B. Magdolna
Töprengés
A vér nem tiszta, s érintetlen,
Mely folyik az ereidben,
Fogalmad sincs honnan ered,
Családfádat nem ismered.
Némán fejtegeted vélt őseid titkát,
Bőszen rejtegeted, tiszta szemed mit lát,
Génjeid börtönén próbálsz áthatolni,
S közben előkerül néhány ócska holmi.
Látszólag mind elnyűtt, poros ócska kacat,
De nicsak! Egy fénykép: édesanyád kacag,
S apád fényképén a szívét is látod,
Hát innen ered a te kis világod.
A te véred innen ered,
Mely kitölti ereidet,
S az ész hiába ármánykodik,
Mert szívedben is e vér folyik.
Agnes Begnin: Figyelj és hallgass meg!
Agnes Begnin:
Figyelj és hallgass meg!
Ha arra kérlek, hogy halgass meg
és te tanácsot adsz
nem teljesited a kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg
érzéseimet és te elmagyarázod
miért rossz, hogy igy érzek
akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és te úgy érzed, hogy valamit
tenned kell, hogy a probléma megoldódjon
bocsáss meg, de én úgy érzem, hogy
te süket vagy,
nem kértem mást,csak, hogy figyelj rám
és hallgass meg,
nem kértem, hogy tanácsolj,
sem hogy tegyél, nem kértem mást, csak, hogy
halgass meg.
Nem vagyok tehetetlen
csak gyönge és elesett,
amikor teszel valamit helyettem
amit nekem kell megtennem
csak megerösited félelmemet és gyöngeségemet.
Figyelj és hallgass meg!
Ha arra kérlek, hogy halgass meg
és te tanácsot adsz
nem teljesited a kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg
érzéseimet és te elmagyarázod
miért rossz, hogy igy érzek
akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és te úgy érzed, hogy valamit
tenned kell, hogy a probléma megoldódjon
bocsáss meg, de én úgy érzem, hogy
te süket vagy,
nem kértem mást,csak, hogy figyelj rám
és hallgass meg,
nem kértem, hogy tanácsolj,
sem hogy tegyél, nem kértem mást, csak, hogy
halgass meg.
Nem vagyok tehetetlen
csak gyönge és elesett,
amikor teszel valamit helyettem
amit nekem kell megtennem
csak megerösited félelmemet és gyöngeségemet.
Mihályi Réka Ha sírsz...
Mihályi Réka
Ha sírsz...
Ha egy nap megint elfog az érzés,
ha kevés a válasz, több a kérdés,
Amikor csak zenélnél, vagy írnál,
Azt érzed, most jobb lenne, ha sírnál.
Gondolj arra én ott vagyok veled,
Én vagyok most is a másik feled.
Letörlöm tisztán hulló könnyeid,
Vigasztallak, olvasom könyveid.
Ott csücsülök az ágyadon Veled,
Mosolygok Rád és fogom a kezed.
Elmondhatod, hogy most éppen mi bánt,
Szeretném, hogy ne érezd a magányt!
Veled leszek mindig, itt vagy messzebb,
Veled, ha rossz az élet, vagy ha szebb,
Most, Mindig és Örökké egy dalban,
A zongorán egy eltévedt hangban.
A sorok között, amiket írtam,
A könnyekben, amiket én sírtam,
A levegőben szállok melletted,
A hangom is szól valahol benned.
A lila betűkben a zöld után,
Mikor más egy síróra néz bután,
Ha nem hallgatnak meg és sír a lelked,
Ott leszek Veled és átölellek!
Ha sírsz...
Ha egy nap megint elfog az érzés,
ha kevés a válasz, több a kérdés,
Amikor csak zenélnél, vagy írnál,
Azt érzed, most jobb lenne, ha sírnál.
Gondolj arra én ott vagyok veled,
Én vagyok most is a másik feled.
Letörlöm tisztán hulló könnyeid,
Vigasztallak, olvasom könyveid.
Ott csücsülök az ágyadon Veled,
Mosolygok Rád és fogom a kezed.
Elmondhatod, hogy most éppen mi bánt,
Szeretném, hogy ne érezd a magányt!
Veled leszek mindig, itt vagy messzebb,
Veled, ha rossz az élet, vagy ha szebb,
Most, Mindig és Örökké egy dalban,
A zongorán egy eltévedt hangban.
A sorok között, amiket írtam,
A könnyekben, amiket én sírtam,
A levegőben szállok melletted,
A hangom is szól valahol benned.
A lila betűkben a zöld után,
Mikor más egy síróra néz bután,
Ha nem hallgatnak meg és sír a lelked,
Ott leszek Veled és átölellek!
Petőfi Sándor Én
Petőfi Sándor
Én
A világ az isten kertje;
Gyom s virág vagytok ti benne,
Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De az úr ha pártom fogja:
Benne gyom tán nem leszek.
Tiszta e kebelnek mélye;
Égi kéz lövelt beléje
Lángokat.
És a lángok szűzen égnek
Szent oltárúl az erénynek
El nem romlott szív alatt.
Nem építek sors kegyére,
Tűrök, mit fejemre mére,
Jót, roszat;
Mit ma ád, elvészi holnap;
Majd megadja, amit elkap;
Jellemképe: változat.
Mint a róna, hol születtem,
Lelkem útja tetteimben
Egyenes!
Szavaimmal egy az érzet,
Célra jutni álbeszédet
Tétovázva nem keres.
És az ég szivem földébe,
Drága fádat ülteté be,
Szerelem!
Koszorúba fűzöm ágit,
Koszorúm szerény virágit
A hazának szentelem.
Kecskemét, 1843. március
Én
A világ az isten kertje;
Gyom s virág vagytok ti benne,
Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De az úr ha pártom fogja:
Benne gyom tán nem leszek.
Tiszta e kebelnek mélye;
Égi kéz lövelt beléje
Lángokat.
És a lángok szűzen égnek
Szent oltárúl az erénynek
El nem romlott szív alatt.
Nem építek sors kegyére,
Tűrök, mit fejemre mére,
Jót, roszat;
Mit ma ád, elvészi holnap;
Majd megadja, amit elkap;
Jellemképe: változat.
Mint a róna, hol születtem,
Lelkem útja tetteimben
Egyenes!
Szavaimmal egy az érzet,
Célra jutni álbeszédet
Tétovázva nem keres.
És az ég szivem földébe,
Drága fádat ülteté be,
Szerelem!
Koszorúba fűzöm ágit,
Koszorúm szerény virágit
A hazának szentelem.
Kecskemét, 1843. március
Pilinszky János - Apokrif
Pilinszky János - Apokrif
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
VÁCI MIHÁLY: NEHÉZ A SZÍVÜNK
VÁCI MIHÁLY: NEHÉZ A SZÍVÜNK
Az arcodat ne mutasd szomorúnak.
Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.
Jobban kellene szeretni magunkat,
hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.
A szíveink egymásra zúzva hulltak,
eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.
Sebeinkért szeretjük már a múltat;
és a jövőt: - lesz mit felemlegetnünk.
Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.
Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.
Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak
ütése alatt ragyog a szerelmünk.
Egymást szeressük már - ne csak magunkat
Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.
Az arcodat ne mutasd szomorúnak.
Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.
Jobban kellene szeretni magunkat,
hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.
A szíveink egymásra zúzva hulltak,
eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.
Sebeinkért szeretjük már a múltat;
és a jövőt: - lesz mit felemlegetnünk.
Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.
Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.
Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak
ütése alatt ragyog a szerelmünk.
Egymást szeressük már - ne csak magunkat
Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.
Wass Albert – Miért?
Wass Albert – Miért?
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
miért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
miért kell nekem a dombokat bejárni
s bújkálni, mint az üldözött gonosz,
miért kell nekem a hegytetőre állni
mikor az orkán fákat ostoroz.
Miért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
miért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és miért kell minden szép emléket
fájó betűkkel a szivembe írni,
miért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Miért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért ....
s miért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretlek, miért? miért? miért?
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
miért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
miért kell nekem a dombokat bejárni
s bújkálni, mint az üldözött gonosz,
miért kell nekem a hegytetőre állni
mikor az orkán fákat ostoroz.
Miért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
miért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és miért kell minden szép emléket
fájó betűkkel a szivembe írni,
miért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Miért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért ....
s miért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretlek, miért? miért? miért?
Este
Este
Elfáradt a madár
s egy alvó ágra ült
kottájára dőlt a tücsök
hisz egész nap hegedült
szirmaival takarózik
a jázmin, a gyöngyvirág
és mosolyog álmában.
Megpihent a világ.
Elhajózik a gond,
csendesül a bánat
s eljátssza, hogy szendereg
ki megvetette ágyad.
Elfáradt a madár
s egy alvó ágra ült
kottájára dőlt a tücsök
hisz egész nap hegedült
szirmaival takarózik
a jázmin, a gyöngyvirág
és mosolyog álmában.
Megpihent a világ.
Elhajózik a gond,
csendesül a bánat
s eljátssza, hogy szendereg
ki megvetette ágyad.
IDÉZET
“Az én koromban azt teszem, amit Mark Twain is tett.
Reggel átnézem a napilapokban a gyászjelentéseket.
Ha nem vagyok benne, akkor teszem tovább a dolgom.”
(Patrick Moore)
“Természetesen szeretném megtartani a kondíciómat öregkoromra is, de nem szeretnék sokat küzdeni érte. Ahányszor kedvem támad tornázni, lefekszem, és megvárom, amíg elmúlik.” (Al Pacino)
Reggel átnézem a napilapokban a gyászjelentéseket.
Ha nem vagyok benne, akkor teszem tovább a dolgom.”
(Patrick Moore)
“Természetesen szeretném megtartani a kondíciómat öregkoromra is, de nem szeretnék sokat küzdeni érte. Ahányszor kedvem támad tornázni, lefekszem, és megvárom, amíg elmúlik.” (Al Pacino)
Tatiosz: Maradj Ember!
Tatiosz: Maradj Ember!
Gyógyító erő a szeretet. Ki teste, ki lelke egészségét köszönheti e csodának, ki teljes emberségét.
Orvosság a szeretet minden gondolat ellen, amely lelkedet megzavarja. Változtasd örömmé mások bánatát, s hitté a reményvesztettséget.
A csend nem csupán a természet hangja, hanem az ember legbelső szükséglete.
A világ körüli utazás is egyetlen lépéssel kezdődik. A tudásnak nem tudás a kezdete. A szeretetnek nincs kezdete, így vége sem lehet. A szeretet örök.
Légy, amivé legszebb hajlamaid által válhatsz – de elsősorban maradj ember..
Gyógyító erő a szeretet. Ki teste, ki lelke egészségét köszönheti e csodának, ki teljes emberségét.
Orvosság a szeretet minden gondolat ellen, amely lelkedet megzavarja. Változtasd örömmé mások bánatát, s hitté a reményvesztettséget.
A csend nem csupán a természet hangja, hanem az ember legbelső szükséglete.
A világ körüli utazás is egyetlen lépéssel kezdődik. A tudásnak nem tudás a kezdete. A szeretetnek nincs kezdete, így vége sem lehet. A szeretet örök.
Légy, amivé legszebb hajlamaid által válhatsz – de elsősorban maradj ember..
Tatiosz: A szív törvénye
Tatiosz: A szív törvénye
Ne hajolj meg a sors előtt, csak azért, mert az úgy kívánja. Célod van, s aki ismeri a célt, merje birtokolni a rávezető eszközöket is.
Ha mégis elgyöngülnél a cél előtt, fordulj a szívedhez tanácsért. Egy kis késlekedés nem árt: ami hamar áll elő, hamar a semmibe vész. Nincs jobb társ az erős szívnél, mely a kellő pillanatban átsegít a bajokon. Élj a szív törvénye szerint!
Akinek célja: a helyes élet - annak eszköze: az emberség.
Ne hajolj meg a sors előtt, csak azért, mert az úgy kívánja. Célod van, s aki ismeri a célt, merje birtokolni a rávezető eszközöket is.
Ha mégis elgyöngülnél a cél előtt, fordulj a szívedhez tanácsért. Egy kis késlekedés nem árt: ami hamar áll elő, hamar a semmibe vész. Nincs jobb társ az erős szívnél, mely a kellő pillanatban átsegít a bajokon. Élj a szív törvénye szerint!
Akinek célja: a helyes élet - annak eszköze: az emberség.
Schneider Alfréd Nap, hold
Schneider Alfréd
Nap, hold
Mint a Nap pont olyan a nő,
szemedbe könnyeket csalhat.
A férfi, pedig mint a Hold,
szerényen szenved és hallgat.
Nap, hold
Mint a Nap pont olyan a nő,
szemedbe könnyeket csalhat.
A férfi, pedig mint a Hold,
szerényen szenved és hallgat.
Konkoly Ramóna Nyugalom
Konkoly Ramóna
Nyugalom
Néha csak jól esik leülni,
Megállni a nyüzsgő világ közepén.
Érezni hogy ereidben áramlik a nyugodt vér,
Körülölel a csend, a mennyei békesség.
Néha csak jó megtorpanni a forgatag közepén,
Szétnézni, s látni, hogy mindenki rohan, de én...
Én csak lélegzem nyugodtan, szabályosan,
Mindenki siet valahová és rohan.
Néha csak jó megfogni egy követ,
Tudni, hogy ő sehova sem siet.
Élvezni a tavasz ízét, az ősz harmatját,
A tél füstjét és a nyár zamatját.
Néha csak jó lassan sétálni,
Ott a forgatag közepén megállni.
Érezni, ahogy mindenki szíve szabálytalan dobog,
De az én szívem most is szabályos és nyugodt.
Nyugalom
Néha csak jól esik leülni,
Megállni a nyüzsgő világ közepén.
Érezni hogy ereidben áramlik a nyugodt vér,
Körülölel a csend, a mennyei békesség.
Néha csak jó megtorpanni a forgatag közepén,
Szétnézni, s látni, hogy mindenki rohan, de én...
Én csak lélegzem nyugodtan, szabályosan,
Mindenki siet valahová és rohan.
Néha csak jó megfogni egy követ,
Tudni, hogy ő sehova sem siet.
Élvezni a tavasz ízét, az ősz harmatját,
A tél füstjét és a nyár zamatját.
Néha csak jó lassan sétálni,
Ott a forgatag közepén megállni.
Érezni, ahogy mindenki szíve szabálytalan dobog,
De az én szívem most is szabályos és nyugodt.
Netelka Őszi kérdés
Netelka
Őszi kérdés
Mondd, hová rejtsem a még fel-felbukkanó
Nap sugarában rejtőző meleget?
Hová menjek érte, ha elér majd a hó -
hiszen az ősz is oly korán meglepett.
Bőrömről lassan elpereg a nyár minden
íze, illata záporokba fullad,
fogason lóg már kedvenc, napszítta ingem,
s a naptárlapok lábam elé hullnak.
Az augusztusi csillagok hamvait is
rég messze fújta a szeptemberi szél,
csak áltat a fény, az ég kékje is hamis -
léptem az avarban októbert beszél.
Mondd, hová rejtsem hát a nyári éjeket,
a narancsszínben játszó hajnalokat?
Hová tegyem el, míg tavaszra ébredek,
míg majd világom a télből kiszakad?
Őszi kérdés
Mondd, hová rejtsem a még fel-felbukkanó
Nap sugarában rejtőző meleget?
Hová menjek érte, ha elér majd a hó -
hiszen az ősz is oly korán meglepett.
Bőrömről lassan elpereg a nyár minden
íze, illata záporokba fullad,
fogason lóg már kedvenc, napszítta ingem,
s a naptárlapok lábam elé hullnak.
Az augusztusi csillagok hamvait is
rég messze fújta a szeptemberi szél,
csak áltat a fény, az ég kékje is hamis -
léptem az avarban októbert beszél.
Mondd, hová rejtsem hát a nyári éjeket,
a narancsszínben játszó hajnalokat?
Hová tegyem el, míg tavaszra ébredek,
míg majd világom a télből kiszakad?
Szuhanics Albert Nyárutó
Szuhanics Albert
Nyárutó
A fákon ott a zöld levél,
még fű-illatot hord a szél.
Nincs semmi nyom, és semmi jel,
sompolygó őszünk mily közel.
Most még oly szép a nyárutó,
de sajnos minden átfutó.
Ím messze száll, vagy elszalad,
míg fájó szívünk itt marad.
Egy reggel kinyitjuk szemünk,
már őszi napra ébredünk.
Oly bágyatag a napsugár,
és kertünk rozsdabarna már.
A sárga levél hulldogál,
míg rája hideg köd szitál.
Gondolkodik fenn kicsit,
de végül lassan leesik...
Ám de most a nap nevetve,
könnyet szór a fellegekre.
Új fű serken zöld határban,
lubickoljunk még a nyárban!
Nyárutó
A fákon ott a zöld levél,
még fű-illatot hord a szél.
Nincs semmi nyom, és semmi jel,
sompolygó őszünk mily közel.
Most még oly szép a nyárutó,
de sajnos minden átfutó.
Ím messze száll, vagy elszalad,
míg fájó szívünk itt marad.
Egy reggel kinyitjuk szemünk,
már őszi napra ébredünk.
Oly bágyatag a napsugár,
és kertünk rozsdabarna már.
A sárga levél hulldogál,
míg rája hideg köd szitál.
Gondolkodik fenn kicsit,
de végül lassan leesik...
Ám de most a nap nevetve,
könnyet szór a fellegekre.
Új fű serken zöld határban,
lubickoljunk még a nyárban!
Vas Katalin
Vas Katalin
Határt nem szab
a képzelet
Falakat sem rak
féltelek
A kirakós játék
mozaikdarabkái
képeket alkotnak
Szárnyalj...
Érezd magad szabadnak
Akaratot préselj,
mint szőlőből bort
már esik
nem kavarod fel a port
sárrá vált
összetapadt
marasztal,
de te ne maradj
légy erős
hisz ez a vágyad
vigyázva szállj
ne sérüljön szárnyad
alagút végén
vár a fény
hisz tudod
él a remény
hosszú utadon
végig kísér
álmatlan éjszakákon
szellemként kísért.
Lovakkal száguldj
tűzhányóként törj ki
s ha elfáradtál
vállamra dőlj, hisz
szeretlek...
Lelkem hangodba rezeg
érintésedbe remegek
pillantásodba ereszkedek
Kezed kezembe kulcsolódik
Lelkem lelkedbe fonódik
Sorsom fém(ny)jele vagy
S én hadd legyek VASad
míg az öröklét ketté nem hasad
Tudom, hogy bennem vagy magad
s én benned vagyok igaz
nem kellenek a szavak
miénk minden gondolat
eltéphetetlen ódszálak
körülölelnek, kószálnak...
Határt nem szab
a képzelet
Falakat sem rak
féltelek
A kirakós játék
mozaikdarabkái
képeket alkotnak
Szárnyalj...
Érezd magad szabadnak
Akaratot préselj,
mint szőlőből bort
már esik
nem kavarod fel a port
sárrá vált
összetapadt
marasztal,
de te ne maradj
légy erős
hisz ez a vágyad
vigyázva szállj
ne sérüljön szárnyad
alagút végén
vár a fény
hisz tudod
él a remény
hosszú utadon
végig kísér
álmatlan éjszakákon
szellemként kísért.
Lovakkal száguldj
tűzhányóként törj ki
s ha elfáradtál
vállamra dőlj, hisz
szeretlek...
Lelkem hangodba rezeg
érintésedbe remegek
pillantásodba ereszkedek
Kezed kezembe kulcsolódik
Lelkem lelkedbe fonódik
Sorsom fém(ny)jele vagy
S én hadd legyek VASad
míg az öröklét ketté nem hasad
Tudom, hogy bennem vagy magad
s én benned vagyok igaz
nem kellenek a szavak
miénk minden gondolat
eltéphetetlen ódszálak
körülölelnek, kószálnak...
Reichertné Guth Éva Az évszakok ízei
Reichertné Guth Éva
Az évszakok ízei
A nyár csókos és meggypiros,
sárga, mint a dinnye.
ha túl meleg sós lesz,
bújj gyorsan hűvösbe!
A tavasz az zöld ízű,
de nem ám alma, hagyma!
Retektől piroslik,
virágportól édes.
Az ősz kicsit keserű,
mandula, gesztenye,
szüretkor a pincében,
ezt az ízt felejted.
A tél, szádban olvadó
vízízű hópehely,
mézzel ízesítve,
karácsony lesz belőle.
Az évszakok ízei
A nyár csókos és meggypiros,
sárga, mint a dinnye.
ha túl meleg sós lesz,
bújj gyorsan hűvösbe!
A tavasz az zöld ízű,
de nem ám alma, hagyma!
Retektől piroslik,
virágportól édes.
Az ősz kicsit keserű,
mandula, gesztenye,
szüretkor a pincében,
ezt az ízt felejted.
A tél, szádban olvadó
vízízű hópehely,
mézzel ízesítve,
karácsony lesz belőle.
Amalina: Ámulok
Amalina:
Ámulok
A verssorok
csak úgy grasszálnak.
Meg akarják fogni
hangulatát a mának.
A napfelkelte elragad,
bizalmat ébreszt,
s nem marad
helye a kétkedésnek.
Minden nap újra
rendületlenül
a Nap felkel, felhevül,
s adja szeretetét nekünk.
Hűségesen, feltétel nélkül.
Ámulok
A verssorok
csak úgy grasszálnak.
Meg akarják fogni
hangulatát a mának.
A napfelkelte elragad,
bizalmat ébreszt,
s nem marad
helye a kétkedésnek.
Minden nap újra
rendületlenül
a Nap felkel, felhevül,
s adja szeretetét nekünk.
Hűségesen, feltétel nélkül.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
