Amalina
Látszol!
Mosolyod bevésődött redői mögött,
intésed kiszámítható íve mögött,
üdvözlésed megszokott szavai mögött,
tekinteted odavetett villanása mögött,
egész lényed felismerhető azonossága mögött,
most mégis - végre - látszol!
Valami a mélyedben megváltozott!
Valami a szívedben elhalálozott.
Megszabadultál tán egy Téged kísértő emléktől?
S nem félsz többé egy újat ígérő lépéstől?
Önmagad vagy most már, önmagad!
S erős, mint aki tudja, hogy szabad.
Barátom, boldog vagyok, hogy látlak!
Amit most látok, az már nem látszat.
Kalidásza
Kalidásza
Még a boldog ember is
ha hirtelen megpillant
valamit vagy emberi hang érinti
és szíve megtelik olyan vággyal
melyet maga sem ismer
bizonyára elérhetetlen helyre
emlékezik ilyenkor vissza
és alakokra melyeket szeretett
egy előző életben
Még a boldog ember is
ha hirtelen megpillant
valamit vagy emberi hang érinti
és szíve megtelik olyan vággyal
melyet maga sem ismer
bizonyára elérhetetlen helyre
emlékezik ilyenkor vissza
és alakokra melyeket szeretett
egy előző életben
Wass Albert – Miért?
Wass Albert – Miért?
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
miért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
miért kell nekem a dombokat bejárni
s bújkálni, mint az üldözött gonosz,
miért kell nekem a hegytetőre állni
mikor az orkán fákat ostoroz.
Miért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
miért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és miért kell minden szép emléket
fájó betűkkel a szivembe írni,
miért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Miért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért ....
s miért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretlek, miért? miért? miért?
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
miért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
miért kell nekem a dombokat bejárni
s bújkálni, mint az üldözött gonosz,
miért kell nekem a hegytetőre állni
mikor az orkán fákat ostoroz.
Miért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
miért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és miért kell minden szép emléket
fájó betűkkel a szivembe írni,
miért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Miért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért ....
s miért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretlek, miért? miért? miért?
Badari Boglárka Szeretem az életem
Badari Boglárka
Szeretem az életem ,
De lehet hogy mégsem!
Szeretném tudni ,
Mi lehet a kulcs a szeretet ajtajához ,
Mert ha egy ember nem találja meg ,
Sosem lessz boldog ,
Szíve kifakul ,
Mint napról - napra éjjel a holdunk ,
Mej csak a kibontásra vár ,
Hol szíved nyitva vár ,
Bárha szeretnél ,
Szívemet , lelkemet , szeretném ,
Ha nem szeretnél , meghalnék ,
Bús jég , Hideg szél , nagy fájdalmak közepette ,
Hol a szerelemnek nincs heje .
Szeretem az életem ,
De lehet hogy mégsem!
Szeretném tudni ,
Mi lehet a kulcs a szeretet ajtajához ,
Mert ha egy ember nem találja meg ,
Sosem lessz boldog ,
Szíve kifakul ,
Mint napról - napra éjjel a holdunk ,
Mej csak a kibontásra vár ,
Hol szíved nyitva vár ,
Bárha szeretnél ,
Szívemet , lelkemet , szeretném ,
Ha nem szeretnél , meghalnék ,
Bús jég , Hideg szél , nagy fájdalmak közepette ,
Hol a szerelemnek nincs heje .
B. Radó Lili: Esti dal
B. Radó Lili: Esti dal
Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.
Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég megúntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.
Mire az izzó arc lehül,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng
és jól esik az esti csend.
Jó így mégegyszer szemlehúnyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára
s csend van. Elalszunk nemsokára.
Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.
Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég megúntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.
Mire az izzó arc lehül,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng
és jól esik az esti csend.
Jó így mégegyszer szemlehúnyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára
s csend van. Elalszunk nemsokára.
Szécsi Margit: Körülötted bolyongok
Szécsi Margit: Körülötted bolyongok
Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.
Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.
Koltay Gergő: Égjen neked a fény
Koltay Gergő: Égjen neked a fény
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál,
Emlék az a pillanat, amikor lehetett volna minden,
De kinevetted a szót, eldobtad a kincset,
Előttem egy kép, amit nekem adtál,
Mely mutatja az árnyakat, mennyit hibáztál,
Valahová messze nézel, ahol eltűnik a nap,
Ahol hiába keresem gyógyító sugarad.
Nézed a semmit, ami hús vér gyönyör, ami a lét,
Megőrzöm emlékként, hogy lehetett volna egész,
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.
Jó itthon a sötétben, a csendben ülni,
De lelkünk lezárt ládájában elveszik az élet,
Bor is kerül majd elő, néhány korty bánat,
Mely rátenyerel a lelkemre és bebújik velem az ágyba.
Azt a keveset, amit kaphattál, vaspántok vigyázzák,
De a tengerek mélyéről egyszer kihalásszák,
Kérdik, majd a túlélők: - Mi volt ide bezárva?
Nem tudod te sem, én sem, az egész csupán látszat.
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál.
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.
A bátorságra egyedül csak a hitem vigyázhat,
De szakadt ruhában is ragyoghat királylánya.
Lehet, csak egy pillanat volt, mely megszülte a vágyat,
Mikor szemedbe nézek, mezítelenül látlak,
A homokba írtam bután, legtöbb versemet,
De elmosta a tenger, elveszett mindenem.
A homokba rajzoltam elképzelt tested,
De amit nem vehet el a tenger, az a tekinteted.
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,
Apám temetésén, egy csókot titkon adtál.
Jönnek zord idők, meg leszünk feszítve,
Tavaszok jönnek, nyarak, sima fáradt ősz, elrepül minden,
De a szívek válaszait nem mossa el a tenger,
Ülünk majd kopott csónakunkban, csendesen evezve,
Mekkora volt a vihar! –emlékezünk nevetve.
Lesz egy csendes téli este, mikor könnycsepp indul arcodon,
Minden kérdésre, amit nem tettél fel, ez lesz a válaszom.
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál,
Emlék az a pillanat, amikor lehetett volna minden,
De kinevetted a szót, eldobtad a kincset,
Előttem egy kép, amit nekem adtál,
Mely mutatja az árnyakat, mennyit hibáztál,
Valahová messze nézel, ahol eltűnik a nap,
Ahol hiába keresem gyógyító sugarad.
Nézed a semmit, ami hús vér gyönyör, ami a lét,
Megőrzöm emlékként, hogy lehetett volna egész,
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.
Jó itthon a sötétben, a csendben ülni,
De lelkünk lezárt ládájában elveszik az élet,
Bor is kerül majd elő, néhány korty bánat,
Mely rátenyerel a lelkemre és bebújik velem az ágyba.
Azt a keveset, amit kaphattál, vaspántok vigyázzák,
De a tengerek mélyéről egyszer kihalásszák,
Kérdik, majd a túlélők: - Mi volt ide bezárva?
Nem tudod te sem, én sem, az egész csupán látszat.
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál.
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.
A bátorságra egyedül csak a hitem vigyázhat,
De szakadt ruhában is ragyoghat királylánya.
Lehet, csak egy pillanat volt, mely megszülte a vágyat,
Mikor szemedbe nézek, mezítelenül látlak,
A homokba írtam bután, legtöbb versemet,
De elmosta a tenger, elveszett mindenem.
A homokba rajzoltam elképzelt tested,
De amit nem vehet el a tenger, az a tekinteted.
Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,
Apám temetésén, egy csókot titkon adtál.
Jönnek zord idők, meg leszünk feszítve,
Tavaszok jönnek, nyarak, sima fáradt ősz, elrepül minden,
De a szívek válaszait nem mossa el a tenger,
Ülünk majd kopott csónakunkban, csendesen evezve,
Mekkora volt a vihar! –emlékezünk nevetve.
Lesz egy csendes téli este, mikor könnycsepp indul arcodon,
Minden kérdésre, amit nem tettél fel, ez lesz a válaszom.
Pablo Neruda - Az én szívemnek...
Pablo Neruda - Az én szívemnek...
Az én szívemnek elég a te lelked
s neked az én szárnyam elég szabadság.
Az én ajkamról lengve égre kelnek,
mik benned az álmok álmát aludták.
Tebenned él a mindennapos ábránd.
Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
Távolléted a láthatárt ledönti,
te örök menekülő, mint a hullám.
Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,
akár a déli fenyvek vagy az árboc.
Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
bánat ül rajtad, mint egy utazáson.
Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény,
melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
S arra riadok, hogy rebbennek olykor
a madarak, mik lelkedben aludtak.
(Somlyó György fordítása)
Az én szívemnek elég a te lelked
s neked az én szárnyam elég szabadság.
Az én ajkamról lengve égre kelnek,
mik benned az álmok álmát aludták.
Tebenned él a mindennapos ábránd.
Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
Távolléted a láthatárt ledönti,
te örök menekülő, mint a hullám.
Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,
akár a déli fenyvek vagy az árboc.
Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
bánat ül rajtad, mint egy utazáson.
Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény,
melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
S arra riadok, hogy rebbennek olykor
a madarak, mik lelkedben aludtak.
(Somlyó György fordítása)
Szerelem... Francesco Petrarca
Szerelem... Francesco Petrarca
Nincs békém, s nem szitok háboruságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.
Őröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,
nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.
Nincs békém, s nem szitok háboruságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.
Őröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,
nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.
Pigmont Éva Ember te tetted ezt...
Pigmont Éva Ember te tetted ezt...
Csodáltam a kék eget,
A rajta futó felleget,
Mára ez mind elveszett,
A szenny tönkretette az ózonréteget...
- ember te tetted ezt! -
Csodáltam a tenger tisztaságát,
A kéken csillogó hullámzását,
Ma olaj, kátrány, benzin, szennyezi be
Vizek élővilágát pusztítja el
- ember te tetted ezt! -
Csodáltam a vizek csillogását,
Az ugráló pisztrángok ívását,
Ma szennyezett, habzó vizeken kiáltanának,
Szólni nem tudnak, így csak
tátogva a partra ugrálnak
- ember te tetted ezt! -
Pusztul a világ szenny lepi el,
Meghal a Föld, s nyomában az emberek,
A hőség, a víz, a köd hoz pusztulást,
Meghal az ember, és az élővilág...
- EMBER te tetted ezt! -
Csodáltam a kék eget,
A rajta futó felleget,
Mára ez mind elveszett,
A szenny tönkretette az ózonréteget...
- ember te tetted ezt! -
Csodáltam a tenger tisztaságát,
A kéken csillogó hullámzását,
Ma olaj, kátrány, benzin, szennyezi be
Vizek élővilágát pusztítja el
- ember te tetted ezt! -
Csodáltam a vizek csillogását,
Az ugráló pisztrángok ívását,
Ma szennyezett, habzó vizeken kiáltanának,
Szólni nem tudnak, így csak
tátogva a partra ugrálnak
- ember te tetted ezt! -
Pusztul a világ szenny lepi el,
Meghal a Föld, s nyomában az emberek,
A hőség, a víz, a köd hoz pusztulást,
Meghal az ember, és az élővilág...
- EMBER te tetted ezt! -
Puskin TATJÁNA LEVELE ANYEGINHOZ
TATJÁNA LEVELE ANYEGINHOZ
Puskin
Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
szívében egy csepp hely marad,
nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
és higgye el, hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
amíg titokban azt reméltem,
hogy lesz falunkban alkalom,
s hetenként egyszer láthatom;
csak hogy halljam szavát, bevallom,
szóljak magához, s azután
mind egyre gondoljak csupán,
éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
a társaságokat kerűli,
mi csillogtatni nem tudunk,
de úgy tudtunk jöttén örűlni.
Mért jött el? Békességesen
rejtőzve mély vidéki csendbe,
tán meg sem ismerem sosem,
s a kínt sem, mely betört szivembe;
tudatlan lelkem láza rendre
enyhülne tán s leszállana,
s akit szívem kíván, kivárva,
lennék örök hűségü párja
s családnak élő, jó anya.
Másé!... A földön senki sincsen,
kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
zálog volt erre életem;
az égieknek kell köszönni,
hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
látatlan is kedveltelek,
bűvöltek a csodás szemek,
rég zeng hangod zenéje bennem...
nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
szívem rádismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
ha egy-egy csendes, bús napon
ínséges szívekhez simulva
vagy imádságban leborulva
altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban
s nézel reám e pillanatban
az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
suttogsz: szerelemmel, reménnyel
enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
tapasztalatlanság vakít,
s az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
gyónásommal kezedbe tettem,
előtted könnyem hullva-hull,
könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
nincs egy megértő lelki társam,
így élek néma tompulásban,
én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
nézz biztatón, ne adj te mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
megöl a félelem s a szégyen,
de jelleme kezes nekem,
bízom: a sorsom van kezében...
(Áprily Lajos)
Puskin
Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
szívében egy csepp hely marad,
nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
és higgye el, hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
amíg titokban azt reméltem,
hogy lesz falunkban alkalom,
s hetenként egyszer láthatom;
csak hogy halljam szavát, bevallom,
szóljak magához, s azután
mind egyre gondoljak csupán,
éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
a társaságokat kerűli,
mi csillogtatni nem tudunk,
de úgy tudtunk jöttén örűlni.
Mért jött el? Békességesen
rejtőzve mély vidéki csendbe,
tán meg sem ismerem sosem,
s a kínt sem, mely betört szivembe;
tudatlan lelkem láza rendre
enyhülne tán s leszállana,
s akit szívem kíván, kivárva,
lennék örök hűségü párja
s családnak élő, jó anya.
Másé!... A földön senki sincsen,
kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
zálog volt erre életem;
az égieknek kell köszönni,
hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
látatlan is kedveltelek,
bűvöltek a csodás szemek,
rég zeng hangod zenéje bennem...
nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
szívem rádismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
ha egy-egy csendes, bús napon
ínséges szívekhez simulva
vagy imádságban leborulva
altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban
s nézel reám e pillanatban
az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
suttogsz: szerelemmel, reménnyel
enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
tapasztalatlanság vakít,
s az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
gyónásommal kezedbe tettem,
előtted könnyem hullva-hull,
könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
nincs egy megértő lelki társam,
így élek néma tompulásban,
én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
nézz biztatón, ne adj te mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
megöl a félelem s a szégyen,
de jelleme kezes nekem,
bízom: a sorsom van kezében...
(Áprily Lajos)
Szabó Balázs A zene
Szabó Balázs A zene
Van népi
Van komoly
Van régi
Van komor,
Van rock is
Van fanky
(Itt nincs rím
Ezt hagyd ki)
Vele alszunk, vele kelünk
Ha kell, ott van mindig, mindig velünk
Vele élünk, vele halunk
A zenétől mindent, mindent megkapunk...
Van népi
Van komoly
Van régi
Van komor,
Van rock is
Van fanky
(Itt nincs rím
Ezt hagyd ki)
Vele alszunk, vele kelünk
Ha kell, ott van mindig, mindig velünk
Vele élünk, vele halunk
A zenétől mindent, mindent megkapunk...
Abakusz : Az eső
Abakusz : Az eső
Csepergős esemény,
zenélő cselekmény,
pit-pat-pit az üteme,
monoton a meséje.
Esik egyre-egyre,
a frissen vetettre,
az otthagyott gazra,
mindennemű másra.
Kelletlen valóság,
a cuppogó sárság,
ragad, tapad, dagad,
e nem kedves adag.
Csepergős esemény,
zenélő cselekmény,
pit-pat-pit az üteme,
monoton a meséje.
Esik egyre-egyre,
a frissen vetettre,
az otthagyott gazra,
mindennemű másra.
Kelletlen valóság,
a cuppogó sárság,
ragad, tapad, dagad,
e nem kedves adag.
Dalilácska : Változás
Dalilácska : Változás
Változik a világ, változik az élet,
Változik az álom, változnak a népek,
Változik az ember,
Változik a természet,
Változik a hang, változik a szó,
Változik a minden, a fel nem fogható,
Változik lélek,
Változik a szeretet,
Változik a csend, változik a köd,
Változik a szent, változik az öröm,
Változik a félelem,
Változik az értelem,
Változik minden, minden mi létezik,
Változik a világ, ami vergődik,
Változik az ember, aki tengődik,
Változik a természet, ami szétfoszlik,
És változok én is folytonosan,
Változol Te is, minduntalan...
És nem ismerlek, nem vagy enyém.
Nem is lehetsz, pedig ezt szeretném!
Változik a világ, változik az élet,
Változik az álom, változnak a népek,
Változik az ember,
Változik a természet,
Változik a hang, változik a szó,
Változik a minden, a fel nem fogható,
Változik lélek,
Változik a szeretet,
Változik a csend, változik a köd,
Változik a szent, változik az öröm,
Változik a félelem,
Változik az értelem,
Változik minden, minden mi létezik,
Változik a világ, ami vergődik,
Változik az ember, aki tengődik,
Változik a természet, ami szétfoszlik,
És változok én is folytonosan,
Változol Te is, minduntalan...
És nem ismerlek, nem vagy enyém.
Nem is lehetsz, pedig ezt szeretném!
Tóth Zoltánné Ircsi Barátom figyelj rám
Barátom figyelj rám
Munkába indultam, ahogy minden reggel,
évek óta csendben, ahogy teltek a percek,
úgy lett egyre jobb és jobb a kedvem.
Eszembe jutott újra látom régi barátom,
eljátssza nékem a kedvenc dallamom,
a zene feltölti ismét a lelkem, mint egykoron.
Eljött a pillanat, ismét egymás előtt álltunk,
lelkem nem szállt tovább, hirtelen
a szomorúság, fájdalom kínja szorította át.
Nem úgy láttam, ahogy szívemben élt,
arcát fátyolos köd borította, néha gyenge mosoly
suhant át, fájdalomtól meggyötört arcán.
Rám nézett, de nem látott, Istenem miért?
Kedves barátom, ki tiszta, jólelkű, miért szenved, miért?
Zene átjárta lelkét, kitöltötte életét, hova lett mindez,
hova és miért?
Eltelt egy éjszaka, csak forogtam ágyamban,
szememre álom nem jött, csak egy furcsa köd,
s e ködben azt láttam, amit nem akartam.
Lelkem kiszáradt, mint a fájdalomtól
összement kicsavart szivacs, ki egy csepp vízért
könyörög, egy kiszáradt patak medrétől.
Ha egyszer megtehetném, elrabolnám barátom,
kivinném a természetbe, hogy kitisztulhasson újra a lelke,
Ott lehetnénk hosszú, hosszú napokig, tudom ez segítene.
Egy idő után visszatérne, az őszinte mosoly az arcára,
szeme csillogna újra a zene ritmusára,
lelke feltöltődik és vissza kapná a boldogságot, nyugalmat, az életébe.
Mások lehet félreértenék, mert az élet mindig mást ígér,
társaink, akik mellettünk élnek,
kétkedve néznék e két lelket, barátságunk nem értenék, hisz ilyen nem lehet.
De a barátság erősebb, mint a szerelem, igaz barát, szilárd, mint a szikla,
melletted van, kérned sose kell,
teszi a dolgát, hisz érzi tennie mit kell.
Arra kérlek hallgass rám, halld meg szavam,
ne csak azt lásd, hogy jár a szám,
túl leszel ezen is, ahogy annyi mindent túléltél már.
Ne tűnj el a napok sűrűjében, emelkedj felül mindenen,
barátaid, kik melletted vannak, hagyd, hogy fogják két kezed,
hagyd köztük nekem is, ahogy tetted régen.
Ha minden cérna elszakad, te csak gondolj miránk,
szeretteidre, gyermekeidre, barátaidra, ismerősökre,
mit éreznénk, ha feladnád, élhetnénk-e nélküled boldogan tovább?
Kérlek hát vigyázz magadra, kérlek vigyázz!
Tóth Zoltánné Ircsi
Munkába indultam, ahogy minden reggel,
évek óta csendben, ahogy teltek a percek,
úgy lett egyre jobb és jobb a kedvem.
Eszembe jutott újra látom régi barátom,
eljátssza nékem a kedvenc dallamom,
a zene feltölti ismét a lelkem, mint egykoron.
Eljött a pillanat, ismét egymás előtt álltunk,
lelkem nem szállt tovább, hirtelen
a szomorúság, fájdalom kínja szorította át.
Nem úgy láttam, ahogy szívemben élt,
arcát fátyolos köd borította, néha gyenge mosoly
suhant át, fájdalomtól meggyötört arcán.
Rám nézett, de nem látott, Istenem miért?
Kedves barátom, ki tiszta, jólelkű, miért szenved, miért?
Zene átjárta lelkét, kitöltötte életét, hova lett mindez,
hova és miért?
Eltelt egy éjszaka, csak forogtam ágyamban,
szememre álom nem jött, csak egy furcsa köd,
s e ködben azt láttam, amit nem akartam.
Lelkem kiszáradt, mint a fájdalomtól
összement kicsavart szivacs, ki egy csepp vízért
könyörög, egy kiszáradt patak medrétől.
Ha egyszer megtehetném, elrabolnám barátom,
kivinném a természetbe, hogy kitisztulhasson újra a lelke,
Ott lehetnénk hosszú, hosszú napokig, tudom ez segítene.
Egy idő után visszatérne, az őszinte mosoly az arcára,
szeme csillogna újra a zene ritmusára,
lelke feltöltődik és vissza kapná a boldogságot, nyugalmat, az életébe.
Mások lehet félreértenék, mert az élet mindig mást ígér,
társaink, akik mellettünk élnek,
kétkedve néznék e két lelket, barátságunk nem értenék, hisz ilyen nem lehet.
De a barátság erősebb, mint a szerelem, igaz barát, szilárd, mint a szikla,
melletted van, kérned sose kell,
teszi a dolgát, hisz érzi tennie mit kell.
Arra kérlek hallgass rám, halld meg szavam,
ne csak azt lásd, hogy jár a szám,
túl leszel ezen is, ahogy annyi mindent túléltél már.
Ne tűnj el a napok sűrűjében, emelkedj felül mindenen,
barátaid, kik melletted vannak, hagyd, hogy fogják két kezed,
hagyd köztük nekem is, ahogy tetted régen.
Ha minden cérna elszakad, te csak gondolj miránk,
szeretteidre, gyermekeidre, barátaidra, ismerősökre,
mit éreznénk, ha feladnád, élhetnénk-e nélküled boldogan tovább?
Kérlek hát vigyázz magadra, kérlek vigyázz!
Tóth Zoltánné Ircsi
Sango Villagren Én itt leszek Veled!
Én itt leszek Veled!
Ha életed rémálom,
csak sötét, mély verem,
szólj nekem barátom...
Én itt leszek Veled!
Szerető karjaim nyújtom most feléd,
hogy támaszul szolgáljon Neked.
Ha beomlik a föld, ha rád szakad az ég,
Én akkor is, itt leszek Veled!
Ha gond nyomaszt, ha bú szorít,
s vigaszod már nem leled,
ha fájdalmad a mélybe taszít,
Én akkor is itt leszek Veled!
Ha az őrület peremén
porba hullik tested,
ha összeomlasz gyengén,
Én ott leszek Veled!
Ott leszek Veled,
mindig, hogyha kéred,
míg ajkad nevet,
s szükségemet érzed.
Szükségét annak,
hogy Veled legyek,
amíg rohannak,
szöknek a fellegek...
Míg tüdőm légre szomjazik,
s ereimben vér csorog.
Míg bennem erő lakozik,
Én segíteni fogok!
Sango Villagren
Ha életed rémálom,
csak sötét, mély verem,
szólj nekem barátom...
Én itt leszek Veled!
Szerető karjaim nyújtom most feléd,
hogy támaszul szolgáljon Neked.
Ha beomlik a föld, ha rád szakad az ég,
Én akkor is, itt leszek Veled!
Ha gond nyomaszt, ha bú szorít,
s vigaszod már nem leled,
ha fájdalmad a mélybe taszít,
Én akkor is itt leszek Veled!
Ha az őrület peremén
porba hullik tested,
ha összeomlasz gyengén,
Én ott leszek Veled!
Ott leszek Veled,
mindig, hogyha kéred,
míg ajkad nevet,
s szükségemet érzed.
Szükségét annak,
hogy Veled legyek,
amíg rohannak,
szöknek a fellegek...
Míg tüdőm légre szomjazik,
s ereimben vér csorog.
Míg bennem erő lakozik,
Én segíteni fogok!
Sango Villagren
Sík Sándor: Este az ablakban
Sík Sándor: Este az ablakban
Valahol messze szól a zongora.
Bús régi nóta lágyan száll tova.
És mint az álom, mint a sejtelem:
Egy régi érzés meglep hirtelen.
A lelkemen minthogyha átsuhanna
A rétek lelke, az erdők sugalma.
Ah, szárnyra kelt az erdő, rét, halom,
S besurrant hozzám a tárt ablakon.
Valamit suttog bús akácfalomb.
Távoli dallam halkan egyre zsong.
Valahol messze szól a zongora.
Bús régi nóta lágyan száll tova.
És mint az álom, mint a sejtelem:
Egy régi érzés meglep hirtelen.
A lelkemen minthogyha átsuhanna
A rétek lelke, az erdők sugalma.
Ah, szárnyra kelt az erdő, rét, halom,
S besurrant hozzám a tárt ablakon.
Valamit suttog bús akácfalomb.
Távoli dallam halkan egyre zsong.
Dalilácska : Csillaglány
Dalilácska : Csillaglány (2007-06-26)
Magasan egy toronyszobában
Egyedül élt a világ legszebb lánya.
Éjjelente az ablakpárkányra ült,
A gondolataiba csendben elmerült.
Míg egy éjjel hatalmas vihar kerekedett,
A lány ajka a sírástól remegett.
Ma nem láthatja, eltakarják a felhők,
Ma nem úsznak holdfényben az erdők.
Szerelmes volt, a Holdat imádta,
Benne mindig a hű társ arcát látta.
Bármi gondja volt figyelmesen hallgatott,
Nem intett nemet, és nem bólogatott.
De a lány szerette a fényes udvarát,
Fényében látta a távoli házak ablakát.
Arca kerek, bőre fénylő, haja fehér
Ő volt a lánynak az egyedüli remény.
S ma elvették tőle a fellegek,
A lány ettől a naptól mindig rettegett.
Ült az ablakban, haját fújta a szél,
S ma nem jött a szerető, ölelő fény.
Eltűnt a holdfény, maghalt a Hold,
Szívében éjjel a magány honolt.
Repülni akart, át a felhőn kedveséhez,
A halál segített eltalálni szerelméhez…
Nézd a Holdat, s körülötte a sok csillagot
Az mind a lány, ki szerelmet fogadott.
S éjjel, ha a Hold az égen körbejár,
Ha egy csillaghoz ér, a lány rátalál.
Magasan egy toronyszobában
Egyedül élt a világ legszebb lánya.
Éjjelente az ablakpárkányra ült,
A gondolataiba csendben elmerült.
Míg egy éjjel hatalmas vihar kerekedett,
A lány ajka a sírástól remegett.
Ma nem láthatja, eltakarják a felhők,
Ma nem úsznak holdfényben az erdők.
Szerelmes volt, a Holdat imádta,
Benne mindig a hű társ arcát látta.
Bármi gondja volt figyelmesen hallgatott,
Nem intett nemet, és nem bólogatott.
De a lány szerette a fényes udvarát,
Fényében látta a távoli házak ablakát.
Arca kerek, bőre fénylő, haja fehér
Ő volt a lánynak az egyedüli remény.
S ma elvették tőle a fellegek,
A lány ettől a naptól mindig rettegett.
Ült az ablakban, haját fújta a szél,
S ma nem jött a szerető, ölelő fény.
Eltűnt a holdfény, maghalt a Hold,
Szívében éjjel a magány honolt.
Repülni akart, át a felhőn kedveséhez,
A halál segített eltalálni szerelméhez…
Nézd a Holdat, s körülötte a sok csillagot
Az mind a lány, ki szerelmet fogadott.
S éjjel, ha a Hold az égen körbejár,
Ha egy csillaghoz ér, a lány rátalál.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
