mely megszülte a vágyat,
Mikor szemedbe nézek, mezítelenül látlak,
A homokba írtam bután, legtöbb versemet,
De elmosta a tenger, elveszett mindenem.
A homokba rajzoltam elképzelt tested,
De amit nem vehet el a tenger, az a tekinteted.
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,
Apám temetésén, egy csókot titkon adtál.
Jönnek zord idők, meg leszünk feszítve,
Tavaszok jönnek, nyarak, sima fáradt ősz, elrepül minden,
De a szívek válaszait nem mossa el a tenger,
Ülünk majd kopott csónakunkban, csendesen evezve,
Mekkora volt a vihar! –emlékezünk nevetve.
Lesz egy csendes téli este, mikor könnycsepp indul arcodon,
Minden kérdésre, amit nem tettél fel, ez lesz a válaszom.
Pablo Neruda - Az én szívemnek...
Pablo Neruda - Az én szívemnek...
Az én szívemnek elég a te lelked
s neked az én szárnyam elég szabadság.
Az én ajkamról lengve égre kelnek,
mik benned az álmok álmát aludták.
Tebenned él a mindennapos ábránd.
Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
Távolléted a láthatárt ledönti,
te örök menekülő, mint a hullám.
Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,
akár a déli fenyvek vagy az árboc.
Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
bánat ül rajtad, mint egy utazáson.
Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény,
melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
S arra riadok, hogy rebbennek olykor
a madarak, mik lelkedben aludtak.
(Somlyó György fordítása)
Az én szívemnek elég a te lelked
s neked az én szárnyam elég szabadság.
Az én ajkamról lengve égre kelnek,
mik benned az álmok álmát aludták.
Tebenned él a mindennapos ábránd.
Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
Távolléted a láthatárt ledönti,
te örök menekülő, mint a hullám.
Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,
akár a déli fenyvek vagy az árboc.
Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
bánat ül rajtad, mint egy utazáson.
Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény,
melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
S arra riadok, hogy rebbennek olykor
a madarak, mik lelkedben aludtak.
(Somlyó György fordítása)
Szerelem... Francesco Petrarca
Szerelem... Francesco Petrarca
Nincs békém, s nem szitok háboruságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.
Őröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,
nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.
Nincs békém, s nem szitok háboruságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.
Őröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,
nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.
Pigmont Éva Ember te tetted ezt...
Pigmont Éva Ember te tetted ezt...
Csodáltam a kék eget,
A rajta futó felleget,
Mára ez mind elveszett,
A szenny tönkretette az ózonréteget...
- ember te tetted ezt! -
Csodáltam a tenger tisztaságát,
A kéken csillogó hullámzását,
Ma olaj, kátrány, benzin, szennyezi be
Vizek élővilágát pusztítja el
- ember te tetted ezt! -
Csodáltam a vizek csillogását,
Az ugráló pisztrángok ívását,
Ma szennyezett, habzó vizeken kiáltanának,
Szólni nem tudnak, így csak
tátogva a partra ugrálnak
- ember te tetted ezt! -
Pusztul a világ szenny lepi el,
Meghal a Föld, s nyomában az emberek,
A hőség, a víz, a köd hoz pusztulást,
Meghal az ember, és az élővilág...
- EMBER te tetted ezt! -
Csodáltam a kék eget,
A rajta futó felleget,
Mára ez mind elveszett,
A szenny tönkretette az ózonréteget...
- ember te tetted ezt! -
Csodáltam a tenger tisztaságát,
A kéken csillogó hullámzását,
Ma olaj, kátrány, benzin, szennyezi be
Vizek élővilágát pusztítja el
- ember te tetted ezt! -
Csodáltam a vizek csillogását,
Az ugráló pisztrángok ívását,
Ma szennyezett, habzó vizeken kiáltanának,
Szólni nem tudnak, így csak
tátogva a partra ugrálnak
- ember te tetted ezt! -
Pusztul a világ szenny lepi el,
Meghal a Föld, s nyomában az emberek,
A hőség, a víz, a köd hoz pusztulást,
Meghal az ember, és az élővilág...
- EMBER te tetted ezt! -
Puskin TATJÁNA LEVELE ANYEGINHOZ
TATJÁNA LEVELE ANYEGINHOZ
Puskin
Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
szívében egy csepp hely marad,
nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
és higgye el, hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
amíg titokban azt reméltem,
hogy lesz falunkban alkalom,
s hetenként egyszer láthatom;
csak hogy halljam szavát, bevallom,
szóljak magához, s azután
mind egyre gondoljak csupán,
éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
a társaságokat kerűli,
mi csillogtatni nem tudunk,
de úgy tudtunk jöttén örűlni.
Mért jött el? Békességesen
rejtőzve mély vidéki csendbe,
tán meg sem ismerem sosem,
s a kínt sem, mely betört szivembe;
tudatlan lelkem láza rendre
enyhülne tán s leszállana,
s akit szívem kíván, kivárva,
lennék örök hűségü párja
s családnak élő, jó anya.
Másé!... A földön senki sincsen,
kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
zálog volt erre életem;
az égieknek kell köszönni,
hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
látatlan is kedveltelek,
bűvöltek a csodás szemek,
rég zeng hangod zenéje bennem...
nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
szívem rádismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
ha egy-egy csendes, bús napon
ínséges szívekhez simulva
vagy imádságban leborulva
altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban
s nézel reám e pillanatban
az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
suttogsz: szerelemmel, reménnyel
enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
tapasztalatlanság vakít,
s az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
gyónásommal kezedbe tettem,
előtted könnyem hullva-hull,
könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
nincs egy megértő lelki társam,
így élek néma tompulásban,
én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
nézz biztatón, ne adj te mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
megöl a félelem s a szégyen,
de jelleme kezes nekem,
bízom: a sorsom van kezében...
(Áprily Lajos)
Puskin
Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
szívében egy csepp hely marad,
nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
és higgye el, hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
amíg titokban azt reméltem,
hogy lesz falunkban alkalom,
s hetenként egyszer láthatom;
csak hogy halljam szavát, bevallom,
szóljak magához, s azután
mind egyre gondoljak csupán,
éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
a társaságokat kerűli,
mi csillogtatni nem tudunk,
de úgy tudtunk jöttén örűlni.
Mért jött el? Békességesen
rejtőzve mély vidéki csendbe,
tán meg sem ismerem sosem,
s a kínt sem, mely betört szivembe;
tudatlan lelkem láza rendre
enyhülne tán s leszállana,
s akit szívem kíván, kivárva,
lennék örök hűségü párja
s családnak élő, jó anya.
Másé!... A földön senki sincsen,
kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
zálog volt erre életem;
az égieknek kell köszönni,
hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
látatlan is kedveltelek,
bűvöltek a csodás szemek,
rég zeng hangod zenéje bennem...
nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
szívem rádismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
ha egy-egy csendes, bús napon
ínséges szívekhez simulva
vagy imádságban leborulva
altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban
s nézel reám e pillanatban
az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
suttogsz: szerelemmel, reménnyel
enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
tapasztalatlanság vakít,
s az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
gyónásommal kezedbe tettem,
előtted könnyem hullva-hull,
könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
nincs egy megértő lelki társam,
így élek néma tompulásban,
én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
nézz biztatón, ne adj te mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
megöl a félelem s a szégyen,
de jelleme kezes nekem,
bízom: a sorsom van kezében...
(Áprily Lajos)
Szabó Balázs A zene
Szabó Balázs A zene
Van népi
Van komoly
Van régi
Van komor,
Van rock is
Van fanky
(Itt nincs rím
Ezt hagyd ki)
Vele alszunk, vele kelünk
Ha kell, ott van mindig, mindig velünk
Vele élünk, vele halunk
A zenétől mindent, mindent megkapunk...
Van népi
Van komoly
Van régi
Van komor,
Van rock is
Van fanky
(Itt nincs rím
Ezt hagyd ki)
Vele alszunk, vele kelünk
Ha kell, ott van mindig, mindig velünk
Vele élünk, vele halunk
A zenétől mindent, mindent megkapunk...
Abakusz : Az eső
Abakusz : Az eső
Csepergős esemény,
zenélő cselekmény,
pit-pat-pit az üteme,
monoton a meséje.
Esik egyre-egyre,
a frissen vetettre,
az otthagyott gazra,
mindennemű másra.
Kelletlen valóság,
a cuppogó sárság,
ragad, tapad, dagad,
e nem kedves adag.
Csepergős esemény,
zenélő cselekmény,
pit-pat-pit az üteme,
monoton a meséje.
Esik egyre-egyre,
a frissen vetettre,
az otthagyott gazra,
mindennemű másra.
Kelletlen valóság,
a cuppogó sárság,
ragad, tapad, dagad,
e nem kedves adag.
Dalilácska : Változás
Dalilácska : Változás
Változik a világ, változik az élet,
Változik az álom, változnak a népek,
Változik az ember,
Változik a természet,
Változik a hang, változik a szó,
Változik a minden, a fel nem fogható,
Változik lélek,
Változik a szeretet,
Változik a csend, változik a köd,
Változik a szent, változik az öröm,
Változik a félelem,
Változik az értelem,
Változik minden, minden mi létezik,
Változik a világ, ami vergődik,
Változik az ember, aki tengődik,
Változik a természet, ami szétfoszlik,
És változok én is folytonosan,
Változol Te is, minduntalan...
És nem ismerlek, nem vagy enyém.
Nem is lehetsz, pedig ezt szeretném!
Változik a világ, változik az élet,
Változik az álom, változnak a népek,
Változik az ember,
Változik a természet,
Változik a hang, változik a szó,
Változik a minden, a fel nem fogható,
Változik lélek,
Változik a szeretet,
Változik a csend, változik a köd,
Változik a szent, változik az öröm,
Változik a félelem,
Változik az értelem,
Változik minden, minden mi létezik,
Változik a világ, ami vergődik,
Változik az ember, aki tengődik,
Változik a természet, ami szétfoszlik,
És változok én is folytonosan,
Változol Te is, minduntalan...
És nem ismerlek, nem vagy enyém.
Nem is lehetsz, pedig ezt szeretném!
Tóth Zoltánné Ircsi Barátom figyelj rám
Barátom figyelj rám
Munkába indultam, ahogy minden reggel,
évek óta csendben, ahogy teltek a percek,
úgy lett egyre jobb és jobb a kedvem.
Eszembe jutott újra látom régi barátom,
eljátssza nékem a kedvenc dallamom,
a zene feltölti ismét a lelkem, mint egykoron.
Eljött a pillanat, ismét egymás előtt álltunk,
lelkem nem szállt tovább, hirtelen
a szomorúság, fájdalom kínja szorította át.
Nem úgy láttam, ahogy szívemben élt,
arcát fátyolos köd borította, néha gyenge mosoly
suhant át, fájdalomtól meggyötört arcán.
Rám nézett, de nem látott, Istenem miért?
Kedves barátom, ki tiszta, jólelkű, miért szenved, miért?
Zene átjárta lelkét, kitöltötte életét, hova lett mindez,
hova és miért?
Eltelt egy éjszaka, csak forogtam ágyamban,
szememre álom nem jött, csak egy furcsa köd,
s e ködben azt láttam, amit nem akartam.
Lelkem kiszáradt, mint a fájdalomtól
összement kicsavart szivacs, ki egy csepp vízért
könyörög, egy kiszáradt patak medrétől.
Ha egyszer megtehetném, elrabolnám barátom,
kivinném a természetbe, hogy kitisztulhasson újra a lelke,
Ott lehetnénk hosszú, hosszú napokig, tudom ez segítene.
Egy idő után visszatérne, az őszinte mosoly az arcára,
szeme csillogna újra a zene ritmusára,
lelke feltöltődik és vissza kapná a boldogságot, nyugalmat, az életébe.
Mások lehet félreértenék, mert az élet mindig mást ígér,
társaink, akik mellettünk élnek,
kétkedve néznék e két lelket, barátságunk nem értenék, hisz ilyen nem lehet.
De a barátság erősebb, mint a szerelem, igaz barát, szilárd, mint a szikla,
melletted van, kérned sose kell,
teszi a dolgát, hisz érzi tennie mit kell.
Arra kérlek hallgass rám, halld meg szavam,
ne csak azt lásd, hogy jár a szám,
túl leszel ezen is, ahogy annyi mindent túléltél már.
Ne tűnj el a napok sűrűjében, emelkedj felül mindenen,
barátaid, kik melletted vannak, hagyd, hogy fogják két kezed,
hagyd köztük nekem is, ahogy tetted régen.
Ha minden cérna elszakad, te csak gondolj miránk,
szeretteidre, gyermekeidre, barátaidra, ismerősökre,
mit éreznénk, ha feladnád, élhetnénk-e nélküled boldogan tovább?
Kérlek hát vigyázz magadra, kérlek vigyázz!
Tóth Zoltánné Ircsi
Munkába indultam, ahogy minden reggel,
évek óta csendben, ahogy teltek a percek,
úgy lett egyre jobb és jobb a kedvem.
Eszembe jutott újra látom régi barátom,
eljátssza nékem a kedvenc dallamom,
a zene feltölti ismét a lelkem, mint egykoron.
Eljött a pillanat, ismét egymás előtt álltunk,
lelkem nem szállt tovább, hirtelen
a szomorúság, fájdalom kínja szorította át.
Nem úgy láttam, ahogy szívemben élt,
arcát fátyolos köd borította, néha gyenge mosoly
suhant át, fájdalomtól meggyötört arcán.
Rám nézett, de nem látott, Istenem miért?
Kedves barátom, ki tiszta, jólelkű, miért szenved, miért?
Zene átjárta lelkét, kitöltötte életét, hova lett mindez,
hova és miért?
Eltelt egy éjszaka, csak forogtam ágyamban,
szememre álom nem jött, csak egy furcsa köd,
s e ködben azt láttam, amit nem akartam.
Lelkem kiszáradt, mint a fájdalomtól
összement kicsavart szivacs, ki egy csepp vízért
könyörög, egy kiszáradt patak medrétől.
Ha egyszer megtehetném, elrabolnám barátom,
kivinném a természetbe, hogy kitisztulhasson újra a lelke,
Ott lehetnénk hosszú, hosszú napokig, tudom ez segítene.
Egy idő után visszatérne, az őszinte mosoly az arcára,
szeme csillogna újra a zene ritmusára,
lelke feltöltődik és vissza kapná a boldogságot, nyugalmat, az életébe.
Mások lehet félreértenék, mert az élet mindig mást ígér,
társaink, akik mellettünk élnek,
kétkedve néznék e két lelket, barátságunk nem értenék, hisz ilyen nem lehet.
De a barátság erősebb, mint a szerelem, igaz barát, szilárd, mint a szikla,
melletted van, kérned sose kell,
teszi a dolgát, hisz érzi tennie mit kell.
Arra kérlek hallgass rám, halld meg szavam,
ne csak azt lásd, hogy jár a szám,
túl leszel ezen is, ahogy annyi mindent túléltél már.
Ne tűnj el a napok sűrűjében, emelkedj felül mindenen,
barátaid, kik melletted vannak, hagyd, hogy fogják két kezed,
hagyd köztük nekem is, ahogy tetted régen.
Ha minden cérna elszakad, te csak gondolj miránk,
szeretteidre, gyermekeidre, barátaidra, ismerősökre,
mit éreznénk, ha feladnád, élhetnénk-e nélküled boldogan tovább?
Kérlek hát vigyázz magadra, kérlek vigyázz!
Tóth Zoltánné Ircsi
Sango Villagren Én itt leszek Veled!
Én itt leszek Veled!
Ha életed rémálom,
csak sötét, mély verem,
szólj nekem barátom...
Én itt leszek Veled!
Szerető karjaim nyújtom most feléd,
hogy támaszul szolgáljon Neked.
Ha beomlik a föld, ha rád szakad az ég,
Én akkor is, itt leszek Veled!
Ha gond nyomaszt, ha bú szorít,
s vigaszod már nem leled,
ha fájdalmad a mélybe taszít,
Én akkor is itt leszek Veled!
Ha az őrület peremén
porba hullik tested,
ha összeomlasz gyengén,
Én ott leszek Veled!
Ott leszek Veled,
mindig, hogyha kéred,
míg ajkad nevet,
s szükségemet érzed.
Szükségét annak,
hogy Veled legyek,
amíg rohannak,
szöknek a fellegek...
Míg tüdőm légre szomjazik,
s ereimben vér csorog.
Míg bennem erő lakozik,
Én segíteni fogok!
Sango Villagren
Ha életed rémálom,
csak sötét, mély verem,
szólj nekem barátom...
Én itt leszek Veled!
Szerető karjaim nyújtom most feléd,
hogy támaszul szolgáljon Neked.
Ha beomlik a föld, ha rád szakad az ég,
Én akkor is, itt leszek Veled!
Ha gond nyomaszt, ha bú szorít,
s vigaszod már nem leled,
ha fájdalmad a mélybe taszít,
Én akkor is itt leszek Veled!
Ha az őrület peremén
porba hullik tested,
ha összeomlasz gyengén,
Én ott leszek Veled!
Ott leszek Veled,
mindig, hogyha kéred,
míg ajkad nevet,
s szükségemet érzed.
Szükségét annak,
hogy Veled legyek,
amíg rohannak,
szöknek a fellegek...
Míg tüdőm légre szomjazik,
s ereimben vér csorog.
Míg bennem erő lakozik,
Én segíteni fogok!
Sango Villagren
Sík Sándor: Este az ablakban
Sík Sándor: Este az ablakban
Valahol messze szól a zongora.
Bús régi nóta lágyan száll tova.
És mint az álom, mint a sejtelem:
Egy régi érzés meglep hirtelen.
A lelkemen minthogyha átsuhanna
A rétek lelke, az erdők sugalma.
Ah, szárnyra kelt az erdő, rét, halom,
S besurrant hozzám a tárt ablakon.
Valamit suttog bús akácfalomb.
Távoli dallam halkan egyre zsong.
Valahol messze szól a zongora.
Bús régi nóta lágyan száll tova.
És mint az álom, mint a sejtelem:
Egy régi érzés meglep hirtelen.
A lelkemen minthogyha átsuhanna
A rétek lelke, az erdők sugalma.
Ah, szárnyra kelt az erdő, rét, halom,
S besurrant hozzám a tárt ablakon.
Valamit suttog bús akácfalomb.
Távoli dallam halkan egyre zsong.
Dalilácska : Csillaglány
Dalilácska : Csillaglány (2007-06-26)
Magasan egy toronyszobában
Egyedül élt a világ legszebb lánya.
Éjjelente az ablakpárkányra ült,
A gondolataiba csendben elmerült.
Míg egy éjjel hatalmas vihar kerekedett,
A lány ajka a sírástól remegett.
Ma nem láthatja, eltakarják a felhők,
Ma nem úsznak holdfényben az erdők.
Szerelmes volt, a Holdat imádta,
Benne mindig a hű társ arcát látta.
Bármi gondja volt figyelmesen hallgatott,
Nem intett nemet, és nem bólogatott.
De a lány szerette a fényes udvarát,
Fényében látta a távoli házak ablakát.
Arca kerek, bőre fénylő, haja fehér
Ő volt a lánynak az egyedüli remény.
S ma elvették tőle a fellegek,
A lány ettől a naptól mindig rettegett.
Ült az ablakban, haját fújta a szél,
S ma nem jött a szerető, ölelő fény.
Eltűnt a holdfény, maghalt a Hold,
Szívében éjjel a magány honolt.
Repülni akart, át a felhőn kedveséhez,
A halál segített eltalálni szerelméhez…
Nézd a Holdat, s körülötte a sok csillagot
Az mind a lány, ki szerelmet fogadott.
S éjjel, ha a Hold az égen körbejár,
Ha egy csillaghoz ér, a lány rátalál.
Magasan egy toronyszobában
Egyedül élt a világ legszebb lánya.
Éjjelente az ablakpárkányra ült,
A gondolataiba csendben elmerült.
Míg egy éjjel hatalmas vihar kerekedett,
A lány ajka a sírástól remegett.
Ma nem láthatja, eltakarják a felhők,
Ma nem úsznak holdfényben az erdők.
Szerelmes volt, a Holdat imádta,
Benne mindig a hű társ arcát látta.
Bármi gondja volt figyelmesen hallgatott,
Nem intett nemet, és nem bólogatott.
De a lány szerette a fényes udvarát,
Fényében látta a távoli házak ablakát.
Arca kerek, bőre fénylő, haja fehér
Ő volt a lánynak az egyedüli remény.
S ma elvették tőle a fellegek,
A lány ettől a naptól mindig rettegett.
Ült az ablakban, haját fújta a szél,
S ma nem jött a szerető, ölelő fény.
Eltűnt a holdfény, maghalt a Hold,
Szívében éjjel a magány honolt.
Repülni akart, át a felhőn kedveséhez,
A halál segített eltalálni szerelméhez…
Nézd a Holdat, s körülötte a sok csillagot
Az mind a lány, ki szerelmet fogadott.
S éjjel, ha a Hold az égen körbejár,
Ha egy csillaghoz ér, a lány rátalál.
Dalilácska : Hallgassd a csendet!
Dalilácska : Hallgassd a csendet! (2007-04-03)
Csendben lenni, gondolkodni,
Hallgatni, ahogy szuszognak mások,
Érezni, hogy mást elragadnak az álmok,
De te csak figyelj,
Hallgassd a csendet!
Sötét vesz körül, becsukod szemed,
Melletted valaki horkol az ágyon,
Úgy érzed, lassan aludni vágyol,
De te csak figyelj,
Hallgassd a csendet!
Ne gondolj arra, milyen jó aludni,
Inkább bármire, ami eszedbe jut,
Valamire, ami megnyugtatni tud,
És te csak figyelj,
Hallgassd a csendet!
S igaz, lassan telnek el a percek,
De majd felébred élénk képzeleted,
Pihenj, gondold át életedet,
És te csak figyelj,
Hallgassd a csendet!
A csend nem bánt, megoldást ad,
S miután átéled újra minden napod,
A csendben majd megtisztul tudatod,
És te csak figyelj,
Hallgassd a csendet!
Csendben lenni, gondolkodni,
Hallgatni, ahogy szuszognak mások,
Érezni, hogy mást elragadnak az álmok,
De te csak figyelj,
Hallgassd a csendet!
Sötét vesz körül, becsukod szemed,
Melletted valaki horkol az ágyon,
Úgy érzed, lassan aludni vágyol,
De te csak figyelj,
Hallgassd a csendet!
Ne gondolj arra, milyen jó aludni,
Inkább bármire, ami eszedbe jut,
Valamire, ami megnyugtatni tud,
És te csak figyelj,
Hallgassd a csendet!
S igaz, lassan telnek el a percek,
De majd felébred élénk képzeleted,
Pihenj, gondold át életedet,
És te csak figyelj,
Hallgassd a csendet!
A csend nem bánt, megoldást ad,
S miután átéled újra minden napod,
A csendben majd megtisztul tudatod,
És te csak figyelj,
Hallgassd a csendet!
Dalilácska : Mese a kis Nefelejcsről
Dalilácska : Mese a kis Nefelejcsről (2006-12-10)
Kék nefelejcs virágzik egyedül
Hát a többi társa merre ül?
Nincs senki, a többiek színesek!
A nefelejcs nagyon elkeseredett.
- Egyedül én kéklem a fű között
A többi kék virág hova költözött?
Miért hagytak egyedül engemet?
Akarok látni virágokat, kékeket!
Elindulok, körbejárom a világot
Hátha még egy kék virágot találok.
Menni fogok, míg lehet
Amíg nem lesz újra kikelet.
Szólt a kisvirág nagyot sóhajtva
Sok kék barátját óhajtva.
Gyalog indult neki a hosszú útnak
Nem nézte, hogy mások utána sírnak.
- Ne menj el nefelejcs!
S ha mégis, minket el ne felejts!
Siess vissza hozzánk haza!
Ez a virágok igazi otthona.
Szomorkodott is a kis virág
Érezte a világ baját,
De menni akart messzire
Egy csodálatos kék tengerbe.
Hol minden fű mellett kék virág,
Elképzelt egy ilyen csodát.
Bele is káprázott a szeme,
Ahogy repül vele képzelete.
Nem akart margarétát látni,
Helyette legyen bármi.
Mondjuk, ami kék és csodás.
Talán a nefelejcsek hadát.
Sétált lassan le a dombról
Éppen barátaira gondolt.
De helyettük lesznek új barátok
Szép kék játszópajtások.
Ment egyedül gondolkodva,
S eltévedt a vadonba.
Császkált össze-vissza, merre látott.
Hát hol vannak a kék barátok?
Ment, ment, míg este nem lett,
S egy nagy fa alá le nem telepedett.
Nagyon sötét lett körülötte
S egy tündér termett mellette.
A virágocska megijedt,
Még a könnye is eleredt.
- Miért sírsz kis virágom?
Nem segít a tudományom?
Kérdi a tündérlány mosolyogva,
S átöleli a virágot nyomban.
- Csak megijedtem kicsit tőled,
Milyen segítség telik tőled?
- Akarod, hogy felvidítsalak?
Teljesítem egy kívánságodat!
Csak mond, mi legyen az,
S megadom neked hamar.
- Hogy mit szeretnék? - kérdi a virág.
Hogy legyek színes, mint más.
Ne pedig ilyen egyszerű kék,
Ne lásson nálam szebbet az ég.
Minden szirmom más, színes.
Lennél te erre képes?
- Persze, ha jó lesz a kedved
És nem szomorkodsz többet.
S színes lett a kis virág,
Minden egyes szirma más.
Elköszönt a tündértől,
És ment tovább egyedül.
Ment tovább egyedül,
Majd látta egy folyópartra kerül.
Ott sírt a parton egy hangya,
Szomorúan magára hagyatva.
- Kellene egy hajó, amin átjutok,
A túlsó parton új otthont találok.
Kiöntött a folyó a partra,
S nem húzódik vissza egy hónapja.
A házamnak érzem, hogy vége,
De tudnom kéne mégis, mi maradt belőle.
Nem akarsz nekem segíteni?
Hogyan tudnék haza jutni?
A kisvirág elgondolkodott
S nagy döntést hozott.
- Neked adom az egyik szirmomat.
Csinálj belőle hajót magadnak.
S az öt szirom helyett négy lett,
Mikor a virág egyet letépett.
A hangya nem tudott hálálkodni,
A meghatódottságtól nem tudott szólni.
A kisvirág gyorsan továbbhaladt,
S egy tócsa fölött maradt.
Nézte a képét a vízben
Milyen így, csak négyen...
Gyalogolt tovább az úton,
Nem tudta merre haladjon.
Majd elé került egy szikla,
Mögötte ült egy giliszta.
Nefelejcsünk sóhajtozást hallott,
Gyorsan terepszemlét tartott.
A szikla mögött szakadék tátongott,
A giliszta előtte járkálgatott.
A kis virág a szikla mögé került,
A giliszta arca ekkor felderült.
Úgy döntött megkérdi a virágot,
Tud-e adni valamilyen tanácsot.
- Virág, nem tudnál segíteni?
Szerinted hogyan tudnék lejutni?
Véletlenül itt ragadtam,
S ez igazán tarthatatlan.
A nefelejcs gondolkozott,
Ez nagy gondot nem okozott,
Talált is megoldást a bajra,
A szirma az, a barna.
Odaadta a gilisztának,
Jobb kedve lett a kisvirágnak.
- Fogd meg a két csücskét,
Erősen tartsd a szélét.
Ejtőernyőként repülsz vele,
Megirigyel majd a lepke.
Remélem, bizton leérsz,
Csak legyél nagyon merész.
- Köszönöm kis virágom,
Aranyos vagy, ahogy látom.
És megfogta a szirmot,
Átrepülte az égboltot.
A virág csak nézett utána,
Majd megfordult, s ment a dolgára.
Három szirommal ment tovább,
Már fel sem tűnt a változás.
Telt múlt az idő, s őszre váltott,
Minden színesnek, kopárnak látszott.
Hidegebb lett, esett az eső.
Ázott ő is, és vele az erdő.
Egy katicát pillantott meg.
Vacogott, fázott és didergett,
Át volt ázva teljesen,
Szánni kellett rendesen.
Virágunk már cselekedett,
Egy újabb szirmot leszedett.
A katica feje fölé tette.
A csodálatot észre sem vette.
Teltek, múltak a hetek,
Eltűntek a színes levelek.
Két szirommal búsan,
Hóban lépkedett komoran.
Csiga mászott előtte lassan,
Éhesen csúszott halkan.
Nem volt ereje házába húzódni,
Ezért a virág adott neki enni.
Letépett egy szirmot,
Csiga kapott táplálékot.
Egy szirommal várta a tavaszt,
S vele a baráti hadat.
A hó helyét a fű váltotta fel,
Feje fölött méhek repültek el.
A fákon dalolt a madársereg,
Itt volt újra a kikelet.
Látott erdőket, mezőket, réteket
Sok virágot, de nem kékeket.
Eszébe jutott a mások szava,
Merre is van a virágok otthona?
Elindult a margaréták felé,
Akik gyorsan futottak elé.
Megölelték és szerették.
Egy szirommal is kedvelték.
Nagyon örült a kicsi virág,
S akkor előlépett Tündérleány.
- Na, boldog vagy kisvirágom?
Itt van velem sok barátod.
Adok még egy kívánságot,
De csak akkor, ha jól használod...
- Kérek tőled kék szirmokat,
Olyat, mint a régiek voltak!
Jól döntöttél kis nefelejcs,
Egyet soha el ne felejts:
Aki igaz barátod neked,
Az szirommal, nélküle is szeret!
Kék nefelejcs virágzik egyedül
Hát a többi társa merre ül?
Nincs senki, a többiek színesek!
A nefelejcs nagyon elkeseredett.
- Egyedül én kéklem a fű között
A többi kék virág hova költözött?
Miért hagytak egyedül engemet?
Akarok látni virágokat, kékeket!
Elindulok, körbejárom a világot
Hátha még egy kék virágot találok.
Menni fogok, míg lehet
Amíg nem lesz újra kikelet.
Szólt a kisvirág nagyot sóhajtva
Sok kék barátját óhajtva.
Gyalog indult neki a hosszú útnak
Nem nézte, hogy mások utána sírnak.
- Ne menj el nefelejcs!
S ha mégis, minket el ne felejts!
Siess vissza hozzánk haza!
Ez a virágok igazi otthona.
Szomorkodott is a kis virág
Érezte a világ baját,
De menni akart messzire
Egy csodálatos kék tengerbe.
Hol minden fű mellett kék virág,
Elképzelt egy ilyen csodát.
Bele is káprázott a szeme,
Ahogy repül vele képzelete.
Nem akart margarétát látni,
Helyette legyen bármi.
Mondjuk, ami kék és csodás.
Talán a nefelejcsek hadát.
Sétált lassan le a dombról
Éppen barátaira gondolt.
De helyettük lesznek új barátok
Szép kék játszópajtások.
Ment egyedül gondolkodva,
S eltévedt a vadonba.
Császkált össze-vissza, merre látott.
Hát hol vannak a kék barátok?
Ment, ment, míg este nem lett,
S egy nagy fa alá le nem telepedett.
Nagyon sötét lett körülötte
S egy tündér termett mellette.
A virágocska megijedt,
Még a könnye is eleredt.
- Miért sírsz kis virágom?
Nem segít a tudományom?
Kérdi a tündérlány mosolyogva,
S átöleli a virágot nyomban.
- Csak megijedtem kicsit tőled,
Milyen segítség telik tőled?
- Akarod, hogy felvidítsalak?
Teljesítem egy kívánságodat!
Csak mond, mi legyen az,
S megadom neked hamar.
- Hogy mit szeretnék? - kérdi a virág.
Hogy legyek színes, mint más.
Ne pedig ilyen egyszerű kék,
Ne lásson nálam szebbet az ég.
Minden szirmom más, színes.
Lennél te erre képes?
- Persze, ha jó lesz a kedved
És nem szomorkodsz többet.
S színes lett a kis virág,
Minden egyes szirma más.
Elköszönt a tündértől,
És ment tovább egyedül.
Ment tovább egyedül,
Majd látta egy folyópartra kerül.
Ott sírt a parton egy hangya,
Szomorúan magára hagyatva.
- Kellene egy hajó, amin átjutok,
A túlsó parton új otthont találok.
Kiöntött a folyó a partra,
S nem húzódik vissza egy hónapja.
A házamnak érzem, hogy vége,
De tudnom kéne mégis, mi maradt belőle.
Nem akarsz nekem segíteni?
Hogyan tudnék haza jutni?
A kisvirág elgondolkodott
S nagy döntést hozott.
- Neked adom az egyik szirmomat.
Csinálj belőle hajót magadnak.
S az öt szirom helyett négy lett,
Mikor a virág egyet letépett.
A hangya nem tudott hálálkodni,
A meghatódottságtól nem tudott szólni.
A kisvirág gyorsan továbbhaladt,
S egy tócsa fölött maradt.
Nézte a képét a vízben
Milyen így, csak négyen...
Gyalogolt tovább az úton,
Nem tudta merre haladjon.
Majd elé került egy szikla,
Mögötte ült egy giliszta.
Nefelejcsünk sóhajtozást hallott,
Gyorsan terepszemlét tartott.
A szikla mögött szakadék tátongott,
A giliszta előtte járkálgatott.
A kis virág a szikla mögé került,
A giliszta arca ekkor felderült.
Úgy döntött megkérdi a virágot,
Tud-e adni valamilyen tanácsot.
- Virág, nem tudnál segíteni?
Szerinted hogyan tudnék lejutni?
Véletlenül itt ragadtam,
S ez igazán tarthatatlan.
A nefelejcs gondolkozott,
Ez nagy gondot nem okozott,
Talált is megoldást a bajra,
A szirma az, a barna.
Odaadta a gilisztának,
Jobb kedve lett a kisvirágnak.
- Fogd meg a két csücskét,
Erősen tartsd a szélét.
Ejtőernyőként repülsz vele,
Megirigyel majd a lepke.
Remélem, bizton leérsz,
Csak legyél nagyon merész.
- Köszönöm kis virágom,
Aranyos vagy, ahogy látom.
És megfogta a szirmot,
Átrepülte az égboltot.
A virág csak nézett utána,
Majd megfordult, s ment a dolgára.
Három szirommal ment tovább,
Már fel sem tűnt a változás.
Telt múlt az idő, s őszre váltott,
Minden színesnek, kopárnak látszott.
Hidegebb lett, esett az eső.
Ázott ő is, és vele az erdő.
Egy katicát pillantott meg.
Vacogott, fázott és didergett,
Át volt ázva teljesen,
Szánni kellett rendesen.
Virágunk már cselekedett,
Egy újabb szirmot leszedett.
A katica feje fölé tette.
A csodálatot észre sem vette.
Teltek, múltak a hetek,
Eltűntek a színes levelek.
Két szirommal búsan,
Hóban lépkedett komoran.
Csiga mászott előtte lassan,
Éhesen csúszott halkan.
Nem volt ereje házába húzódni,
Ezért a virág adott neki enni.
Letépett egy szirmot,
Csiga kapott táplálékot.
Egy szirommal várta a tavaszt,
S vele a baráti hadat.
A hó helyét a fű váltotta fel,
Feje fölött méhek repültek el.
A fákon dalolt a madársereg,
Itt volt újra a kikelet.
Látott erdőket, mezőket, réteket
Sok virágot, de nem kékeket.
Eszébe jutott a mások szava,
Merre is van a virágok otthona?
Elindult a margaréták felé,
Akik gyorsan futottak elé.
Megölelték és szerették.
Egy szirommal is kedvelték.
Nagyon örült a kicsi virág,
S akkor előlépett Tündérleány.
- Na, boldog vagy kisvirágom?
Itt van velem sok barátod.
Adok még egy kívánságot,
De csak akkor, ha jól használod...
- Kérek tőled kék szirmokat,
Olyat, mint a régiek voltak!
Jól döntöttél kis nefelejcs,
Egyet soha el ne felejts:
Aki igaz barátod neked,
Az szirommal, nélküle is szeret!
Darcsi Ingrid Imola : Ha tudod...
Darcsi Ingrid Imola : Ha tudod...
Ha tudod, mi a büszkeség,
de lelked helyes időben megalázkodni kész,
Ha tudod, mikor elég,
és bár szorongat, legyőzöd a félszt,
Ha tudod, ki barát, vagy ellenség,
s nem fogadod hízelgését,
Ha tudod, hogy mit akarsz,
S nem néz veled farkasszemet a kard,
Ha tudod, hogy ki vagy,
S nem csalódsz magadban,
Ha hiszed, hogy tiéd az élet,
nem lesz mitől félned.
Ha tudod, mi a büszkeség,
de lelked helyes időben megalázkodni kész,
Ha tudod, mikor elég,
és bár szorongat, legyőzöd a félszt,
Ha tudod, ki barát, vagy ellenség,
s nem fogadod hízelgését,
Ha tudod, hogy mit akarsz,
S nem néz veled farkasszemet a kard,
Ha tudod, hogy ki vagy,
S nem csalódsz magadban,
Ha hiszed, hogy tiéd az élet,
nem lesz mitől félned.
Kovács Nikoletta Több mint, barát!
Több mint, barát!
Mikor közelebbről megismertelek,
Rájöttem hogy többet jelentesz,
Mint egy barát!
Kérlek hogy engedd meg nekem,
Hogy foghassam a kezed!
A támaszod lehessek ha gondod támad!
S vigyázzak rád ha félsz!
Kovács Nikoletta
Mikor közelebbről megismertelek,
Rájöttem hogy többet jelentesz,
Mint egy barát!
Kérlek hogy engedd meg nekem,
Hogy foghassam a kezed!
A támaszod lehessek ha gondod támad!
S vigyázzak rád ha félsz!
Kovács Nikoletta
Alkina : Csillagsors
Alkina : Csillagsors (2006-10-22)
A hold felkel, a nap lenyugszik,
A szó elhal, egy csillag hullik.
Kicsi szárnyán lefele,
Így halad a föld fele.
Fényes csíkot hagy mögötte,
De bánatunkra: nem örökre.
Csak egy pillanat, míg látszik,
Tán másnak nem hiányzik.
Nem látták a régi korok,
Nem látják a nagy utódok.
Van csillag, mi fennmaradt,
S az évezredek alatt
Hol nem látták, hol fényt hozott,
Vagy örökre eltávozott.
Ha van nekünk is csillagunk,
Ha van, hová tartozzunk,
Vajon fönn ragyog-e,
Mint a Göncöl szekere,
Vagy távoli galaxis gyűrűjében,
Az örök feledés sűrűjében
Egymaga van és sír.
Nincs jövője, csak borús múltja.
Hogy került oda? Nem tudja.
Bárcsak lenne kiút!
Vissza, hol ragyog a tejút!
Mit rejt a világ? Csak hallgat?
Segítséget nincs, ki adhat?
És a remény bágyadt fénye
Utat törve száll feléje.
Ne sírj, Csillag, így nincs menekvés,
A megoldás: hit, és cselekvés.
A hold felkel, a nap lenyugszik,
A szó elhal, egy csillag hullik.
Kicsi szárnyán lefele,
Így halad a föld fele.
Fényes csíkot hagy mögötte,
De bánatunkra: nem örökre.
Csak egy pillanat, míg látszik,
Tán másnak nem hiányzik.
Nem látták a régi korok,
Nem látják a nagy utódok.
Van csillag, mi fennmaradt,
S az évezredek alatt
Hol nem látták, hol fényt hozott,
Vagy örökre eltávozott.
Ha van nekünk is csillagunk,
Ha van, hová tartozzunk,
Vajon fönn ragyog-e,
Mint a Göncöl szekere,
Vagy távoli galaxis gyűrűjében,
Az örök feledés sűrűjében
Egymaga van és sír.
Nincs jövője, csak borús múltja.
Hogy került oda? Nem tudja.
Bárcsak lenne kiút!
Vissza, hol ragyog a tejút!
Mit rejt a világ? Csak hallgat?
Segítséget nincs, ki adhat?
És a remény bágyadt fénye
Utat törve száll feléje.
Ne sírj, Csillag, így nincs menekvés,
A megoldás: hit, és cselekvés.
Attól félek hogyha te se leszel már többé velem
"...Attól félek hogyha te se leszel már többé velem, szeretni mást nem fogok tudni sosem. Félek hiszen okot adsz rá, hogy te is csak szeretőnek használsz. Attól félek egyetlen kincsem, hogy elválunk hamarosan ketten. Életemben akkor nem lesz többé fény, de emléked utamon majd végig kísér. Félek, hogy romba dőlnek az álmaim, mert csak veled szépek titkos vágyaink. Ha már nem leszel, örökre elengeded kezem, én akkor is azt fogom érezni hogy nagyon szeretlek. Félek, hogy te más valakivel képzeled el az életed, és akkor az én életem teljesen tönkremegy. Félek már félni is nélküled..., ha majd nem csókolsz s nem ölelsz át kedvesem. Félek az elválásunk gonosz pillanatától, félek hogy majd egyszer nem látlak már, se közel se távol. Félek a perctől, mikor kimondod majd: Ennyi volt, mert nekem nem csak egy pár éjszakáról szól. Félek az utolsó csóktól, Attól a bizonyos utolsó szótól. Félek az utolsó könnyemtől, mert ha már nem leszel, akkor sem foglak kitépni a szívemből!..."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
