Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem
határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem
határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti
a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a
gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra
tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi
azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost,
amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők
útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja,
hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába
nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke
a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.
Rasztik Edit Emese Éjszakai képek
Rasztik Edit Emese
Éjszakai képek
A szép emlékeket őrzi nekem,
Hogyha este rávetül tekintetem,
Az emlékeket visszaadja.
- A Hold az én barátom és az éjszaka.
Rátekintek és sétára hív,
De nincs kivel, és elszomorít,
Pedig tudom, csak hívni kell,
És ott lesz velem, nem hagy el.
Nem maradok magányos az éjben,
Megkacagtat a napfényben.
Ez az egész csak köztünk létezik,
Rajtunk kívül mások nem érthetik.
Éjjel történnek a dolgok,
Amitől minden napom boldog,
Amiről tudom, nem szabad bánni,
És az emlékük sosem fog fájni.
Éjszakai képek
A szép emlékeket őrzi nekem,
Hogyha este rávetül tekintetem,
Az emlékeket visszaadja.
- A Hold az én barátom és az éjszaka.
Rátekintek és sétára hív,
De nincs kivel, és elszomorít,
Pedig tudom, csak hívni kell,
És ott lesz velem, nem hagy el.
Nem maradok magányos az éjben,
Megkacagtat a napfényben.
Ez az egész csak köztünk létezik,
Rajtunk kívül mások nem érthetik.
Éjjel történnek a dolgok,
Amitől minden napom boldog,
Amiről tudom, nem szabad bánni,
És az emlékük sosem fog fájni.
Ma végre jól vagyok és pont
Ma végre jól vagyok és pont.
Nem érint meg,hogy más mit mond!
Semmit nem bánok meg,míg a jó kedv tart!
Ma végre lesz egy pár órám ameddig senki nem szól rám és csak békésen fekszem a fűben majd
Én jókedvemben dalra is fakadtam...
Bocsi,ha nem volt egészen tiszta a hang,nézzétek el,szívből jött!
Én csak fújom a dalt!
Nem érint meg,hogy más mit mond!
Semmit nem bánok meg,míg a jó kedv tart!
Ma végre lesz egy pár órám ameddig senki nem szól rám és csak békésen fekszem a fűben majd
Én jókedvemben dalra is fakadtam...
Bocsi,ha nem volt egészen tiszta a hang,nézzétek el,szívből jött!
Én csak fújom a dalt!
Jagos István Köszönöm
Jagos István Köszönöm
Köszönöm, hogy segítettél.
Köszönöm, hogy megértettél.
Köszönöm hogy a jó útra tereltél.
Köszönöm, hogy elmagyaráztad,
Én vagyok a sikereim kovácsa,
S ne adjam fel semmiképp.
Köszönöm, hogy erőt adtál.
Ha "mélyen" voltam vigasztaltál.
Általad szembenéztem magammal.
Köszönöm a türelmedet,
Hisz` másoktól nem kaptam meg.
Ezt nem tudom kifejezni szavakkal.
Köszönöm, hogy megmutattad,
Az utat, amit rég kutattam,
Amely végén ott a fény.
Köszönöm, hogy segítettél.
Köszönöm, hogy megértettél.
És köszönet újra mindenért.
Köszönöm, hogy segítettél.
Köszönöm, hogy megértettél.
Köszönöm hogy a jó útra tereltél.
Köszönöm, hogy elmagyaráztad,
Én vagyok a sikereim kovácsa,
S ne adjam fel semmiképp.
Köszönöm, hogy erőt adtál.
Ha "mélyen" voltam vigasztaltál.
Általad szembenéztem magammal.
Köszönöm a türelmedet,
Hisz` másoktól nem kaptam meg.
Ezt nem tudom kifejezni szavakkal.
Köszönöm, hogy megmutattad,
Az utat, amit rég kutattam,
Amely végén ott a fény.
Köszönöm, hogy segítettél.
Köszönöm, hogy megértettél.
És köszönet újra mindenért.
Jégé dermedt szív..
Jégé dermet szív..
szerző Júlia
Jégé dermedt szívvel élek
Annyi hosszú magányos év után.
De néha-néha szívemben még,
Fel-fellobban egy-egy kosza vágy.
Szeretném hinni, van még remény,
Mert ily fagyott szívvel élni nehéz.
Ha végre meg jő a tavasz, vaj nekem
-ugyan mit tartogat?
Felenged-e szívem ez a darab jég.
Szerethetek-e még valakit én?
/Júlia/
szerző Júlia
Jégé dermedt szívvel élek
Annyi hosszú magányos év után.
De néha-néha szívemben még,
Fel-fellobban egy-egy kosza vágy.
Szeretném hinni, van még remény,
Mert ily fagyott szívvel élni nehéz.
Ha végre meg jő a tavasz, vaj nekem
-ugyan mit tartogat?
Felenged-e szívem ez a darab jég.
Szerethetek-e még valakit én?
/Júlia/
Rózsahegyi Anita Boldogsághír
Rózsahegyi Anita
Boldogsághír
Mikor boldog vagyok
velem örülnek az angyalok.
Hallom, ahogy a fáknak súgja a szél,
akik a madaraknak mesélik tovább,
hogy megtudja az egész világ.
Boldogsághír
Mikor boldog vagyok
velem örülnek az angyalok.
Hallom, ahogy a fáknak súgja a szél,
akik a madaraknak mesélik tovább,
hogy megtudja az egész világ.
Abakusz : Zenevarázs
Abakusz : Zenevarázs
Párás ablakszemek álmosan pislognak,
gyertyafénylángot serényen szétszórnak,
izgalmatos fordulatokkal táncolnak,
valami csodálatosra várakoznak.
Gyorsan jön a hirtelen indult szélfutam
mindent rendesen felkavar, mi mozdulatlan.
De nem egyedüli ebben a világban,
hópihehad száguldozik a nyomában.
Kottát rajzolgatnak a párafelhőbe,
koppanva jelentkeznek egyre és egyre,
életet lehelnek a hideg szemekbe,
dallamozva préselődnek rá az üvegre.
Párás ablakszemek álmosan pislognak,
gyertyafénylángot serényen szétszórnak,
izgalmatos fordulatokkal táncolnak,
valami csodálatosra várakoznak.
Gyorsan jön a hirtelen indult szélfutam
mindent rendesen felkavar, mi mozdulatlan.
De nem egyedüli ebben a világban,
hópihehad száguldozik a nyomában.
Kottát rajzolgatnak a párafelhőbe,
koppanva jelentkeznek egyre és egyre,
életet lehelnek a hideg szemekbe,
dallamozva préselődnek rá az üvegre.
Amalina Látszol!
Amalina
Látszol!
Mosolyod bevésődött redői mögött,
intésed kiszámítható íve mögött,
üdvözlésed megszokott szavai mögött,
tekinteted odavetett villanása mögött,
egész lényed felismerhető azonossága mögött,
most mégis - végre - látszol!
Valami a mélyedben megváltozott!
Valami a szívedben elhalálozott.
Megszabadultál tán egy Téged kísértő emléktől?
S nem félsz többé egy újat ígérő lépéstől?
Önmagad vagy most már, önmagad!
S erős, mint aki tudja, hogy szabad.
Barátom, boldog vagyok, hogy látlak!
Amit most látok, az már nem látszat.
Látszol!
Mosolyod bevésődött redői mögött,
intésed kiszámítható íve mögött,
üdvözlésed megszokott szavai mögött,
tekinteted odavetett villanása mögött,
egész lényed felismerhető azonossága mögött,
most mégis - végre - látszol!
Valami a mélyedben megváltozott!
Valami a szívedben elhalálozott.
Megszabadultál tán egy Téged kísértő emléktől?
S nem félsz többé egy újat ígérő lépéstől?
Önmagad vagy most már, önmagad!
S erős, mint aki tudja, hogy szabad.
Barátom, boldog vagyok, hogy látlak!
Amit most látok, az már nem látszat.
Kalidásza
Kalidásza
Még a boldog ember is
ha hirtelen megpillant
valamit vagy emberi hang érinti
és szíve megtelik olyan vággyal
melyet maga sem ismer
bizonyára elérhetetlen helyre
emlékezik ilyenkor vissza
és alakokra melyeket szeretett
egy előző életben
Még a boldog ember is
ha hirtelen megpillant
valamit vagy emberi hang érinti
és szíve megtelik olyan vággyal
melyet maga sem ismer
bizonyára elérhetetlen helyre
emlékezik ilyenkor vissza
és alakokra melyeket szeretett
egy előző életben
Wass Albert – Miért?
Wass Albert – Miért?
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
miért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
miért kell nekem a dombokat bejárni
s bújkálni, mint az üldözött gonosz,
miért kell nekem a hegytetőre állni
mikor az orkán fákat ostoroz.
Miért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
miért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és miért kell minden szép emléket
fájó betűkkel a szivembe írni,
miért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Miért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért ....
s miért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretlek, miért? miért? miért?
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
miért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
miért kell nekem a dombokat bejárni
s bújkálni, mint az üldözött gonosz,
miért kell nekem a hegytetőre állni
mikor az orkán fákat ostoroz.
Miért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
miért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és miért kell minden szép emléket
fájó betűkkel a szivembe írni,
miért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Miért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért ....
s miért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretlek, miért? miért? miért?
Badari Boglárka Szeretem az életem
Badari Boglárka
Szeretem az életem ,
De lehet hogy mégsem!
Szeretném tudni ,
Mi lehet a kulcs a szeretet ajtajához ,
Mert ha egy ember nem találja meg ,
Sosem lessz boldog ,
Szíve kifakul ,
Mint napról - napra éjjel a holdunk ,
Mej csak a kibontásra vár ,
Hol szíved nyitva vár ,
Bárha szeretnél ,
Szívemet , lelkemet , szeretném ,
Ha nem szeretnél , meghalnék ,
Bús jég , Hideg szél , nagy fájdalmak közepette ,
Hol a szerelemnek nincs heje .
Szeretem az életem ,
De lehet hogy mégsem!
Szeretném tudni ,
Mi lehet a kulcs a szeretet ajtajához ,
Mert ha egy ember nem találja meg ,
Sosem lessz boldog ,
Szíve kifakul ,
Mint napról - napra éjjel a holdunk ,
Mej csak a kibontásra vár ,
Hol szíved nyitva vár ,
Bárha szeretnél ,
Szívemet , lelkemet , szeretném ,
Ha nem szeretnél , meghalnék ,
Bús jég , Hideg szél , nagy fájdalmak közepette ,
Hol a szerelemnek nincs heje .
B. Radó Lili: Esti dal
B. Radó Lili: Esti dal
Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.
Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég megúntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.
Mire az izzó arc lehül,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng
és jól esik az esti csend.
Jó így mégegyszer szemlehúnyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára
s csend van. Elalszunk nemsokára.
Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.
Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég megúntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.
Mire az izzó arc lehül,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng
és jól esik az esti csend.
Jó így mégegyszer szemlehúnyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára
s csend van. Elalszunk nemsokára.
Szécsi Margit: Körülötted bolyongok
Szécsi Margit: Körülötted bolyongok
Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.
Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.
Koltay Gergő: Égjen neked a fény
Koltay Gergő: Égjen neked a fény
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál,
Emlék az a pillanat, amikor lehetett volna minden,
De kinevetted a szót, eldobtad a kincset,
Előttem egy kép, amit nekem adtál,
Mely mutatja az árnyakat, mennyit hibáztál,
Valahová messze nézel, ahol eltűnik a nap,
Ahol hiába keresem gyógyító sugarad.
Nézed a semmit, ami hús vér gyönyör, ami a lét,
Megőrzöm emlékként, hogy lehetett volna egész,
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.
Jó itthon a sötétben, a csendben ülni,
De lelkünk lezárt ládájában elveszik az élet,
Bor is kerül majd elő, néhány korty bánat,
Mely rátenyerel a lelkemre és bebújik velem az ágyba.
Azt a keveset, amit kaphattál, vaspántok vigyázzák,
De a tengerek mélyéről egyszer kihalásszák,
Kérdik, majd a túlélők: - Mi volt ide bezárva?
Nem tudod te sem, én sem, az egész csupán látszat.
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál.
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.
A bátorságra egyedül csak a hitem vigyázhat,
De szakadt ruhában is ragyoghat királylánya.
Lehet, csak egy pillanat volt, mely megszülte a vágyat,
Mikor szemedbe nézek, mezítelenül látlak,
A homokba írtam bután, legtöbb versemet,
De elmosta a tenger, elveszett mindenem.
A homokba rajzoltam elképzelt tested,
De amit nem vehet el a tenger, az a tekinteted.
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,
Apám temetésén, egy csókot titkon adtál.
Jönnek zord idők, meg leszünk feszítve,
Tavaszok jönnek, nyarak, sima fáradt ősz, elrepül minden,
De a szívek válaszait nem mossa el a tenger,
Ülünk majd kopott csónakunkban, csendesen evezve,
Mekkora volt a vihar! –emlékezünk nevetve.
Lesz egy csendes téli este, mikor könnycsepp indul arcodon,
Minden kérdésre, amit nem tettél fel, ez lesz a válaszom.
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál,
Emlék az a pillanat, amikor lehetett volna minden,
De kinevetted a szót, eldobtad a kincset,
Előttem egy kép, amit nekem adtál,
Mely mutatja az árnyakat, mennyit hibáztál,
Valahová messze nézel, ahol eltűnik a nap,
Ahol hiába keresem gyógyító sugarad.
Nézed a semmit, ami hús vér gyönyör, ami a lét,
Megőrzöm emlékként, hogy lehetett volna egész,
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.
Jó itthon a sötétben, a csendben ülni,
De lelkünk lezárt ládájában elveszik az élet,
Bor is kerül majd elő, néhány korty bánat,
Mely rátenyerel a lelkemre és bebújik velem az ágyba.
Azt a keveset, amit kaphattál, vaspántok vigyázzák,
De a tengerek mélyéről egyszer kihalásszák,
Kérdik, majd a túlélők: - Mi volt ide bezárva?
Nem tudod te sem, én sem, az egész csupán látszat.
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál.
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.
A bátorságra egyedül csak a hitem vigyázhat,
De szakadt ruhában is ragyoghat királylánya.
Lehet, csak egy pillanat volt, mely megszülte a vágyat,
Mikor szemedbe nézek, mezítelenül látlak,
A homokba írtam bután, legtöbb versemet,
De elmosta a tenger, elveszett mindenem.
A homokba rajzoltam elképzelt tested,
De amit nem vehet el a tenger, az a tekinteted.
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,
Apám temetésén, egy csókot titkon adtál.
Jönnek zord idők, meg leszünk feszítve,
Tavaszok jönnek, nyarak, sima fáradt ősz, elrepül minden,
De a szívek válaszait nem mossa el a tenger,
Ülünk majd kopott csónakunkban, csendesen evezve,
Mekkora volt a vihar! –emlékezünk nevetve.
Lesz egy csendes téli este, mikor könnycsepp indul arcodon,
Minden kérdésre, amit nem tettél fel, ez lesz a válaszom.
Pablo Neruda - Az én szívemnek...
Pablo Neruda - Az én szívemnek...
Az én szívemnek elég a te lelked
s neked az én szárnyam elég szabadság.
Az én ajkamról lengve égre kelnek,
mik benned az álmok álmát aludták.
Tebenned él a mindennapos ábránd.
Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
Távolléted a láthatárt ledönti,
te örök menekülő, mint a hullám.
Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,
akár a déli fenyvek vagy az árboc.
Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
bánat ül rajtad, mint egy utazáson.
Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény,
melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
S arra riadok, hogy rebbennek olykor
a madarak, mik lelkedben aludtak.
(Somlyó György fordítása)
Az én szívemnek elég a te lelked
s neked az én szárnyam elég szabadság.
Az én ajkamról lengve égre kelnek,
mik benned az álmok álmát aludták.
Tebenned él a mindennapos ábránd.
Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
Távolléted a láthatárt ledönti,
te örök menekülő, mint a hullám.
Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,
akár a déli fenyvek vagy az árboc.
Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
bánat ül rajtad, mint egy utazáson.
Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény,
melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
S arra riadok, hogy rebbennek olykor
a madarak, mik lelkedben aludtak.
(Somlyó György fordítása)
Szerelem... Francesco Petrarca
Szerelem... Francesco Petrarca
Nincs békém, s nem szitok háboruságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.
Őröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,
nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.
Nincs békém, s nem szitok háboruságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.
Őröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,
nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.
Pigmont Éva Ember te tetted ezt...
Pigmont Éva Ember te tetted ezt...
Csodáltam a kék eget,
A rajta futó felleget,
Mára ez mind elveszett,
A szenny tönkretette az ózonréteget...
- ember te tetted ezt! -
Csodáltam a tenger tisztaságát,
A kéken csillogó hullámzását,
Ma olaj, kátrány, benzin, szennyezi be
Vizek élővilágát pusztítja el
- ember te tetted ezt! -
Csodáltam a vizek csillogását,
Az ugráló pisztrángok ívását,
Ma szennyezett, habzó vizeken kiáltanának,
Szólni nem tudnak, így csak
tátogva a partra ugrálnak
- ember te tetted ezt! -
Pusztul a világ szenny lepi el,
Meghal a Föld, s nyomában az emberek,
A hőség, a víz, a köd hoz pusztulást,
Meghal az ember, és az élővilág...
- EMBER te tetted ezt! -
Csodáltam a kék eget,
A rajta futó felleget,
Mára ez mind elveszett,
A szenny tönkretette az ózonréteget...
- ember te tetted ezt! -
Csodáltam a tenger tisztaságát,
A kéken csillogó hullámzását,
Ma olaj, kátrány, benzin, szennyezi be
Vizek élővilágát pusztítja el
- ember te tetted ezt! -
Csodáltam a vizek csillogását,
Az ugráló pisztrángok ívását,
Ma szennyezett, habzó vizeken kiáltanának,
Szólni nem tudnak, így csak
tátogva a partra ugrálnak
- ember te tetted ezt! -
Pusztul a világ szenny lepi el,
Meghal a Föld, s nyomában az emberek,
A hőség, a víz, a köd hoz pusztulást,
Meghal az ember, és az élővilág...
- EMBER te tetted ezt! -
Puskin TATJÁNA LEVELE ANYEGINHOZ
TATJÁNA LEVELE ANYEGINHOZ
Puskin
Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
szívében egy csepp hely marad,
nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
és higgye el, hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
amíg titokban azt reméltem,
hogy lesz falunkban alkalom,
s hetenként egyszer láthatom;
csak hogy halljam szavát, bevallom,
szóljak magához, s azután
mind egyre gondoljak csupán,
éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
a társaságokat kerűli,
mi csillogtatni nem tudunk,
de úgy tudtunk jöttén örűlni.
Mért jött el? Békességesen
rejtőzve mély vidéki csendbe,
tán meg sem ismerem sosem,
s a kínt sem, mely betört szivembe;
tudatlan lelkem láza rendre
enyhülne tán s leszállana,
s akit szívem kíván, kivárva,
lennék örök hűségü párja
s családnak élő, jó anya.
Másé!... A földön senki sincsen,
kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
zálog volt erre életem;
az égieknek kell köszönni,
hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
látatlan is kedveltelek,
bűvöltek a csodás szemek,
rég zeng hangod zenéje bennem...
nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
szívem rádismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
ha egy-egy csendes, bús napon
ínséges szívekhez simulva
vagy imádságban leborulva
altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban
s nézel reám e pillanatban
az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
suttogsz: szerelemmel, reménnyel
enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
tapasztalatlanság vakít,
s az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
gyónásommal kezedbe tettem,
előtted könnyem hullva-hull,
könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
nincs egy megértő lelki társam,
így élek néma tompulásban,
én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
nézz biztatón, ne adj te mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
megöl a félelem s a szégyen,
de jelleme kezes nekem,
bízom: a sorsom van kezében...
(Áprily Lajos)
Puskin
Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
szívében egy csepp hely marad,
nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
és higgye el, hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
amíg titokban azt reméltem,
hogy lesz falunkban alkalom,
s hetenként egyszer láthatom;
csak hogy halljam szavát, bevallom,
szóljak magához, s azután
mind egyre gondoljak csupán,
éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
a társaságokat kerűli,
mi csillogtatni nem tudunk,
de úgy tudtunk jöttén örűlni.
Mért jött el? Békességesen
rejtőzve mély vidéki csendbe,
tán meg sem ismerem sosem,
s a kínt sem, mely betört szivembe;
tudatlan lelkem láza rendre
enyhülne tán s leszállana,
s akit szívem kíván, kivárva,
lennék örök hűségü párja
s családnak élő, jó anya.
Másé!... A földön senki sincsen,
kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
zálog volt erre életem;
az égieknek kell köszönni,
hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
látatlan is kedveltelek,
bűvöltek a csodás szemek,
rég zeng hangod zenéje bennem...
nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
szívem rádismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
ha egy-egy csendes, bús napon
ínséges szívekhez simulva
vagy imádságban leborulva
altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban
s nézel reám e pillanatban
az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
suttogsz: szerelemmel, reménnyel
enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
tapasztalatlanság vakít,
s az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
gyónásommal kezedbe tettem,
előtted könnyem hullva-hull,
könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
nincs egy megértő lelki társam,
így élek néma tompulásban,
én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
nézz biztatón, ne adj te mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
megöl a félelem s a szégyen,
de jelleme kezes nekem,
bízom: a sorsom van kezében...
(Áprily Lajos)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
