Juhász Gyula ÖREGEK ALTATÓJA
Aludjatok, vágyak,
Ne zokogjatok,
Csicsíjja, ti bágyadt,
Rekedt sóhajok!
Szállni a magasba
Minek már, minek már,
Te szív, árva, balga,
Pihenj már, pihenj már!
Aludjatok, vágyak,
Vár az alkonyat,
Fáradtak a szárnyak,
A nagy árny fogad,
Szállni a sötétbe,
Minek már, minek már,
A nótának vége,
Pihenj már, pihenj már!
Amalina Őszi nap
Amalina Őszi nap
Mit írhatnék kora reggel,
mikor a Nap épp hogy felkel,
elűzi fénnyel az éjszakát,
s megfürdeti benne önmagát.
Gyönyörben úszik most a táj,
a Nap szétküldi sugarát,
minden olyan meseszerű,
szétárad közöttünk a derű.
Szép reggelre virradtunk,
isteni ajándékot kaptunk,
egy újabb nyárias napot,
pedig már rég az ősz locsog.
Rohanjunk ki a levegőre,
és boruljunk le előtte;
a sugárzó Nap előtt,
aki most ismét eljött!
Mit írhatnék kora reggel,
mikor a Nap épp hogy felkel,
elűzi fénnyel az éjszakát,
s megfürdeti benne önmagát.
Gyönyörben úszik most a táj,
a Nap szétküldi sugarát,
minden olyan meseszerű,
szétárad közöttünk a derű.
Szép reggelre virradtunk,
isteni ajándékot kaptunk,
egy újabb nyárias napot,
pedig már rég az ősz locsog.
Rohanjunk ki a levegőre,
és boruljunk le előtte;
a sugárzó Nap előtt,
aki most ismét eljött!
Várnai Zseni:CSODÁK CSODÁJA
Várnai Zseni:
CSODÁK CSODÁJA
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
CSODÁK CSODÁJA
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
Seneca idézet
„Szeresd az embereket, és bocsáss meg nekik, amikor csak teheted -- mert megbocsátani nagy dolog, ha nem a legnagyobb. A megbocsátás háromszorosan is jó: egyszer annak, akinek megbocsátottál, aztán magadnak -- hiszen az emberség legnagyobb példáját adtad ezzel --, végezetül nemes emberi cselekedeted, amellyel két embert egymáshoz szelídítettél, átformálja kettőtök kapcsolatát, majd az egész életed.”
Seneca
Seneca
Juhász Gyula Október
Juhász Gyula
Október
A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.
Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbődül, hisz haza tart,
De ez már őszi csapat.
A kertben tarkán égő színek,
Virágok, dúsan vérző szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már őszi pompa mind.
Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelkemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!
Október
A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.
Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbődül, hisz haza tart,
De ez már őszi csapat.
A kertben tarkán égő színek,
Virágok, dúsan vérző szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már őszi pompa mind.
Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelkemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!
Nadányi Zoltán: Anyu
Nadányi Zoltán: Anyu
Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.
Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!
Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.
Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.
"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.
"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.
Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.
Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.
Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.
Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!
Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.
Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.
"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.
"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.
Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.
Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.
Mutz Péter
Szárnyain szállok együtt a széllel,
Esőszemekkel cseppenek én,
A napsugarával öntözöm széjjel,
Lágy melegét, mi bennem is él.
Ha lét szíve dobban egy akaratban,
S a lélek a fénybe visszatalál,
Az értelem lángjának nagy tüze lobban,
És dől a sötétben száz akadály.
Már értem a percet és ismerem útját,
Nem vagyok szolga, ki érte kiált.
Boldogan merítem kincseim kútját,
És királyként osztom, mit hűs vize ád.
Hang hogyha csendül, nem egymaga zendül,
A nagy zene része, mit szólni kíván.
Az egység szívének ha lágy húrja pendül,
A szó kivirul, mint tarka virág.
Ha mind, ki él, kisujját emelné,
Már dőlne a börtön és nyílna a zár,
az egység szívének ha lágy húrja pendül,
A szó kivirul, mint tarka virág.
Csillagok útján járok a fénnyel,
A hold szeme rám néz, s szépülök én,
Száz sugarával öntözöm széjjel,
Az ébredő álmot, mi általam él.
(Mutz Péter)
Esőszemekkel cseppenek én,
A napsugarával öntözöm széjjel,
Lágy melegét, mi bennem is él.
Ha lét szíve dobban egy akaratban,
S a lélek a fénybe visszatalál,
Az értelem lángjának nagy tüze lobban,
És dől a sötétben száz akadály.
Már értem a percet és ismerem útját,
Nem vagyok szolga, ki érte kiált.
Boldogan merítem kincseim kútját,
És királyként osztom, mit hűs vize ád.
Hang hogyha csendül, nem egymaga zendül,
A nagy zene része, mit szólni kíván.
Az egység szívének ha lágy húrja pendül,
A szó kivirul, mint tarka virág.
Ha mind, ki él, kisujját emelné,
Már dőlne a börtön és nyílna a zár,
az egység szívének ha lágy húrja pendül,
A szó kivirul, mint tarka virág.
Csillagok útján járok a fénnyel,
A hold szeme rám néz, s szépülök én,
Száz sugarával öntözöm széjjel,
Az ébredő álmot, mi általam él.
(Mutz Péter)
SZILÁGYI DOMOKOS: ŐSZIRÓZSÁK
SZILÁGYI DOMOKOS: ŐSZIRÓZSÁK
Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák
Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák
B. Magdolna A kismadár
B. Magdolna
A kismadár
Ugyan mi történt ma éjjel?
Záporeső mennydörgéssel!
Kicsi madár menekült,
Erkélyajtón berepült.
Vizes tollát rázogatta,
Szállingózott erre-arra,
Rémülettel csipogott,
Nem talált kijáratot.
Benn meleg van, s tolla szárad,
Kinn sötét ég könnye árad,
Nyílj ki ajtó! Nyílj ki ablak!
Röpülj madár! Kinn szabad vagy!
A kismadár
Ugyan mi történt ma éjjel?
Záporeső mennydörgéssel!
Kicsi madár menekült,
Erkélyajtón berepült.
Vizes tollát rázogatta,
Szállingózott erre-arra,
Rémülettel csipogott,
Nem talált kijáratot.
Benn meleg van, s tolla szárad,
Kinn sötét ég könnye árad,
Nyílj ki ajtó! Nyílj ki ablak!
Röpülj madár! Kinn szabad vagy!
IDÉZET
"Valójában semmit sem birtokolsz,
csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad."
csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad."
Paul Fort: Évszak-tündérek
Paul Fort: Évszak-tündérek
A négy évszak négy tündére
énekórát vesz az égbe,
bodros, nedves, zápor, havas,
hogy még szebb dalokat hallhass.
Évelején, most születtek,
ifjúságuk vígan tombol,
rózsás nyelvek, trombita orr,
nagy fekete gyémánt szemek.
Hajuk gyöngy főkötő alatt,
lábukon mókusbőr topán,
sál egyiknek sincs a nyakán,
csivognak, mint a madarak.
Tanítójuk az arkangyal,
bámulja tiszta hangjukat
dicséri: mennyei kardal,
hogy még szebben daloljanak.
Vizsgájukat hogy letették,
azon nyomban földre szállnak,
teli velük az erdő, hegy, rét,
mindenütt ők muzsikálnak.
Az első trillázik: „Fru, fru",
a második: „Plik, plok, és plak",
a harmadik: „Pik, tak, pik, tak",
a negyedik: „Du, du, tu, du".
Az első szól: „Szép Kikelet,
én az ég kék tüllje leszek,
csillagfényes éjszakákba
a holdfény selyem uszálya."
A második: „Nyár, égető,
amikor izzik a mező,
és aszály sárgul a rögön,
én majd füveid öntözöm."
A harmadik: „Ősz idején,
hervadás, gyász, nincs is remény,
szomorú szívű emberek,
én együtt sírok veletek."
A negyedik: „Karácsonyon
jeges minden, a hó szakad,
én az ég melegét hozom
fehér köpenyegem alatt."
A négy évszak négy tündére
mind a maga idejébe,
dalával mindent átzengve
varázsát hinti a földre.
A négy évszak négy tündére
énekórát vesz az égbe,
bodros, nedves, zápor, havas,
hogy még szebb dalokat hallhass.
Évelején, most születtek,
ifjúságuk vígan tombol,
rózsás nyelvek, trombita orr,
nagy fekete gyémánt szemek.
Hajuk gyöngy főkötő alatt,
lábukon mókusbőr topán,
sál egyiknek sincs a nyakán,
csivognak, mint a madarak.
Tanítójuk az arkangyal,
bámulja tiszta hangjukat
dicséri: mennyei kardal,
hogy még szebben daloljanak.
Vizsgájukat hogy letették,
azon nyomban földre szállnak,
teli velük az erdő, hegy, rét,
mindenütt ők muzsikálnak.
Az első trillázik: „Fru, fru",
a második: „Plik, plok, és plak",
a harmadik: „Pik, tak, pik, tak",
a negyedik: „Du, du, tu, du".
Az első szól: „Szép Kikelet,
én az ég kék tüllje leszek,
csillagfényes éjszakákba
a holdfény selyem uszálya."
A második: „Nyár, égető,
amikor izzik a mező,
és aszály sárgul a rögön,
én majd füveid öntözöm."
A harmadik: „Ősz idején,
hervadás, gyász, nincs is remény,
szomorú szívű emberek,
én együtt sírok veletek."
A negyedik: „Karácsonyon
jeges minden, a hó szakad,
én az ég melegét hozom
fehér köpenyegem alatt."
A négy évszak négy tündére
mind a maga idejébe,
dalával mindent átzengve
varázsát hinti a földre.
Hartyáni Gábor Cellfish
Hartyáni Gábor
Cellfish
Zsebemben a telefon remeg,
Izeg-mozog és piszkál folyton.
Hogy erre Őt ki kérte meg?!
Rontom-bontom!
Na most már aztán elég legyen!
Csak nem azt hiszi, Ő a góré?
Hagyjon, kérem nyugtot nekem!
Léha kópé...
Csak ezt az egyet nem érti meg:
Nincs okom, hogy beszéljek vele.
Bár be kell valljam, némileg
Vág az esze.
Nála jobban nem is sejtheti
Tán még ott fent a Kisöreg sem.
Ezt az egyet elrejteni,
Én képtelen...
És tovább ha már nem bírom ezt,
Akkor a zsörtölődés helyett
Kínomban hát megnyomok egy
Zöld kis jelet.
Cellfish
Zsebemben a telefon remeg,
Izeg-mozog és piszkál folyton.
Hogy erre Őt ki kérte meg?!
Rontom-bontom!
Na most már aztán elég legyen!
Csak nem azt hiszi, Ő a góré?
Hagyjon, kérem nyugtot nekem!
Léha kópé...
Csak ezt az egyet nem érti meg:
Nincs okom, hogy beszéljek vele.
Bár be kell valljam, némileg
Vág az esze.
Nála jobban nem is sejtheti
Tán még ott fent a Kisöreg sem.
Ezt az egyet elrejteni,
Én képtelen...
És tovább ha már nem bírom ezt,
Akkor a zsörtölődés helyett
Kínomban hát megnyomok egy
Zöld kis jelet.
Csizmadia Tamás Az élet útja
Csizmadia Tamás
Az élet útja
Van egy út, hosszú és titokzatos,
Olykor akadályokra hajlamos.
Messze van messze; a célállomás,
Nem vár más ott, mint maga a kaszás.
Idő diktálja a sebes tempót,
Döntened kell, hogy merre a legjobb.
Megállni nem lehet, csak ha kiszállsz,
S utad véget ér, a pokolban állsz.
Olykor nehéz a helyes úton lét,
De egy dolgot tudj, míg az úton mégy,
"Carpe Diem": vagyis élj a mának,
- Legyen szép az utad, -
Bármerre is vigyen a lábad.
Találkozni fogsz meredek résszel,
Ne ijedj meg, küzdj, és semmi nem vész el.
És ha jön a lejtő, hadd sodorjon,
És ne hagyd, hogy elméd gondolkodjon.
Csak élvezd a könnyedséget addig,
Míg lejt és túlzottan nem változik,
De vigyázz! Ha szakadék elé jutsz,
Keress a közelben hidat, míg tudsz!
Ám ha mégis beleesnél egyszer,
Nehéz lesz kijutni, ott rekedsz lenn.
Az életben nincs második esély,
Vésd eszedbe, hogy az elsővel élj!
A legnagyobb ellenség a magány,
Kopár vidéken nincs festői táj,
Nincs semmi, csak sivár puszta és te,
Ezer kín, s szenvedés szíved érte.
S mégis van egy hely, vadregényes táj,
Tündér tó olt milliónyi bájt,
Friss hegyi fuvallat érezteti,
Ennél csodálatosabb nincs semmi.
Mindenki ismeri eme utat,
És ideális út után kutat,
Hisz nincs, aki ne járná ugyanezt,
Az élet útján lassan menetelsz.
Ne állj meg soha, menj végig rajta,
Légy erős, ahogy a sors akarja,
Ki tudja, mit hoz a holnap néked,
A saját utad, mely téged éltet.
Az élet útja
Van egy út, hosszú és titokzatos,
Olykor akadályokra hajlamos.
Messze van messze; a célállomás,
Nem vár más ott, mint maga a kaszás.
Idő diktálja a sebes tempót,
Döntened kell, hogy merre a legjobb.
Megállni nem lehet, csak ha kiszállsz,
S utad véget ér, a pokolban állsz.
Olykor nehéz a helyes úton lét,
De egy dolgot tudj, míg az úton mégy,
"Carpe Diem": vagyis élj a mának,
- Legyen szép az utad, -
Bármerre is vigyen a lábad.
Találkozni fogsz meredek résszel,
Ne ijedj meg, küzdj, és semmi nem vész el.
És ha jön a lejtő, hadd sodorjon,
És ne hagyd, hogy elméd gondolkodjon.
Csak élvezd a könnyedséget addig,
Míg lejt és túlzottan nem változik,
De vigyázz! Ha szakadék elé jutsz,
Keress a közelben hidat, míg tudsz!
Ám ha mégis beleesnél egyszer,
Nehéz lesz kijutni, ott rekedsz lenn.
Az életben nincs második esély,
Vésd eszedbe, hogy az elsővel élj!
A legnagyobb ellenség a magány,
Kopár vidéken nincs festői táj,
Nincs semmi, csak sivár puszta és te,
Ezer kín, s szenvedés szíved érte.
S mégis van egy hely, vadregényes táj,
Tündér tó olt milliónyi bájt,
Friss hegyi fuvallat érezteti,
Ennél csodálatosabb nincs semmi.
Mindenki ismeri eme utat,
És ideális út után kutat,
Hisz nincs, aki ne járná ugyanezt,
Az élet útján lassan menetelsz.
Ne állj meg soha, menj végig rajta,
Légy erős, ahogy a sors akarja,
Ki tudja, mit hoz a holnap néked,
A saját utad, mely téged éltet.
Komáromi János csillag-magány
Komáromi János
csillag-magány
csillagok...
égbe szúrt gombostűk
mind magányos világ
csillagok...
fényévnyi üvegszálakon
mint pontok érkeznek hozzád
csillagok...
távoli tüzek libbenő szikrái
szemünkben találkozó fényszálak
csillagok...
a pupillák közé szorított végtelenek
bennünk most egymásra találnak
csillag-magány
csillagok...
égbe szúrt gombostűk
mind magányos világ
csillagok...
fényévnyi üvegszálakon
mint pontok érkeznek hozzád
csillagok...
távoli tüzek libbenő szikrái
szemünkben találkozó fényszálak
csillagok...
a pupillák közé szorított végtelenek
bennünk most egymásra találnak
Nézd a vízet
Oly végtelen
Nem érzel gátat
Szabaddá tesz a látvány
Elengeded bezárt
Gondolataidat
Repül a képzelet
Oly magasra emel
Onnan látom a világot
A tengereket, az óceánt
A kéklő mindenséget
Meglátom a belső lényem
Elémtárul a kép
Mint repkedek
Szédítően forog
Minden velem
De mégsem szédűlök
Mert itt vagyok
Hol csak csoda vár
Most már tudom
Hogy ebben van az igazság ..
Oly végtelen
Nem érzel gátat
Szabaddá tesz a látvány
Elengeded bezárt
Gondolataidat
Repül a képzelet
Oly magasra emel
Onnan látom a világot
A tengereket, az óceánt
A kéklő mindenséget
Meglátom a belső lényem
Elémtárul a kép
Mint repkedek
Szédítően forog
Minden velem
De mégsem szédűlök
Mert itt vagyok
Hol csak csoda vár
Most már tudom
Hogy ebben van az igazság ..
Zelk Zoltán : Ha kérdik egyszer
Zelk Zoltán : Ha kérdik egyszer
Kertben szerettem volna ülni,
így álmodtam én őszömet,
nagy csend fényében elmerülni,
míg lassún hulló levelek
vállig, homlokig borítnának,
szépen halni megtanítnának -
az elmerengő képzelet
esztendeim kemény szálából
ily lánynak szőtte őszömet.
Szerettem volna ülni lócán
alkonyidőn, a ház előtt
hallgatni utak csobogását,
köszönteni az elmenőt.
így lettem volna gazda s vendég,
így mondtam volna szép jóestét
mindenkinek, mikor az ég
a sárguló napot leejti,
mint őszi ág a levelét.
Nem kertben, nem ház előtt lócán,
ülök a világ küszöbén,
s ha kérdik egyszer, mi járatban,
mit végeztem e földtekén,
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? -
de a szegénynek szava voltam,
ezért voltam, lehettem én
egyszerre alkony s pirkadó nap,
egyszerre bánat és remény.
Kertben szerettem volna ülni,
így álmodtam én őszömet,
nagy csend fényében elmerülni,
míg lassún hulló levelek
vállig, homlokig borítnának,
szépen halni megtanítnának -
az elmerengő képzelet
esztendeim kemény szálából
ily lánynak szőtte őszömet.
Szerettem volna ülni lócán
alkonyidőn, a ház előtt
hallgatni utak csobogását,
köszönteni az elmenőt.
így lettem volna gazda s vendég,
így mondtam volna szép jóestét
mindenkinek, mikor az ég
a sárguló napot leejti,
mint őszi ág a levelét.
Nem kertben, nem ház előtt lócán,
ülök a világ küszöbén,
s ha kérdik egyszer, mi járatban,
mit végeztem e földtekén,
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? -
de a szegénynek szava voltam,
ezért voltam, lehettem én
egyszerre alkony s pirkadó nap,
egyszerre bánat és remény.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
