Reviczky Gyula
Ősz felé
Vágy, szenvedély bevonja szárnyát;
Dalaim immár csendesek;
Bennük csak néha-néha zendül
Egy álom, egy emlékezet.
A szép tavasznak álma őszkor;
Virágokról édes regék.
A szív, mely lemondásra készül
S ugy megzokog; Ne még! ne még!
Lehajtja szép fejét a rózsa;
Nem éli túl a hév nyarat.
S az édes vágyak, a virágok,
Szivemben is hullonganak.
Bágyadt a nap, bágyadt a tájék;
A télre fázva gondolok,
S a langyos őszi napsugárnál
Vérem még egyszer föllobog.
Tavasz mosolyog reám keresztül
Egy rózsaszínü fátyolon.
Látom virulni a világot,
S csak álmodom, csak álmodom...
Babits Mihály - Hunyt szemmel
Babits Mihály - Hunyt szemmel
Hunyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd ki, unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Hunyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd ki, unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Szénási Tamás Hangulat
Szénási Tamás
Hangulat
Hangulat, mely mindent megmutat,
Embert, kicsit, nagyot, völgyet, utat,
Mindenkinél változó ez már biztos,
Van akinél látható, s van akinél titkos.
Ez dönti el, kivel hogyan beszélünk,
S tudjuk, más nincs miből megélünk,
Bár ez nem olyan mint egy munka,
Ez egy állapot, ez tükrözi magunkat.
Tükrözi mit teszünk, s mit mondunk,
Mit érzünk, s mit gondolunk,
Hogyan öltözünk, s hogyan élünk,
Ez az egyetlen dolog mi tükrözi éltünk.
Hangulat
Hangulat, mely mindent megmutat,
Embert, kicsit, nagyot, völgyet, utat,
Mindenkinél változó ez már biztos,
Van akinél látható, s van akinél titkos.
Ez dönti el, kivel hogyan beszélünk,
S tudjuk, más nincs miből megélünk,
Bár ez nem olyan mint egy munka,
Ez egy állapot, ez tükrözi magunkat.
Tükrözi mit teszünk, s mit mondunk,
Mit érzünk, s mit gondolunk,
Hogyan öltözünk, s hogyan élünk,
Ez az egyetlen dolog mi tükrözi éltünk.
Michelangelo Bunarroti: Még ha kőből...
Michelangelo Bunarroti: Még ha kőből...
Még ha kőből lennél is, úgy hiszem,
oly híven tudnálak szeretni téged,
hogy rávennélek: futva jöjj velem;
ha halott lennél, szóra költenélek;
ha az égben rejtőznél, könnyesen,
sóhajtva, sírva földre esdenélek.
De mert élsz, s itt köztünk, hús-vér valóság,
mit higgyen, aki szeret, aki szolgál?
Én nem tudok mást, csak járok utánad,
s nem búsulok eltökéltségemen;
végtére nem születtél próbabábnak,
mely kívül-belül mozog szüntelen;
s hiszem: meg fogok elégülni nálad
egyszer, ha el nem hagy az értelem:
a jó bánás kígyót is kézre szoktat,
s mint az ecet, élét veszi a fognak.
Mert alázat ellen nincs semmi fegyver;
s kegyetlenség fölött a szerelem,
keménységen a részvét győz ezerszer,
ahogy a vidámság a könnyeken.
Olyan új szépségnek, ki párra nem lel
sehol, nem lehet más a szíve sem;
mint ahogy egyenes hüvely se tartott
a tokjában még soha görbe kardot.
Az sem lehet, hogy kissé ne legyen
kedves neked az én nagy szolgaságom.
Hidd el, baráti hűség nem terem
mindenütt, ritka kincs az a világon.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ha van úgy, hogy nem látlak néhanapján,
számomra nincs több béke, pihenés;
s ha aztán újra látlak, úgy hat az rám,
mint hosszú böjt után a bő evés.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mint mikor a has mindent kiürít már,
s e fájdalma jobb a korábbi kínnál.
S kezeim közt egy nap el nem mehet,
hogy őt lelkemben ne halljam s ne lássam;
kályha, tűzhely oly tüzes nem lehet,
hogy sóhajommal izzóbbra ne váltsam;
s ha olykor itt van, kissé közelebb,
úgy fölszikrázom, mint a vas a lángban;
s ha szavam várja, még annyit fecsegnék,
hogy kevesebb lesz, mintha nem sietnék.
Ha felém száll arcáról egy mosoly,
vagy rámköszön az utcán, mikor ott jár,
úgy szökkenek föl, mint a puskapor,
ha eldördül az ágyú vagy a mordály;
ha kérdez, hangom elrekedve szól,
szavam vesztem, felelni sem tudok már;
nagy sóvárgásom elbágyad egészen,
s képességemen megtörik reményem.
Nem is tudom, milyen szerelmet érzek,
mely szinte már a csillagokba hág,
s ha megmutatnám a világ szemének:
bőrömön nincs olyan rés, melyen át
előlépve ne mutatná csekélynek
s ügyemnél kevésbé szépnek magát.
Mert szerelemről szólni kegyelem kell,
s ki égig szárnyal, földi szóra nem lel.
Visszagondolok régi életemre,
milyen is volt, míg nem szerettelek;
nem akadt senki, aki észrevenne,
időm reggeltől estig elveszett;
talán a versírás jutott eszembe,
meg az, hogy a tömegből elmegyek.
Most a nevemet hol gáncs, hol dicséret
éri, és legalább tudják, hogy élek.
Szememen át szálltad meg szívemet,
s most úgy terjedek, mint must az üvegben
a nyakon túl, hol teste szélesebb.
Mert képed kívülről megáztat engem,
s bent, a szemen át, nő; s mint bőr, melyet
földuzzaszt a velő, én úgy növekszem.
S mert ilyen szűk az út, ahol bejöttél,
nem félek, hogy valaha is kiszöknél.
Mint lég, a labda belsejébe szállva,
egy fúvással kívülről szelepét
kinyitja, belülről pedig bezárja:
így érzem, hogy szememen át belép
drága képed a lelkem pitvarába,
nyitva s magára zárva reteszét.
S én, mint a labda az első ütésre:
csak rámnézel, s fölpattanok az égbe.
Ám csak egy szerelmes dicsérete
egy szép hölgynek elégtételt nem adhat,
mert szépsége így meghalhat vele.
Így, bár szeretlek s tisztellek, szavamnak
hozzád képest kevés az érdeme;
sánta lépést lassú szárnnyal se tarthat,
s a nap nem egyre ontja: a világ
minden szemének adja sugarát.
Hogy égethetsz, ha egyszer így hatoltál
belém, két mindig nedves szememen,
mely nem pillantást, egy tűzvészt elolt már!
Itt minden védekezés esztelen:
ha víz tüzet gyújt, áhított bajomnál
segítség már számomra nem terem,
hacsak a tűz nem. Milyen furcsaság:
tűz gyógyítja a tüzes seb baját.
(Ford.:Rónay György)
Még ha kőből lennél is, úgy hiszem,
oly híven tudnálak szeretni téged,
hogy rávennélek: futva jöjj velem;
ha halott lennél, szóra költenélek;
ha az égben rejtőznél, könnyesen,
sóhajtva, sírva földre esdenélek.
De mert élsz, s itt köztünk, hús-vér valóság,
mit higgyen, aki szeret, aki szolgál?
Én nem tudok mást, csak járok utánad,
s nem búsulok eltökéltségemen;
végtére nem születtél próbabábnak,
mely kívül-belül mozog szüntelen;
s hiszem: meg fogok elégülni nálad
egyszer, ha el nem hagy az értelem:
a jó bánás kígyót is kézre szoktat,
s mint az ecet, élét veszi a fognak.
Mert alázat ellen nincs semmi fegyver;
s kegyetlenség fölött a szerelem,
keménységen a részvét győz ezerszer,
ahogy a vidámság a könnyeken.
Olyan új szépségnek, ki párra nem lel
sehol, nem lehet más a szíve sem;
mint ahogy egyenes hüvely se tartott
a tokjában még soha görbe kardot.
Az sem lehet, hogy kissé ne legyen
kedves neked az én nagy szolgaságom.
Hidd el, baráti hűség nem terem
mindenütt, ritka kincs az a világon.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ha van úgy, hogy nem látlak néhanapján,
számomra nincs több béke, pihenés;
s ha aztán újra látlak, úgy hat az rám,
mint hosszú böjt után a bő evés.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mint mikor a has mindent kiürít már,
s e fájdalma jobb a korábbi kínnál.
S kezeim közt egy nap el nem mehet,
hogy őt lelkemben ne halljam s ne lássam;
kályha, tűzhely oly tüzes nem lehet,
hogy sóhajommal izzóbbra ne váltsam;
s ha olykor itt van, kissé közelebb,
úgy fölszikrázom, mint a vas a lángban;
s ha szavam várja, még annyit fecsegnék,
hogy kevesebb lesz, mintha nem sietnék.
Ha felém száll arcáról egy mosoly,
vagy rámköszön az utcán, mikor ott jár,
úgy szökkenek föl, mint a puskapor,
ha eldördül az ágyú vagy a mordály;
ha kérdez, hangom elrekedve szól,
szavam vesztem, felelni sem tudok már;
nagy sóvárgásom elbágyad egészen,
s képességemen megtörik reményem.
Nem is tudom, milyen szerelmet érzek,
mely szinte már a csillagokba hág,
s ha megmutatnám a világ szemének:
bőrömön nincs olyan rés, melyen át
előlépve ne mutatná csekélynek
s ügyemnél kevésbé szépnek magát.
Mert szerelemről szólni kegyelem kell,
s ki égig szárnyal, földi szóra nem lel.
Visszagondolok régi életemre,
milyen is volt, míg nem szerettelek;
nem akadt senki, aki észrevenne,
időm reggeltől estig elveszett;
talán a versírás jutott eszembe,
meg az, hogy a tömegből elmegyek.
Most a nevemet hol gáncs, hol dicséret
éri, és legalább tudják, hogy élek.
Szememen át szálltad meg szívemet,
s most úgy terjedek, mint must az üvegben
a nyakon túl, hol teste szélesebb.
Mert képed kívülről megáztat engem,
s bent, a szemen át, nő; s mint bőr, melyet
földuzzaszt a velő, én úgy növekszem.
S mert ilyen szűk az út, ahol bejöttél,
nem félek, hogy valaha is kiszöknél.
Mint lég, a labda belsejébe szállva,
egy fúvással kívülről szelepét
kinyitja, belülről pedig bezárja:
így érzem, hogy szememen át belép
drága képed a lelkem pitvarába,
nyitva s magára zárva reteszét.
S én, mint a labda az első ütésre:
csak rámnézel, s fölpattanok az égbe.
Ám csak egy szerelmes dicsérete
egy szép hölgynek elégtételt nem adhat,
mert szépsége így meghalhat vele.
Így, bár szeretlek s tisztellek, szavamnak
hozzád képest kevés az érdeme;
sánta lépést lassú szárnnyal se tarthat,
s a nap nem egyre ontja: a világ
minden szemének adja sugarát.
Hogy égethetsz, ha egyszer így hatoltál
belém, két mindig nedves szememen,
mely nem pillantást, egy tűzvészt elolt már!
Itt minden védekezés esztelen:
ha víz tüzet gyújt, áhított bajomnál
segítség már számomra nem terem,
hacsak a tűz nem. Milyen furcsaság:
tűz gyógyítja a tüzes seb baját.
(Ford.:Rónay György)
Petőfi Sándor
Zoli
...
Édes volt a csók,amely ott
Ajkaidról rám esett,
De ki hinné, de ki hinné?
Csókod most még édesebb.
Száll az idő,mint a pille,
Melyet a szél ragad el,
Szemlátomást fogy az élet,
Szemlátomást hervad el.
Ám hervadjon, isten néki,
Érte nem is búsulok,
Nem vesz kárba,mit az élet
Fájáról lehullatok.
Ami elhal életembül,
Föltámad mint szerelem...
Oly mértékben nő szerelmem,
Amilyben fogy életem!
/Petőfi Sándor/
...
Édes volt a csók,amely ott
Ajkaidról rám esett,
De ki hinné, de ki hinné?
Csókod most még édesebb.
Száll az idő,mint a pille,
Melyet a szél ragad el,
Szemlátomást fogy az élet,
Szemlátomást hervad el.
Ám hervadjon, isten néki,
Érte nem is búsulok,
Nem vesz kárba,mit az élet
Fájáról lehullatok.
Ami elhal életembül,
Föltámad mint szerelem...
Oly mértékben nő szerelmem,
Amilyben fogy életem!
/Petőfi Sándor/
Wass Albert
"A világ, szép, és különös. Csak sok benne nagyon a beteg ember. Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik, rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik. De egészen elrontani nem tudtak még sem, ha ezerszer is azt hirdeti a látszat.
Miért nem? Mert a világ anyja a Természet, s a termeszétben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis, nő csupán, mely veresre sebez, Téged s elcsúfítja a világot."
"Vendég vagy a világban, és a világ, szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz"
Wass Albert
Miért nem? Mert a világ anyja a Természet, s a termeszétben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis, nő csupán, mely veresre sebez, Téged s elcsúfítja a világot."
"Vendég vagy a világban, és a világ, szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz"
Wass Albert
Zelk Zoltán: Ez már az ősz
Zelk Zoltán: Ez már az ősz
Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök,
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közelg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.
Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!
S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák,nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.
Csügged az ág, ejti leveleit.-
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!
Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök,
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közelg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.
Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!
S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák,nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.
Csügged az ág, ejti leveleit.-
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!
Kerti Gergő Létem Értelmetlen
Kerti Gergő Létem Értelmetlen
Az űrben rekedtem,
s sodródom dermedtem,
a sötétben merengtem,
s rájöttem:
létem értelmetlen.
A hideg fény hozzám ér,
kitágul pupillámon az ér,
s felnyílt a szemem
s ráébredtem:
létem értelmetlen.
Hűvös szavak borzolják fogaim,
szavaimmal elszöktek foglyaim,
s vele együtt gondolataim,
ajkaim rezdülnek
s elmondják rekedten:
létem értelmetlen.
Úszom a legmélyebb sötétben
hajó nélkül szárazon,
nincs mi engem visszatartson,
hisz még hajóm sincs
minden perc mi elmúlt kincs,
az öröklét egy apró darabja
éppen szívemet szabdalja,
marcangolja sok apró darabra.
Szégyenteljes hamvam az
űrben úszik örökké,
s most már mind a övéké,
kik a fekete lyukon át
lesnek ránk.
Örökké lesnek ránk.
És én visszalestem ám,
s egy pillanatra rá,
észrevettem:
Úszom a legmélyebb sötétben,
elvesztettem szerelmem,
elvesztettem hamvvedrem,
elvesztettem testem,
elvesztettem mindenem:
létem értelmetlen.
Az űrben rekedtem,
s sodródom dermedtem,
a sötétben merengtem,
s rájöttem:
létem értelmetlen.
A hideg fény hozzám ér,
kitágul pupillámon az ér,
s felnyílt a szemem
s ráébredtem:
létem értelmetlen.
Hűvös szavak borzolják fogaim,
szavaimmal elszöktek foglyaim,
s vele együtt gondolataim,
ajkaim rezdülnek
s elmondják rekedten:
létem értelmetlen.
Úszom a legmélyebb sötétben
hajó nélkül szárazon,
nincs mi engem visszatartson,
hisz még hajóm sincs
minden perc mi elmúlt kincs,
az öröklét egy apró darabja
éppen szívemet szabdalja,
marcangolja sok apró darabra.
Szégyenteljes hamvam az
űrben úszik örökké,
s most már mind a övéké,
kik a fekete lyukon át
lesnek ránk.
Örökké lesnek ránk.
És én visszalestem ám,
s egy pillanatra rá,
észrevettem:
Úszom a legmélyebb sötétben,
elvesztettem szerelmem,
elvesztettem hamvvedrem,
elvesztettem testem,
elvesztettem mindenem:
létem értelmetlen.
Király Imre: Őrizd meg!
Király Imre: Őrizd meg!
Az álmaidra vigyázz!
S őrizd meg friss tej ízét a gyermekkornak
Mikor csaholó felhőket hajszoltál,
S köszöntél minden bokornak
Őrizd meg szemedben az ártatlan kéket,
Az első lépések botladozását,
S hagyd, hogy kísérjen, rózsaszín nevetésed.
Őrizd meg az először feszülő szavakat a szádnak,
Mellyel testvére lettél a világnak.
Az első sírásoddal megkarcolt csendet,
Mellyel az örök bűnöket magadra vetted.
Őrizd meg szavak ifjúkori lendületét,
A nemlét társtalanságát váltsd fel apró örömökre,
S a szív mélyhangjait énekeld,
Konok tüzeknél lázasabban.
Őrizd meg a hajnali földek szagát,
Az égi óceán roppant csillaghadát,
Halk folyók zöld csobbanását,
Őrizd meg szemednek,
Hogy elmerülhess benne,
Ha rád tör sok bántó földi nesz.
Kígyóvonalú fák bámész lombját,
Testükön a finom pókhálóredőt,
Érezd a sóhajos bomló életvonzást,
S őrizd meg a csillagszámláló időt.
Mert kell néha pár bolyhos emlék,
Szótöredék, villanó mondatfoszlány,
Hogy megtaláld elhagyott gyerekarcod
S magadból egy darabot újra visszahozzál.
Az álmaidra vigyázz!
S őrizd meg friss tej ízét a gyermekkornak
Mikor csaholó felhőket hajszoltál,
S köszöntél minden bokornak
Őrizd meg szemedben az ártatlan kéket,
Az első lépések botladozását,
S hagyd, hogy kísérjen, rózsaszín nevetésed.
Őrizd meg az először feszülő szavakat a szádnak,
Mellyel testvére lettél a világnak.
Az első sírásoddal megkarcolt csendet,
Mellyel az örök bűnöket magadra vetted.
Őrizd meg szavak ifjúkori lendületét,
A nemlét társtalanságát váltsd fel apró örömökre,
S a szív mélyhangjait énekeld,
Konok tüzeknél lázasabban.
Őrizd meg a hajnali földek szagát,
Az égi óceán roppant csillaghadát,
Halk folyók zöld csobbanását,
Őrizd meg szemednek,
Hogy elmerülhess benne,
Ha rád tör sok bántó földi nesz.
Kígyóvonalú fák bámész lombját,
Testükön a finom pókhálóredőt,
Érezd a sóhajos bomló életvonzást,
S őrizd meg a csillagszámláló időt.
Mert kell néha pár bolyhos emlék,
Szótöredék, villanó mondatfoszlány,
Hogy megtaláld elhagyott gyerekarcod
S magadból egy darabot újra visszahozzál.
Márai Sándor
S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét?
Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban?
Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar?
Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot,
mint az önfeláldozót és hűségeset?
Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség,
mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól?
S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást?
S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkézségét,
s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek,
a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas,
van-e joga megsértődni, bosszút követelni?
S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e Ő, a megcsalt és elhagyott?
Márai Sándor
Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban?
Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar?
Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot,
mint az önfeláldozót és hűségeset?
Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség,
mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól?
S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást?
S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkézségét,
s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek,
a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas,
van-e joga megsértődni, bosszút követelni?
S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e Ő, a megcsalt és elhagyott?
Márai Sándor
Barátság
Zoli
Barátság
Legelőször is önmagunkkal kell barátságban lennünk, de nagyon ritkán találsz olyan embert, aki barátságos önmagával. Önmagunk ellenségei vagyunk, miközben hiába reménykedünk abban, hogy a barátja lehetünk valaki másnak.
Azt tanították nekünk, hogy ítéljük el önmagunkat. Az önszeretet bűnnek számít. Pedig nem az. Az önszeretet minden más szeretet alapja. Csupán az önszereteten keresztül lehetséges az emberbaráti szeretet. Minthogy az önszeretetet elítélik, a szeretet minden egyéb lehetősége is eltűnt a Földről. Ügyesen kiszámított stratégia ez a szeretet elpusztítására.
Olyan, mintha azt mondanád egy fának: "Ne tápláld magad a földből; az bűn. Ne tápláld magad a holdból és a napból és a csillagokból; az önzés. Légy önzetlen - szolgáld a többi fát." Logikusnak látszik, ezért veszélyes. Logikusnak látszik: ha másokat akarsz szolgálni, hozz áldozatot; a szolgálat egyenlő az áldozattal. De ha egy fa feláldozza magát, akkor meghal, nem lesz képes más fákat szolgálni; egyáltalán nem lesz képes létezni.
Azt tanították neked: "Ne szeresd magadat." Szinte ez lett az úgynevezett szervezett vallások egyetemes üzenete. Nem Jézusé, de a kereszténységé mindenképpen; nem Buddháé, de a buddhizmusé - minden szervezett vallásnak ez lett a tanítása: "Ítéld el önmagadat, bűnös vagy, értéktelen vagy."
És ennek az elítélésnek a következtében az emberi lények fája összezsugorodott, elveszítette a fényét, képtelen a megújulásra. Az emberek csak vonszolják magukat valahogyan. Nincsenek gyökereik a létezésben, gyökértelenek. Próbálnak mások szolgálatára lenni, de képtelenek rá, mert még önmagukkal sem barátságosak.
OSHO
Barátság
Legelőször is önmagunkkal kell barátságban lennünk, de nagyon ritkán találsz olyan embert, aki barátságos önmagával. Önmagunk ellenségei vagyunk, miközben hiába reménykedünk abban, hogy a barátja lehetünk valaki másnak.
Azt tanították nekünk, hogy ítéljük el önmagunkat. Az önszeretet bűnnek számít. Pedig nem az. Az önszeretet minden más szeretet alapja. Csupán az önszereteten keresztül lehetséges az emberbaráti szeretet. Minthogy az önszeretetet elítélik, a szeretet minden egyéb lehetősége is eltűnt a Földről. Ügyesen kiszámított stratégia ez a szeretet elpusztítására.
Olyan, mintha azt mondanád egy fának: "Ne tápláld magad a földből; az bűn. Ne tápláld magad a holdból és a napból és a csillagokból; az önzés. Légy önzetlen - szolgáld a többi fát." Logikusnak látszik, ezért veszélyes. Logikusnak látszik: ha másokat akarsz szolgálni, hozz áldozatot; a szolgálat egyenlő az áldozattal. De ha egy fa feláldozza magát, akkor meghal, nem lesz képes más fákat szolgálni; egyáltalán nem lesz képes létezni.
Azt tanították neked: "Ne szeresd magadat." Szinte ez lett az úgynevezett szervezett vallások egyetemes üzenete. Nem Jézusé, de a kereszténységé mindenképpen; nem Buddháé, de a buddhizmusé - minden szervezett vallásnak ez lett a tanítása: "Ítéld el önmagadat, bűnös vagy, értéktelen vagy."
És ennek az elítélésnek a következtében az emberi lények fája összezsugorodott, elveszítette a fényét, képtelen a megújulásra. Az emberek csak vonszolják magukat valahogyan. Nincsenek gyökereik a létezésben, gyökértelenek. Próbálnak mások szolgálatára lenni, de képtelenek rá, mert még önmagukkal sem barátságosak.
OSHO
Zelk Zoltán Vers a lehetről
A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.
Szabó Lőrinc - Szél hozott, szél visz el
Szabó Lőrinc - Szél hozott, szél visz el
Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?
Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?
Babits Mihály - Hunyt szemmel
Babits Mihály - Hunyt szemmel
Hunyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd ki, unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Hunyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd ki, unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Vajda János: Húsz év múlva
Vajda János: Húsz év múlva
„Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szivem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül –
Múlt ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen…
„Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szivem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül –
Múlt ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen…
Lia Lombardy
Örök Körforgás az Élet
Mindig ugyanúgy kezdődik a mese
Előre nem tudni mi lesz a vége.
Hol volt, hol nem volt...
Indul a történet.
Örök Körforgásban
Tele Ígéret.
Lia Lombardy
Mindig ugyanúgy kezdődik a mese
Előre nem tudni mi lesz a vége.
Hol volt, hol nem volt...
Indul a történet.
Örök Körforgásban
Tele Ígéret.
Lia Lombardy
Szilágyi Tibor: Csak a zene
Szilágyi Tibor:
Csak a zene
Látod, elmúlt már egy hosszú év
s csak száraz levelek ülnek a fán,
sűrű felhők mögé bújik az ég
napfény nem csillog szobám falán.
Ébren fekszem, gondolatom messzejár,
körém a csend szövi sűrű fonalát
s én hallom hullámzó dallamát,
rám ma egy hosszú éjszaka vár.
Szobám ablakán csillan egy esőcsepp,
hűvös szél verdesi a régi ház ajtaját,
valahol harang szól a kinti éjszakában
s tárja szét egy kis templom kapuját.
Fülemben hallom a távoli zenét,
körbeleng, átölel majd rám talál,
felkelek, felkapom kedvesem köntösét
s a hajnal pírja még ébren talál.
Szaladnak futva a hangjegyek
fáradt kezem nyomán
s ujjaim lágyan siklanak
egy rég megkopott zongorán.
A dal az én legszebb életem,
csak ő érti lelkem szavát,
kitárom előtte sóvárgó szívem
s engedem magamba illatát.
Harsányan köszöntött rám a reggel,
a Nap melegen ontotta sugarát,
új dalomat szívembe rejtettem el
s fáradt testem bizsergés járta át.
Csak a zene
Látod, elmúlt már egy hosszú év
s csak száraz levelek ülnek a fán,
sűrű felhők mögé bújik az ég
napfény nem csillog szobám falán.
Ébren fekszem, gondolatom messzejár,
körém a csend szövi sűrű fonalát
s én hallom hullámzó dallamát,
rám ma egy hosszú éjszaka vár.
Szobám ablakán csillan egy esőcsepp,
hűvös szél verdesi a régi ház ajtaját,
valahol harang szól a kinti éjszakában
s tárja szét egy kis templom kapuját.
Fülemben hallom a távoli zenét,
körbeleng, átölel majd rám talál,
felkelek, felkapom kedvesem köntösét
s a hajnal pírja még ébren talál.
Szaladnak futva a hangjegyek
fáradt kezem nyomán
s ujjaim lágyan siklanak
egy rég megkopott zongorán.
A dal az én legszebb életem,
csak ő érti lelkem szavát,
kitárom előtte sóvárgó szívem
s engedem magamba illatát.
Harsányan köszöntött rám a reggel,
a Nap melegen ontotta sugarát,
új dalomat szívembe rejtettem el
s fáradt testem bizsergés járta át.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
