Zelk Zoltán: Ez már az ősz
Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök,
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közelg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.
Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!
S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák,nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.
Csügged az ág, ejti leveleit.-
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!
Kerti Gergő Létem Értelmetlen
Kerti Gergő Létem Értelmetlen
Az űrben rekedtem,
s sodródom dermedtem,
a sötétben merengtem,
s rájöttem:
létem értelmetlen.
A hideg fény hozzám ér,
kitágul pupillámon az ér,
s felnyílt a szemem
s ráébredtem:
létem értelmetlen.
Hűvös szavak borzolják fogaim,
szavaimmal elszöktek foglyaim,
s vele együtt gondolataim,
ajkaim rezdülnek
s elmondják rekedten:
létem értelmetlen.
Úszom a legmélyebb sötétben
hajó nélkül szárazon,
nincs mi engem visszatartson,
hisz még hajóm sincs
minden perc mi elmúlt kincs,
az öröklét egy apró darabja
éppen szívemet szabdalja,
marcangolja sok apró darabra.
Szégyenteljes hamvam az
űrben úszik örökké,
s most már mind a övéké,
kik a fekete lyukon át
lesnek ránk.
Örökké lesnek ránk.
És én visszalestem ám,
s egy pillanatra rá,
észrevettem:
Úszom a legmélyebb sötétben,
elvesztettem szerelmem,
elvesztettem hamvvedrem,
elvesztettem testem,
elvesztettem mindenem:
létem értelmetlen.
Az űrben rekedtem,
s sodródom dermedtem,
a sötétben merengtem,
s rájöttem:
létem értelmetlen.
A hideg fény hozzám ér,
kitágul pupillámon az ér,
s felnyílt a szemem
s ráébredtem:
létem értelmetlen.
Hűvös szavak borzolják fogaim,
szavaimmal elszöktek foglyaim,
s vele együtt gondolataim,
ajkaim rezdülnek
s elmondják rekedten:
létem értelmetlen.
Úszom a legmélyebb sötétben
hajó nélkül szárazon,
nincs mi engem visszatartson,
hisz még hajóm sincs
minden perc mi elmúlt kincs,
az öröklét egy apró darabja
éppen szívemet szabdalja,
marcangolja sok apró darabra.
Szégyenteljes hamvam az
űrben úszik örökké,
s most már mind a övéké,
kik a fekete lyukon át
lesnek ránk.
Örökké lesnek ránk.
És én visszalestem ám,
s egy pillanatra rá,
észrevettem:
Úszom a legmélyebb sötétben,
elvesztettem szerelmem,
elvesztettem hamvvedrem,
elvesztettem testem,
elvesztettem mindenem:
létem értelmetlen.
Király Imre: Őrizd meg!
Király Imre: Őrizd meg!
Az álmaidra vigyázz!
S őrizd meg friss tej ízét a gyermekkornak
Mikor csaholó felhőket hajszoltál,
S köszöntél minden bokornak
Őrizd meg szemedben az ártatlan kéket,
Az első lépések botladozását,
S hagyd, hogy kísérjen, rózsaszín nevetésed.
Őrizd meg az először feszülő szavakat a szádnak,
Mellyel testvére lettél a világnak.
Az első sírásoddal megkarcolt csendet,
Mellyel az örök bűnöket magadra vetted.
Őrizd meg szavak ifjúkori lendületét,
A nemlét társtalanságát váltsd fel apró örömökre,
S a szív mélyhangjait énekeld,
Konok tüzeknél lázasabban.
Őrizd meg a hajnali földek szagát,
Az égi óceán roppant csillaghadát,
Halk folyók zöld csobbanását,
Őrizd meg szemednek,
Hogy elmerülhess benne,
Ha rád tör sok bántó földi nesz.
Kígyóvonalú fák bámész lombját,
Testükön a finom pókhálóredőt,
Érezd a sóhajos bomló életvonzást,
S őrizd meg a csillagszámláló időt.
Mert kell néha pár bolyhos emlék,
Szótöredék, villanó mondatfoszlány,
Hogy megtaláld elhagyott gyerekarcod
S magadból egy darabot újra visszahozzál.
Az álmaidra vigyázz!
S őrizd meg friss tej ízét a gyermekkornak
Mikor csaholó felhőket hajszoltál,
S köszöntél minden bokornak
Őrizd meg szemedben az ártatlan kéket,
Az első lépések botladozását,
S hagyd, hogy kísérjen, rózsaszín nevetésed.
Őrizd meg az először feszülő szavakat a szádnak,
Mellyel testvére lettél a világnak.
Az első sírásoddal megkarcolt csendet,
Mellyel az örök bűnöket magadra vetted.
Őrizd meg szavak ifjúkori lendületét,
A nemlét társtalanságát váltsd fel apró örömökre,
S a szív mélyhangjait énekeld,
Konok tüzeknél lázasabban.
Őrizd meg a hajnali földek szagát,
Az égi óceán roppant csillaghadát,
Halk folyók zöld csobbanását,
Őrizd meg szemednek,
Hogy elmerülhess benne,
Ha rád tör sok bántó földi nesz.
Kígyóvonalú fák bámész lombját,
Testükön a finom pókhálóredőt,
Érezd a sóhajos bomló életvonzást,
S őrizd meg a csillagszámláló időt.
Mert kell néha pár bolyhos emlék,
Szótöredék, villanó mondatfoszlány,
Hogy megtaláld elhagyott gyerekarcod
S magadból egy darabot újra visszahozzál.
Márai Sándor
S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét?
Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban?
Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar?
Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot,
mint az önfeláldozót és hűségeset?
Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség,
mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól?
S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást?
S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkézségét,
s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek,
a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas,
van-e joga megsértődni, bosszút követelni?
S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e Ő, a megcsalt és elhagyott?
Márai Sándor
Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban?
Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar?
Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot,
mint az önfeláldozót és hűségeset?
Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség,
mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól?
S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást?
S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkézségét,
s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek,
a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas,
van-e joga megsértődni, bosszút követelni?
S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e Ő, a megcsalt és elhagyott?
Márai Sándor
Barátság
Zoli
Barátság
Legelőször is önmagunkkal kell barátságban lennünk, de nagyon ritkán találsz olyan embert, aki barátságos önmagával. Önmagunk ellenségei vagyunk, miközben hiába reménykedünk abban, hogy a barátja lehetünk valaki másnak.
Azt tanították nekünk, hogy ítéljük el önmagunkat. Az önszeretet bűnnek számít. Pedig nem az. Az önszeretet minden más szeretet alapja. Csupán az önszereteten keresztül lehetséges az emberbaráti szeretet. Minthogy az önszeretetet elítélik, a szeretet minden egyéb lehetősége is eltűnt a Földről. Ügyesen kiszámított stratégia ez a szeretet elpusztítására.
Olyan, mintha azt mondanád egy fának: "Ne tápláld magad a földből; az bűn. Ne tápláld magad a holdból és a napból és a csillagokból; az önzés. Légy önzetlen - szolgáld a többi fát." Logikusnak látszik, ezért veszélyes. Logikusnak látszik: ha másokat akarsz szolgálni, hozz áldozatot; a szolgálat egyenlő az áldozattal. De ha egy fa feláldozza magát, akkor meghal, nem lesz képes más fákat szolgálni; egyáltalán nem lesz képes létezni.
Azt tanították neked: "Ne szeresd magadat." Szinte ez lett az úgynevezett szervezett vallások egyetemes üzenete. Nem Jézusé, de a kereszténységé mindenképpen; nem Buddháé, de a buddhizmusé - minden szervezett vallásnak ez lett a tanítása: "Ítéld el önmagadat, bűnös vagy, értéktelen vagy."
És ennek az elítélésnek a következtében az emberi lények fája összezsugorodott, elveszítette a fényét, képtelen a megújulásra. Az emberek csak vonszolják magukat valahogyan. Nincsenek gyökereik a létezésben, gyökértelenek. Próbálnak mások szolgálatára lenni, de képtelenek rá, mert még önmagukkal sem barátságosak.
OSHO
Barátság
Legelőször is önmagunkkal kell barátságban lennünk, de nagyon ritkán találsz olyan embert, aki barátságos önmagával. Önmagunk ellenségei vagyunk, miközben hiába reménykedünk abban, hogy a barátja lehetünk valaki másnak.
Azt tanították nekünk, hogy ítéljük el önmagunkat. Az önszeretet bűnnek számít. Pedig nem az. Az önszeretet minden más szeretet alapja. Csupán az önszereteten keresztül lehetséges az emberbaráti szeretet. Minthogy az önszeretetet elítélik, a szeretet minden egyéb lehetősége is eltűnt a Földről. Ügyesen kiszámított stratégia ez a szeretet elpusztítására.
Olyan, mintha azt mondanád egy fának: "Ne tápláld magad a földből; az bűn. Ne tápláld magad a holdból és a napból és a csillagokból; az önzés. Légy önzetlen - szolgáld a többi fát." Logikusnak látszik, ezért veszélyes. Logikusnak látszik: ha másokat akarsz szolgálni, hozz áldozatot; a szolgálat egyenlő az áldozattal. De ha egy fa feláldozza magát, akkor meghal, nem lesz képes más fákat szolgálni; egyáltalán nem lesz képes létezni.
Azt tanították neked: "Ne szeresd magadat." Szinte ez lett az úgynevezett szervezett vallások egyetemes üzenete. Nem Jézusé, de a kereszténységé mindenképpen; nem Buddháé, de a buddhizmusé - minden szervezett vallásnak ez lett a tanítása: "Ítéld el önmagadat, bűnös vagy, értéktelen vagy."
És ennek az elítélésnek a következtében az emberi lények fája összezsugorodott, elveszítette a fényét, képtelen a megújulásra. Az emberek csak vonszolják magukat valahogyan. Nincsenek gyökereik a létezésben, gyökértelenek. Próbálnak mások szolgálatára lenni, de képtelenek rá, mert még önmagukkal sem barátságosak.
OSHO
Zelk Zoltán Vers a lehetről
A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.
Szabó Lőrinc - Szél hozott, szél visz el
Szabó Lőrinc - Szél hozott, szél visz el
Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?
Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?
Babits Mihály - Hunyt szemmel
Babits Mihály - Hunyt szemmel
Hunyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd ki, unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Hunyt szemmel bérceket futunk
S mindig csodákra vágy szívünk
A legjobb, amit nem tudunk
A legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
Szorítsd ki, unod a valót.
Hímezz belőlük
Fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Vajda János: Húsz év múlva
Vajda János: Húsz év múlva
„Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szivem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül –
Múlt ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen…
„Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szivem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül –
Múlt ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen…
Lia Lombardy
Örök Körforgás az Élet
Mindig ugyanúgy kezdődik a mese
Előre nem tudni mi lesz a vége.
Hol volt, hol nem volt...
Indul a történet.
Örök Körforgásban
Tele Ígéret.
Lia Lombardy
Mindig ugyanúgy kezdődik a mese
Előre nem tudni mi lesz a vége.
Hol volt, hol nem volt...
Indul a történet.
Örök Körforgásban
Tele Ígéret.
Lia Lombardy
Szilágyi Tibor: Csak a zene
Szilágyi Tibor:
Csak a zene
Látod, elmúlt már egy hosszú év
s csak száraz levelek ülnek a fán,
sűrű felhők mögé bújik az ég
napfény nem csillog szobám falán.
Ébren fekszem, gondolatom messzejár,
körém a csend szövi sűrű fonalát
s én hallom hullámzó dallamát,
rám ma egy hosszú éjszaka vár.
Szobám ablakán csillan egy esőcsepp,
hűvös szél verdesi a régi ház ajtaját,
valahol harang szól a kinti éjszakában
s tárja szét egy kis templom kapuját.
Fülemben hallom a távoli zenét,
körbeleng, átölel majd rám talál,
felkelek, felkapom kedvesem köntösét
s a hajnal pírja még ébren talál.
Szaladnak futva a hangjegyek
fáradt kezem nyomán
s ujjaim lágyan siklanak
egy rég megkopott zongorán.
A dal az én legszebb életem,
csak ő érti lelkem szavát,
kitárom előtte sóvárgó szívem
s engedem magamba illatát.
Harsányan köszöntött rám a reggel,
a Nap melegen ontotta sugarát,
új dalomat szívembe rejtettem el
s fáradt testem bizsergés járta át.
Csak a zene
Látod, elmúlt már egy hosszú év
s csak száraz levelek ülnek a fán,
sűrű felhők mögé bújik az ég
napfény nem csillog szobám falán.
Ébren fekszem, gondolatom messzejár,
körém a csend szövi sűrű fonalát
s én hallom hullámzó dallamát,
rám ma egy hosszú éjszaka vár.
Szobám ablakán csillan egy esőcsepp,
hűvös szél verdesi a régi ház ajtaját,
valahol harang szól a kinti éjszakában
s tárja szét egy kis templom kapuját.
Fülemben hallom a távoli zenét,
körbeleng, átölel majd rám talál,
felkelek, felkapom kedvesem köntösét
s a hajnal pírja még ébren talál.
Szaladnak futva a hangjegyek
fáradt kezem nyomán
s ujjaim lágyan siklanak
egy rég megkopott zongorán.
A dal az én legszebb életem,
csak ő érti lelkem szavát,
kitárom előtte sóvárgó szívem
s engedem magamba illatát.
Harsányan köszöntött rám a reggel,
a Nap melegen ontotta sugarát,
új dalomat szívembe rejtettem el
s fáradt testem bizsergés járta át.
Szénási Tamás Az élet szép
Szénási Tamás
Az élet szép
Kérded te: Miért szép az élet?
Szerintem azért, amilyennek te véled.
Mert az élet szép, de nem fogja fel ész.
Miért nem? Itt van a válasz; semmi vész.
Mert egyszerűen nem fogom fel,
Hogy szeretlek, de hogy és mire fel...
Egyszerű a válasz, íme: s e versemnek címe:
Azért, mert szép az élet,
Szeretlek és mindig mindenhol lennék tevéled.
Szép vagy te lány és szép az élet,
Ezért ne lökd el ezt magadtól kérlek!
Hogy mennyire szeretlek?
Felsorolni ez a lap kevés!
Szívembe szerelmed egy mondatot kevés:
"Az élet igazán szép és van értelme élni!"
Az élet szép
Kérded te: Miért szép az élet?
Szerintem azért, amilyennek te véled.
Mert az élet szép, de nem fogja fel ész.
Miért nem? Itt van a válasz; semmi vész.
Mert egyszerűen nem fogom fel,
Hogy szeretlek, de hogy és mire fel...
Egyszerű a válasz, íme: s e versemnek címe:
Azért, mert szép az élet,
Szeretlek és mindig mindenhol lennék tevéled.
Szép vagy te lány és szép az élet,
Ezért ne lökd el ezt magadtól kérlek!
Hogy mennyire szeretlek?
Felsorolni ez a lap kevés!
Szívembe szerelmed egy mondatot kevés:
"Az élet igazán szép és van értelme élni!"
Aberth :Volt egy barátom
Volt egy barátom
Volt egy barátom
Az egyik nyáron,
Szép emlék maradt nekem.
Ha bánatom van,
Mindig csak őrá,
Őreá emlékezem.
Nem volt ő más,
Csak egy kicsi madár.
Egyik fa ágán
A fészke most is áll.
Ha bánatos voltam,
Arra jártam rég,
S hallgattam a madár énekét.
Madárka kérlek, énekelj szépet,
Dalold el, milyen a nyár!
Madárka még ezt dalold el kérlek,
Hogy egy leány énreám vár!
Madárka kérlek, daloljál szépet,
Dalold, hogy az élet szép.
Madárka kérlek, madárka kérlek,
Madárka énekelj még!
S énekelte ő, hogy
Milyen szép a nyár.
A kéklő égen
Száll a kismadár.
S énekelte ő, hogy
Mily nagy boldogság,
Ha a szél hozza a rétek illatát.
S a kismadár dala
Olyan vidám volt,
Hogy szívemben
A bánat elcsitult.
Ám egyik éjjel
Viharos széllel
Tört reánk a hideg tél.
Elszállott végleg
Egy kicsi élet,
A kismadár földre lehullt.
Elszállt egy élet, üres egy fészek.
Ő többé nem énekel.
De hogyha róla álmodom néha
Álmomban életre kel.
Madárka kérlek, énekelj szépet,
Dalold el, milyen a nyár!
Madárka még ezt
Dalold el kérlek,
Hogy egy leány énreám vár!
Madárka kérlek, daloljál szépet,
Dalold hogy az élet szép!
Madárka kérlek, madárka kérlek,
Kérlek, hogy énekelj még!
Alberth
Volt egy barátom
Az egyik nyáron,
Szép emlék maradt nekem.
Ha bánatom van,
Mindig csak őrá,
Őreá emlékezem.
Nem volt ő más,
Csak egy kicsi madár.
Egyik fa ágán
A fészke most is áll.
Ha bánatos voltam,
Arra jártam rég,
S hallgattam a madár énekét.
Madárka kérlek, énekelj szépet,
Dalold el, milyen a nyár!
Madárka még ezt dalold el kérlek,
Hogy egy leány énreám vár!
Madárka kérlek, daloljál szépet,
Dalold, hogy az élet szép.
Madárka kérlek, madárka kérlek,
Madárka énekelj még!
S énekelte ő, hogy
Milyen szép a nyár.
A kéklő égen
Száll a kismadár.
S énekelte ő, hogy
Mily nagy boldogság,
Ha a szél hozza a rétek illatát.
S a kismadár dala
Olyan vidám volt,
Hogy szívemben
A bánat elcsitult.
Ám egyik éjjel
Viharos széllel
Tört reánk a hideg tél.
Elszállott végleg
Egy kicsi élet,
A kismadár földre lehullt.
Elszállt egy élet, üres egy fészek.
Ő többé nem énekel.
De hogyha róla álmodom néha
Álmomban életre kel.
Madárka kérlek, énekelj szépet,
Dalold el, milyen a nyár!
Madárka még ezt
Dalold el kérlek,
Hogy egy leány énreám vár!
Madárka kérlek, daloljál szépet,
Dalold hogy az élet szép!
Madárka kérlek, madárka kérlek,
Kérlek, hogy énekelj még!
Alberth
Virágom
Virágom
Az álom, mely lassan lehúzza szemhéjaimat,
Mint vászon, arcoddal vezet át a magaslatokra.
Mert a kietlenben a test sajog, a lélek nyomorog,
Fent Veled a világ, hűs és nesztelen, vakítóan ragyog.
Kezed, kebled heve átforrósít, ad világi életet, kedvet.
Vonz a magaslat és a hívó fény, az árnytalan világ,
Még ülünk egymás mellett, várva növő szárnyakra,
Még éljük napjainkat, testünk hevül, tesszük, amit kell.
Alant őröl a világ, testek kívánsága hajtja, zúzza a csontokat.
Hallik a jajszó, fülünk már csak az égi zenét hallja, várunk.
Még rettegek, a tengely a sárban akad, vajon az út hova halad?
Te, mint reményem, itt vagy nekem, fogod kezem és vagy,
Mint kerekén az illeszték, Létünk forgatagából kivezető ék.
Álom mely száll, marad a világ és benne a Virág, ami csodás.
Az álom, mely lassan lehúzza szemhéjaimat,
Mint vászon, arcoddal vezet át a magaslatokra.
Mert a kietlenben a test sajog, a lélek nyomorog,
Fent Veled a világ, hűs és nesztelen, vakítóan ragyog.
Kezed, kebled heve átforrósít, ad világi életet, kedvet.
Vonz a magaslat és a hívó fény, az árnytalan világ,
Még ülünk egymás mellett, várva növő szárnyakra,
Még éljük napjainkat, testünk hevül, tesszük, amit kell.
Alant őröl a világ, testek kívánsága hajtja, zúzza a csontokat.
Hallik a jajszó, fülünk már csak az égi zenét hallja, várunk.
Még rettegek, a tengely a sárban akad, vajon az út hova halad?
Te, mint reményem, itt vagy nekem, fogod kezem és vagy,
Mint kerekén az illeszték, Létünk forgatagából kivezető ék.
Álom mely száll, marad a világ és benne a Virág, ami csodás.
ÁPRILY LAJOS: Emberek
ÁPRILY LAJOS:
Emberek
Közöttünk járnak - jól ismerheted -
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran -
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.
S közöttünk járnak - hátha ismered? -
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban -
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.
Emberek
Közöttünk járnak - jól ismerheted -
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran -
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.
S közöttünk járnak - hátha ismered? -
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban -
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.
John Erskine idézet
A szerelem az élet nagy ajándéka, és aki nem nyújtja ki utána a kezét, az sohasem élte az életet a maga teljes módján.
John Erskine
John Erskine
Wass Albert Őszi hangulat
Wass Albert
Őszi hangulat
Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután.
Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket.
Hirdessük, hogy a nyári álom
varázs-intésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér.
Hirdessük, hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet.
Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más:
hogy ezután is lehet élni,
hogy tréfa csak az elmulás.
A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet.
Őszi hangulat
Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután.
Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket.
Hirdessük, hogy a nyári álom
varázs-intésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér.
Hirdessük, hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet.
Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más:
hogy ezután is lehet élni,
hogy tréfa csak az elmulás.
A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
