Felhőke Nevess velem!
Mióta vagy nekem,
mindig vidám a reggelem.
Mosolyogva fekszem,
és mosolyogva ébredem,
veled színesebb életem.
Hisz hallom kacagásod,
nap mint nap, fülembe cseng.
Gyere kacagjunk együtt!
És ne mond, hogy nem,
ezt a szót nem ismerem.
Ne szólj egy szót sem,
csak nevess velem
Barátság..
Barátság..
Amit egyszer leírtál,kitörölni nem lehet,
Ha valamit elhibáztál,be kell látnod bűnödet.
Ellenben egy tollvonással, baráton nem fog a radir,
Barátod,ha megbántottad, az öszínteség a gyógyír.
A barátság nem játékszer,féltve örzöt drága kincs,
És két szempár haragjánál,nimcs szorítóbb bilincs.
Többet ér egy igaz barát, mint sok ezernyi pénz,
Mert ha van egy jó barátod,megtartani is nehéz!!!
Amit egyszer leírtál,kitörölni nem lehet,
Ha valamit elhibáztál,be kell látnod bűnödet.
Ellenben egy tollvonással, baráton nem fog a radir,
Barátod,ha megbántottad, az öszínteség a gyógyír.
A barátság nem játékszer,féltve örzöt drága kincs,
És két szempár haragjánál,nimcs szorítóbb bilincs.
Többet ér egy igaz barát, mint sok ezernyi pénz,
Mert ha van egy jó barátod,megtartani is nehéz!!!
Balog Gábor : Elment hajóval
Elment hajóval
Ma ivós napom lesz,
éjjel tükörbe néztem.
Elkeserített, mert igazat mondott,
és elfogadtam az igazát.
Foncsoros üveg, lelkembe gázolt
bántani nem akart – tette dolgát,
amúgy meg - lélektelen.
Magával vitte a holdas éj
minden szerelmemet.
A hajnal felkeltett korán.
A lány kiről álmaim építettem
felébredt, máshol, másnál,
eszébe nem jutottam,
és jobb is így.
Hajóra ül reggelente
és átmegy a vízen
nem jön vissza délben,
és este sem, csak úszik át
hajnalom ködében
egy másik partra,
tarka, virágos ruhában,
tiszta szívvel.
Nem néz vissza sosem.
Nem integet.
A holdas éj bizony megrabolt.
Hitem megfogyott,
és nem várok
semmi visszatérést.
Csak egy ölelés
hiányzik nagyon.
Balog Gábor
Ma ivós napom lesz,
éjjel tükörbe néztem.
Elkeserített, mert igazat mondott,
és elfogadtam az igazát.
Foncsoros üveg, lelkembe gázolt
bántani nem akart – tette dolgát,
amúgy meg - lélektelen.
Magával vitte a holdas éj
minden szerelmemet.
A hajnal felkeltett korán.
A lány kiről álmaim építettem
felébredt, máshol, másnál,
eszébe nem jutottam,
és jobb is így.
Hajóra ül reggelente
és átmegy a vízen
nem jön vissza délben,
és este sem, csak úszik át
hajnalom ködében
egy másik partra,
tarka, virágos ruhában,
tiszta szívvel.
Nem néz vissza sosem.
Nem integet.
A holdas éj bizony megrabolt.
Hitem megfogyott,
és nem várok
semmi visszatérést.
Csak egy ölelés
hiányzik nagyon.
Balog Gábor
Bozó Mónika Veronika :Elszakadás
Elszakadás
Lényed teljesen megigézett,
bensőm elárasztotta a "vad végzet"!
Útvesztőbe keveredtem, te vezettél,
de elvesztettelek, s te eltűntél.
Sötét homályba tévedt testem,
segítségért kiáltott rémült lelkem.
Nem kerestél meg, nem találtam rád,
zokogva futottam az útvesztőn át!
Kétségek kapuján zuhantam keresztül,
éreztem: lassan testem elgyengül.
Mentem előre bár semmit sem láttam,
a szakadék szélén épp-hogy megálltam.
Megingott testem... hitem,
csak egyet kellett volna lépnem...
Éles sikoly tört fel lelkemből,
őrült vadság sodort el a szakadék széléről.
Feloszlott a homály, eltűnt a szakadék,
s az egész már csak egy fájó emlék.
Őrült álom volt ez, de felébredtem,
Ne! Ne keress többé, mert lelkem elveszítem!
Bozó Mónika Veronika
Lényed teljesen megigézett,
bensőm elárasztotta a "vad végzet"!
Útvesztőbe keveredtem, te vezettél,
de elvesztettelek, s te eltűntél.
Sötét homályba tévedt testem,
segítségért kiáltott rémült lelkem.
Nem kerestél meg, nem találtam rád,
zokogva futottam az útvesztőn át!
Kétségek kapuján zuhantam keresztül,
éreztem: lassan testem elgyengül.
Mentem előre bár semmit sem láttam,
a szakadék szélén épp-hogy megálltam.
Megingott testem... hitem,
csak egyet kellett volna lépnem...
Éles sikoly tört fel lelkemből,
őrült vadság sodort el a szakadék széléről.
Feloszlott a homály, eltűnt a szakadék,
s az egész már csak egy fájó emlék.
Őrült álom volt ez, de felébredtem,
Ne! Ne keress többé, mert lelkem elveszítem!
Bozó Mónika Veronika
Legyél te
Legyél te
Legyél te sóhaj,
S én vigasz!
Vagy görcsberándult torz grimasz,
Hogy én lehessek majd a kéz,
Ki érintésével becéz.
Legyél te mosoly,
Én a könny!
S ha jönne öngyilkos közöny,
Keress a szívemben helyet!
Ne hagyd, hogy elveszítselek!
Legyél te gyertya,
Én a tűz!
Kit olthatatlan vágya űz.
Két végén égő szörnyű tánc,
- Kegyetlen, gyönyörű románc...
Legyél te sóhaj,
S én vigasz!
Vagy görcsberándult torz grimasz,
Hogy én lehessek majd a kéz,
Ki érintésével becéz.
Legyél te mosoly,
Én a könny!
S ha jönne öngyilkos közöny,
Keress a szívemben helyet!
Ne hagyd, hogy elveszítselek!
Legyél te gyertya,
Én a tűz!
Kit olthatatlan vágya űz.
Két végén égő szörnyű tánc,
- Kegyetlen, gyönyörű románc...
Juhász Magda: Sose légy haragos
Juhász Magda:
Sose légy haragos
Kinek haragos a kedve,
az csak mindig veszekedne,
és aki haragos,
buta az nem okos.
Ha süt a nap, vagy szél dudál,
vagy ha éppen a hó szitál,
sose légy haragos,
így maradsz csak okos.
Ne ráncold a homlokodat,
és ne húzd fel az orrodat.
Felejtsd el a grimaszt,
egyszer még úgy maradsz.
Mert akinek rossz a kedve,
bújjon el az mint a medve.
A rosszkedv ragadós,
ne légy hát harapós!
Sose légy haragos
Kinek haragos a kedve,
az csak mindig veszekedne,
és aki haragos,
buta az nem okos.
Ha süt a nap, vagy szél dudál,
vagy ha éppen a hó szitál,
sose légy haragos,
így maradsz csak okos.
Ne ráncold a homlokodat,
és ne húzd fel az orrodat.
Felejtsd el a grimaszt,
egyszer még úgy maradsz.
Mert akinek rossz a kedve,
bújjon el az mint a medve.
A rosszkedv ragadós,
ne légy hát harapós!
Mondjátok meg
Mondjátok meg
Mondjátok meg búsan üvöltő szellemek,
Merre van, akit annyira keresek.
Ne titkoljátok el csillogó kék egek,
Küldjetek hozzá, kit annyira szeretek.
Ott láttam fodrozódó tenger habjain,
Elérni nem tudtam a hegyek ormain.
Reá gondoltam a mennyek nagy dombjain,
S rátaláltam egy piros rózsa szirmain.
Mondjátok meg búsan üvöltő szellemek,
Merre van, akit annyira keresek.
Ne titkoljátok el csillogó kék egek,
Küldjetek hozzá, kit annyira szeretek.
Ott láttam fodrozódó tenger habjain,
Elérni nem tudtam a hegyek ormain.
Reá gondoltam a mennyek nagy dombjain,
S rátaláltam egy piros rózsa szirmain.
Csibrányi Zoltán CSak...
CSak...
CS akugyan sok lett a csak...
A rra hivatkozunk, hogy csak...
K éne végre élni is, nem pedig csak...
C sibrányi Zoltán
CS akugyan sok lett a csak...
A rra hivatkozunk, hogy csak...
K éne végre élni is, nem pedig csak...
C sibrányi Zoltán
Ködűző vágyak
Ködűző vágyak
Némaság: csüggedt csendhalom,
hamis-mézű megült áhítat.
Közöny zenéje lélekhúrokon
ködűző vágyakat fakaszt.
S csattannak vádló ostorok.
Lángnyelvre fent kard-szavak,
dühből kiásott vallomások
döngetnek kopott kapukat.
Szunnyadó álmok felriadtak,
száj szegletén kín-csíkmosoly,
az egerek mind megitattak,
most egy picit béke. Oszolj!
Némaság: csüggedt csendhalom,
hamis-mézű megült áhítat.
Közöny zenéje lélekhúrokon
ködűző vágyakat fakaszt.
S csattannak vádló ostorok.
Lángnyelvre fent kard-szavak,
dühből kiásott vallomások
döngetnek kopott kapukat.
Szunnyadó álmok felriadtak,
száj szegletén kín-csíkmosoly,
az egerek mind megitattak,
most egy picit béke. Oszolj!
Nyiraty Gábor :Férfiszív
Férfiszív
Egy férfiszív, ha érezni kezd,
Halkan, csendben sejteti ezt,
S a fülledt némaságból úgy tör elő,
mint a mindent elsöprő viharfelhő.
De egy férfi mindig tagadja,
hogy néha sírva is fakadna,
mert már annyi benne az érzelem,
hogy szinte elviselni is képtelen.
Pedig egy férfi, ha igazán szeret,
elfelejti játszani a szerepet,
s mint egy ártatlan kisgyerek,
megmutatja, mit úgy rejteget.
Nyiraty Gábor
Egy férfiszív, ha érezni kezd,
Halkan, csendben sejteti ezt,
S a fülledt némaságból úgy tör elő,
mint a mindent elsöprő viharfelhő.
De egy férfi mindig tagadja,
hogy néha sírva is fakadna,
mert már annyi benne az érzelem,
hogy szinte elviselni is képtelen.
Pedig egy férfi, ha igazán szeret,
elfelejti játszani a szerepet,
s mint egy ártatlan kisgyerek,
megmutatja, mit úgy rejteget.
Nyiraty Gábor
Hatos Márta:Csak nyíltsággal
Csak nyíltsággal
Csak ülj le velem szemben,
mintha ezer éve itthon lennél…
Csak ülj le - mint szokás -
olyan tudattal, mikor napra-nap
dolgod rendben tetted, mikor kell már
testnek, léleknek az érdemelt nyugvás.
Csak ülj le és hulljon le rólad
az udvarias pompa, úgy szólj hozzám,
mintha ezer éve velem élnél,
mert az enyhülést vágyó szavak
felengedik a test fáradt feszülését,
a lélek görcseit.
Mondd el az első percet,
s mit még megélni remélsz,
oly természetesen, miként benned is
örök törvény szerint lüktet a vér,
és ne feledd: színezni múltat,
jelent, vagy jövőt annyi, mint gyalázni
más megjárt, vagy készülő kálváriáját...
Csak nyíltsággal birtokolsz bizalmat,
s bizalmad rá a tét - ha becsülöd
magad ennyire - a tisztelet a másiké...
Csak ülj le velem szemben
s beszélj, beszélj...
Hatos Márta
Csak ülj le velem szemben,
mintha ezer éve itthon lennél…
Csak ülj le - mint szokás -
olyan tudattal, mikor napra-nap
dolgod rendben tetted, mikor kell már
testnek, léleknek az érdemelt nyugvás.
Csak ülj le és hulljon le rólad
az udvarias pompa, úgy szólj hozzám,
mintha ezer éve velem élnél,
mert az enyhülést vágyó szavak
felengedik a test fáradt feszülését,
a lélek görcseit.
Mondd el az első percet,
s mit még megélni remélsz,
oly természetesen, miként benned is
örök törvény szerint lüktet a vér,
és ne feledd: színezni múltat,
jelent, vagy jövőt annyi, mint gyalázni
más megjárt, vagy készülő kálváriáját...
Csak nyíltsággal birtokolsz bizalmat,
s bizalmad rá a tét - ha becsülöd
magad ennyire - a tisztelet a másiké...
Csak ülj le velem szemben
s beszélj, beszélj...
Hatos Márta
Tolnai Viktória:Játszom
Tolnai Viktória:
Játszom
Játszom,
az életem egy szerep,
talán végig kell játszanom
egy egész életet.
Csak színész vagyok
az Élet című filmben,
pedig a forgatókönyvet
sem értem.
Pózolok,
mert megírták nekem,
Mosolygok,
mert így szól a szerepem.
Egy álarc mögé rejtem
igazi valómat,
Statisztaként játszom
önmagamat.
És a film tovább pereg,
játszanom kell, amíg lehet.
Amíg bírom...
Ócska szappanopera,
ez a végzetem,
pedig nem akarom,
hogy így legyen.
Hazudok...
mindenkinek, saját magamnak,
Üvöltve
zokogok az üres falaknak.
Talán a könnyek is hazugok,
hisz a szavaim is azok.
Az egész csak színjáték,
átverés,
Őszintétlen "ajándék",
tévedés.
A nézőtér megtelt,
rám figyel a világ,
én pedig csak játszom
tovább...
Játszom
Játszom,
az életem egy szerep,
talán végig kell játszanom
egy egész életet.
Csak színész vagyok
az Élet című filmben,
pedig a forgatókönyvet
sem értem.
Pózolok,
mert megírták nekem,
Mosolygok,
mert így szól a szerepem.
Egy álarc mögé rejtem
igazi valómat,
Statisztaként játszom
önmagamat.
És a film tovább pereg,
játszanom kell, amíg lehet.
Amíg bírom...
Ócska szappanopera,
ez a végzetem,
pedig nem akarom,
hogy így legyen.
Hazudok...
mindenkinek, saját magamnak,
Üvöltve
zokogok az üres falaknak.
Talán a könnyek is hazugok,
hisz a szavaim is azok.
Az egész csak színjáték,
átverés,
Őszintétlen "ajándék",
tévedés.
A nézőtér megtelt,
rám figyel a világ,
én pedig csak játszom
tovább...
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Te tündöklő virradat!
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Mert viruló ajakad
Mind hamissá csiszolja
A keserű szavakat!
S azt az édes arcodat,
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Ha néha megbámulom!
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Csak mert Rólad álmodom!
Nem kellesz!
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Mert csodálom alakod!
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Csak látványod akarom!
...S minden rezdülésedet,
Csak minden mozdulatod
S figyelni lágy testedet...
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Mert úgy tűnik remegek...
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Csak mert megszerettelek...
Te tündöklő virradat!
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Mert viruló ajakad
Mind hamissá csiszolja
A keserű szavakat!
S azt az édes arcodat,
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Ha néha megbámulom!
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Csak mert Rólad álmodom!
Nem kellesz!
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Mert csodálom alakod!
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Csak látványod akarom!
...S minden rezdülésedet,
Csak minden mozdulatod
S figyelni lágy testedet...
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Mert úgy tűnik remegek...
Nehogy azt hidd, hogy kellesz,
Csak mert megszerettelek...
Rabindranath Tagore
A szerelem a lélek selyme,
a szív bársonyvirága,
melynek magvát minden szívben
elültette a teremtés,
de amely csak minden ezredik szívében
érik meg igazán pompázó virággá.
Rabindranath Tagore
a szív bársonyvirága,
melynek magvát minden szívben
elültette a teremtés,
de amely csak minden ezredik szívében
érik meg igazán pompázó virággá.
Rabindranath Tagore
Egy gyönyörű szonett a mosolyod,
Egy gyönyörű szonett a mosolyod,
napnyugtában is szikrázó csoda,
Benned születik az idő,
és Tebenned nyugszik a vég.
napnyugtában is szikrázó csoda,
Benned születik az idő,
és Tebenned nyugszik a vég.
Te vagy
Te vagy
Te vagy nekem a minden,
Te vagy nekem a remény,
Több vagy mint amit
Kívánhatok én.
Te vagy nekem az élet,
Te vagy az ki éltet,
Csak Te vagy az,
aki bennem élhet.
Te vagy az én angyalkám,
Ki fehér szárnyakon az égben jár,
Te vagy az én Világom fénye,
Te vagy nekem a minden,
Te vagy nekem a remény,
Több vagy mint amit
Kívánhatok én.
Te vagy nekem az élet,
Te vagy az ki éltet,
Csak Te vagy az,
aki bennem élhet.
Te vagy az én angyalkám,
Ki fehér szárnyakon az égben jár,
Te vagy az én Világom fénye,
Csak hunyd le a szemed
Csak hunyd le a szemed
Csend ül a házon, csend ül a réten,
A tücsökzene is elhallgatott éppen.
Állok a bús utca sarkán,
Várok, várok egy kis fényre az utcán.
Várom, hogy újra világos legyen,
Várom, hogy újra zaj legyen.
De a csend az úr mostan,
És én állok az utcán búsan.
Fekete leplét az éj kiterítette,
Fekete párnáján alszik az este.
Félek az utcára lépni,
Félek, hogy a sötétség el fog lepni.
Lehunyom szememet,
És azokra gondolok kik, szeretnek.
Elmosolyodok magamban,
Furcsa érzés, megnyugodtam.
Lassan kinyitom szememet,
És látom, hogy a nap kúszik fel az égbe.
Lassan rájövök arra,
Hogy miért is féltem a sötétben annyira.
És mily meglepően egyszerű a válasz,
Nem is sötétségtől féltem valójában.
Nem attól hogy el fog lepni,
Hanem attól, hogy nem tudok majd szeretni.
De most, hogy megnyugodtam,
És a szeretteimre gondoltam,
Most már tudom, hogy tudok szeretni,
Most már tudom, hogy tudok élni.
Csak hunyd le a szemed
Csend ül a házon, csend ül a réten,
A tücsökzene is elhallgatott éppen.
Állok a bús utca sarkán,
Várok, várok egy kis fényre az utcán.
Várom, hogy újra világos legyen,
Várom, hogy újra zaj legyen.
De a csend az úr mostan,
És én állok az utcán búsan.
Fekete leplét az éj kiterítette,
Fekete párnáján alszik az este.
Félek az utcára lépni,
Félek, hogy a sötétség el fog lepni.
Lehunyom szememet,
És azokra gondolok kik, szeretnek.
Elmosolyodok magamban,
Furcsa érzés, megnyugodtam.
Lassan kinyitom szememet,
És látom, hogy a nap kúszik fel az égbe.
Lassan rájövök arra,
Hogy miért is féltem a sötétben annyira.
És mily meglepően egyszerű a válasz,
Nem is sötétségtől féltem valójában.
Nem attól hogy el fog lepni,
Hanem attól, hogy nem tudok majd szeretni.
De most, hogy megnyugodtam,
És a szeretteimre gondoltam,
Most már tudom, hogy tudok szeretni,
Most már tudom, hogy tudok élni.
Csend ül a házon, csend ül a réten,
A tücsökzene is elhallgatott éppen.
Állok a bús utca sarkán,
Várok, várok egy kis fényre az utcán.
Várom, hogy újra világos legyen,
Várom, hogy újra zaj legyen.
De a csend az úr mostan,
És én állok az utcán búsan.
Fekete leplét az éj kiterítette,
Fekete párnáján alszik az este.
Félek az utcára lépni,
Félek, hogy a sötétség el fog lepni.
Lehunyom szememet,
És azokra gondolok kik, szeretnek.
Elmosolyodok magamban,
Furcsa érzés, megnyugodtam.
Lassan kinyitom szememet,
És látom, hogy a nap kúszik fel az égbe.
Lassan rájövök arra,
Hogy miért is féltem a sötétben annyira.
És mily meglepően egyszerű a válasz,
Nem is sötétségtől féltem valójában.
Nem attól hogy el fog lepni,
Hanem attól, hogy nem tudok majd szeretni.
De most, hogy megnyugodtam,
És a szeretteimre gondoltam,
Most már tudom, hogy tudok szeretni,
Most már tudom, hogy tudok élni.
Csak hunyd le a szemed
Csend ül a házon, csend ül a réten,
A tücsökzene is elhallgatott éppen.
Állok a bús utca sarkán,
Várok, várok egy kis fényre az utcán.
Várom, hogy újra világos legyen,
Várom, hogy újra zaj legyen.
De a csend az úr mostan,
És én állok az utcán búsan.
Fekete leplét az éj kiterítette,
Fekete párnáján alszik az este.
Félek az utcára lépni,
Félek, hogy a sötétség el fog lepni.
Lehunyom szememet,
És azokra gondolok kik, szeretnek.
Elmosolyodok magamban,
Furcsa érzés, megnyugodtam.
Lassan kinyitom szememet,
És látom, hogy a nap kúszik fel az égbe.
Lassan rájövök arra,
Hogy miért is féltem a sötétben annyira.
És mily meglepően egyszerű a válasz,
Nem is sötétségtől féltem valójában.
Nem attól hogy el fog lepni,
Hanem attól, hogy nem tudok majd szeretni.
De most, hogy megnyugodtam,
És a szeretteimre gondoltam,
Most már tudom, hogy tudok szeretni,
Most már tudom, hogy tudok élni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
