Paulo Coelho - A dolgok, amelyeket megtanultam az élettől

Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel.

Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel.

Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki.

Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni.

Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével.

Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné.

Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak.

Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.

Tatiosz :Hinni kell.

Hinni kell.

Hinned kell a boldogság Iehetőségeben,
hogy csakugyan boldog légy. Az vagy,
amit gondolsz, és csak azt tudod el-
gondolni, amiben hiszel. Ne gondolj a
hanyatlásodra, mert bekövetkezik. Ne
gondolj a veszteségre, mert veszteségek
érnek. Ne gondolj a szomorúságra, mert
lelked sötétségbe borul. Ne gondolj a
rosszra, mert a mélybe taszít. A jó
gondolat: ajándék, szárnyalás, magasba
vágyódás, felemelkedés...
Élni csupán a Iegtisztább vágyak
szerint érdemes. Attól függően, hogy
vagyaink keserűek vagy édesek, fanyar
vagy boldog lesz az életünk. Képzeld el,
amit kívánsz, és kívánd, amit elképzeltél.
A boldogság vágy, a képzelet, hit, a
cselekedet megvalósulás.
/Tatiosz

Jagos István

Álomvándor
A messzeségen át vágtattam feléd,
Megmásztam érted a szenvedés hegyét.
Véres patakon gázoltam tovább,
Hogy eljussak oda ahol élsz, ahol jársz.

Az emlékek völgyén át vezetett az utam,
Csalódott emberek közt kik takarják arcukat.
Egy "homályos alak" megfogta vállamat,
Arcában látni véltem saját arcomat.

A bűn tengerén hajóztam immár.
Az árulás és megvetés hullámain át.
Sodródtam elveszve míg partot nem értem,
Az édeni kertben, ahol nyugovóra tértem.

Álmomban szellőként simogattad arcom,
A világ őreként őrizted a sorsom.
Kinyújtott karral öleltem csillagot,
S anyátlan gyermekként megnyugodtam válladon.
Jagos István

Horváth Tamás:Csillagokkal álmodok

Csillagokkal álmodok

Egyszer azt álmodtam nagyon régen,
Messzi tájon, messzi égen,
Egy csillag tűnt fel az égbolton,
Leszállt és kopogtatott ablakomon,
Fényét árasztva, emberekre szórva,
Hogy Én segítsek rajta.

Beengedtem, hát mit tehettem volna,
Félt nagyon, reszketett hangja,
Izzó sárga vére folyt a kezembe,
Szemem könnybe meredve,
Csak azon tűnődtem, ki ölhette meg őt,
Ki állhat e szörnytett mögött.

A hold sugarával gyógyítottam,
A föld fekete palástjával takartam,
Sugárzó szeretetemmel erőt adtam,
Féltő gondozással kényeztettem,
Tiszta gyöngyharmattal etettem,
Évek sokaságával aztán elengedtem.

Az álomnak vége és felébredtem,
Gyönyörű fény árasztotta el a testem,
Tudtam, hogy ez az én csillagom,
Aztán szememet ismét behunyom,
És megint arról álmodok,
Hogy újra gyógyítok! Velem vannak a csillagok!
Horváth Tamás

Gregor József, Gregor Bernadett: Valaki

Gregor József, Gregor Bernadett: Valaki

Valaki, ha rám néz, mindent lát
Valaki az árnyékommá vált
Őrzi léptem, tűz a télben
Valaki a csöndekből is ért
Valaki a tegnaptól is félt
Valaki, ha itt van, visszatér
Valaki a tegnaptól is félt
Szólj, ha szólnál,
Sírj, ha sírnál
Szállj, ha szállnál
Látsz, majd, hol álmod jár
Nincs baj, míg szívem lát közel
Nincs baj, míg fényed átölel
Hol vagy még remény
Ó az álmom tőle fél
Az út végét remél
Nem is létezik, ne nézd
Érezd, hogy értem a szíved szavát
Egymást miért vádolnánk
Nincs baj, míg szívem lát közel
És átölel. Átölel
Valaki, mint angyal volt és élt
Valaki, ha érint nincs veszély
Szól, ha szólnék,
Sír, ha sírnék
Száll, ha szállnék,
Álmáról álmodnék
Nincs baj, míg szívem lát közel
Nincs baj, míg fényed átölel
Hol vagy még remény
Ó, az álmom tőle fél
Az út végét remél
Nem is létezik, ne nézd
Álmodról álmodnék
Nincs baj, míg szíved fénye átölel
A holnap így jön el, bújj közel
Valaki a holnapokból,
Valaki az álmomra figyel,
Valaki az álmából rám ismer
Valaki a tegnapokból,
Aki helyett nem jöhet más
Valaki, ha rám néz, más nem számít
Úgy élj, hogy holnap ne bánd
Többet, mint várnánk
Nincs baj, míg szíved fénye átölel

Szuhanics Albert: A magyar nyár tüze

A magyar nyár tüze

A magyar nyár tüze,
csodaszép fényárban.
Aranylón, tündöklőn
lángol a határban.

Izzó, fehér korong,
kéklő ég közepén.
vakító sugárral,
ránk zuhan most a fény.

Áldott a nap fénye,
áldott a napmeleg!
Az árnyék sem hűsít,
szomjas ajkad remeg.

Csak tiszta víz hűsít
ilyenkor ajkadon.
Lábad is vizezd be,
ha van rá alkalom!

Virít a pipacs is
a tikkadt mezőkön.
Ápolgatja a nap,
hogy fejlődjön, nőjön.

Napraforgó tábla
sárgán veri vissza.
Mezítelen testünk
a fényt mohón issza.

Egészséges, barnán
éltető a színünk.
Fényes szellő lebben,
heves lesz a szívünk.

Enyém, a nyár enyém,
a nyarat szeretem.
Amit nekem jelent,
szabadság, szerelem!

Minden ajtót kitár,
nyit minden ablakot.
Nyári nap hevében
barnulsz, ha akarod.

Oly kevés ruha kell,
testünket kitárjuk.
A nyár melegének,
mint napnak virágok.

Színek kavalkádja,
szirmok színvarázsa.
Csoda, ha az ember
a nyarat imádja?
Szuhanics Albert

Gárdonyi Géza

Nem tudom, vizsgálják-e valamikor a tudósok az emberi szemek mélységeit.
Mi van azokban a mélységekben, hogy láthatatlan sugarak szállnak belőle elő? És miért más minden sugár? Miért hideg ebben a percben? Jégnek a sugara és tűznek a sugara. Néha simít, mint a bársony, néha szúr, mint a tövis, néha üt, mint a mennykő.
/Gárdonyi Géza A láthatatlan ember részlet/

Jónás Tibor YoTi :Vízesés

Vízesés
Sok-sok hosszú mérföld után,
A folyó el kéne fáradjon tán,
De hol odébb útja vége látszik,
Ott gyorsul s vadabbul játszik.

Taraját egyre feljebb hajtva,
Ijedten kapaszkodik a partba,
Miközben medrében suhan,
Mert fél, hogy arrébb lezuhan.

S valóban, odébb a hűs víz alatt,
Medre pillantás alatt megszakad
És hol eltűnni látszik a vízfodor,
Azt hinnéd, ott már csend honol.

De nem ott van a világnak vége,
Bár, mit hallasz majd odaérve,
Idézi füleidnek a pokol hangját,
Emelve feljebb a víznek rangját.

És az, míg hullva társára zuhan,
Lefelé tehetetlen hallgat ugyan,
De huppanása fülsiketítő dörej,
Az alvót haragosan ijeszti fel.

S reménytelen kutatja szemed,
Nem tudod meg, hiába lesed,
Tekinteted, ha át is töri a ködöt,
Mi rejtőzik a vízfátyol mögött.

Ám kárpótol mindezért a látvány,
Ahogy sok apró cseppre hullván,
Mint szél hordta porfelhő, a pára,
Leszáll csendben levélre, fára.

S mikor a zöld levél elnehezül,
Áttetsző kis üveggyöngybe gyűl,
És bepottyan a partról a mederbe,
Utazik megint, újabb utakra lelve.

És e csodás látványt koronázva,
Költők fantáziáját hozva lázba,
Felette a hosszú, színes márvány,
Hajlít diadalkaput a szivárvány.
Jónás Tibor YoTi

Bácskai János

Bármi gondod van az életben,

végy elő egy verses könyvet,

vagy a megoldást,

vagy a megnyugvást megtalálod benne.

/Bácskai János/

Pintér István : Reggel

Reggel
Előhang

Az emlékezés erős ópiumát szívom
könnyem folyik, szám
nevetve görbül.

I.

Sajgó napfelkeltében meghal
holdas mosolyom,
a lélek nyikorgó ajtaját
hallom számban kinyílni.
Olajozni kéne,
ragad erősen.
Repedezett ujjakkal rozsdás
csavarokat feszegetni, s
verejtékem szunnyadó
ordítását csitítani.
Képtelenség!
A fűszálban táncoló
mozdulatot vágyom,
a korhadt kerítés
reccsenő nyugalmát!
A vízszintes életet felváltja
a függőleges halál.
Ökölbe szorított érdes akarat,
fodros felhőinek tornácáról
a hajszálak némán zuhannak.
Fában ritmusra szú pattan,
kavicsos sóhaj nem látja
gyilkos közönyét.

II.

Ablak nyílik, a bekúszó
tavasz-illat tenyerébe
temeti arcát.
Jönnek zsenge zajok, halk zsivajok s
súlyos pörölyként ütlegelik
a dobhártya nyúzott üllőit.
Makacs napfény vékony
karjaival falam szemein keresztül
homlokomra kúszik.
Elkeseredett árnyékok kékülnek
hátam mögött s visszafojtott
hangon mormolják az
éjszaka elfeledett átkát.
Önző, sárga színek
karcolják bele magukat
az asztal érdes felületébe.
Fáradtan szontyolodó papírok
hevernek mindenütt, elfeledve a
színes múltban, s káoszt ölelve várják
a bambuló, porladó múlást.

III.

Tik-tak! Jéghideg ölelés utánam nyúl.
Nincs kábult megállás,
bizsergő bőröm ruháért kiált!
Egy pár láb. Mozdul.
Bágyadt pupillák mögött
vörös fájdalom.
Sérülés nélküli kezdet-kín
csavarodik boka s homlok között,
miközben tátott szájú, feslett arcú
rongyok kalimpálva gyűrődnek
a horizont párnáinak tövében.
Két kéz. Lendül.
Vért pumpáló, izmot feszítő
goromba kötelességtudat.
Gyantás húrokon visszhangzik
a hamis holnap, s a
halkuló mesék lüktető hullámai
pepita színbe öltözve, vándorbotra borulva
távolodnak.
Gyöngéd szivárvány fehérré fakul,
mocskos fintort biccent minden
titkon élni vágyó test.

IV.

Nyugalom! Ma már nincs visszaút!
Beletántorodom a visszhangos,
vakító homályba.
Cseppenő önuralom az égbe
távozik mielőtt elérné
forró homokkoporsóját.
Éjszínt sugárzó lényem
kiáltástól övezve karmolja
égető burkát.
Torz formák és testek
szaggatott vigyora
látomásaim gyűrött hóhérja.
Igen. Most van, és itt
vagyok! Én vagyok!
Koponyám alatt
már kristályos félelem.
A mindent pusztító lovasok
kirángatják rejtekéből a
szunnyadó szorongást.
Nincs most kegyes gondolat!
Menekülni kell,
mögöttem peregnek az
ítélet dobjai.
Egy nagy sóhajtás szívemig rohan.
Persze, már késő!
Nem baj! Csak gyere ide,
még ölelj meg harmatos testeddel,
még utoljára, aztán megyek!

Utóhang

Néma kabátom összehúzom, s
a tömeggel szédülök tovább,
bőröm a jövő álmait zenéli.
Pintér István

Mihail Lermontov: Égitestek sűrűjén...

Égitestek sűrűjén...
Mihail Lermontov
(Weöres Sándor fordítása)

Égitestek sűrűjén
A Hold ködös képe
Míly kerekded, míly fehér,
Tejfeles lepényke.

A Tejúton fényesen
Átlejt éjről-éjre,
Tán farsang van odafenn
És nincs sose vége.

Ha furcsát érzel az éjjel,
ne nyitsd ki szemed,
ne tekints széjjel!
Leheletnyi csókot loptam ajkadra,
s tiéd voltam talán egy múló pillanatra…!

Csornyij Dávid :Ki barát s ki nem

Ki barát s ki nem
Hiányoztok mind, kiket ismerek,
Nem látlak soha titeket
Olyan jó volt veletek,
Ti, mosolygók, s ismeretlenek.

Te, ki oly jó barát voltál,
Bajban velem voltál, meghallgattál,
És te cimbora, ki tanácsokat adtál,
Ha kell, ha nem, javítgattál.

S te, gyönyörű leányzó,
Kerek szemeid még elmémben élnek,
Kacagásod s mosolyod
El nem felejtettem.

Barna hajad, selymes bőröd,
S ahogy nevetsz - soha!
Duzzadt ajkad, s csókod íze,
Máig számon maradt.

Veletek mindent megoszthatok,
Lelkemet gyógyítjátok,
Velem sírtok, s nevettek,
Titeket barátimnak nevezhetlek!

Tik vagytok, kik hiányoztok,
Veletek beszélni akarok,
Látni titeket, s hogy vagytok,
Mert ti a barátaim vagytok.

Ti, felnőtt emberek,
Kik vagy igazságtalanok, vagy nem,
Kik olyanok voltak, mint én,
Vagy csupán élettelenek.

Olyanok, kik bort isznak,
Majd pedig vizet prédikálnak,
S csak tanítanak olyat,
Amit maguk meg sem tesznek.

Olyanok kiket ismerek,
De ők nem ismernek,
S hiába barátaimnak nevezem,
Az idő vakságot tett szemükre.

Olyanok, akik nem szeretnek,
Olyanok, akik leköpdösnek
Kiket ismerek, s ilyenek
Azokat barátimnak nem nevezek!

Olyanok kik kétszínűek,
Kik hátam mögött lehülyéznek,
Kik messzire elküldenek,
Azokat barátimnak nem nevezek!

Kik bántanak, megrugdosnak,
Rágalmaznak, s kínoznak,
Elégetnek, megölnek,
Azokat barátimnak nem nevezek!

Kik becsméreltek, kik elvisztek,
Kik szipolyoztok, megbolygattok,
Fáj a lelkem, mert ilyenek vagytok,
Titeket barátimnak nem mondok!

Ködbe burkolózott szívetek
Nem kell, kínotok sem,
Mert ti nem hallgattatok meg,
Én az ilyeneket barátimnak nem nevezek!

Tik vagytok azok, kik nem
Hiányoztok, nem érdekeltek,
Pusztuljatok, s vesszetek,
Mert én titeket nem ismerlek!

De, ki meghallgatsz engem,
Tanácsokat adsz nekem,
Szívemnek kedveskedel,
Te barátom vagy s lehetsz!
Csornyij Dávid

Pajkos Péter

Nézz még egyszer rám...
Hosszú ideje együtt vagyunk
Egymásért élünk s halunk,
Megadod a lelki szabadságot,
Két karod közt a boldogságot.

Hosszú idő, sok érzés
Várjuk s keressük a békét,
Tud meg, csak te számítasz,
Remélem, soha el nem hagysz.

Nézz még egyszer rám,
Hadd lássam azt a pillantást
Mellyel megigéztél engemet
S így összekapcsolt a Szerelem.

Hosszú órák és percek,
De szép élet ez,
Csókolom édes ajkad
Mondom: "Csak téged akarlak."

Hosszú napok és hetek,
Nem múlnak el nélküled;
Boldogan nevetsz,
Az élettel való békülés.

Nézz még egyszer rám,
Hadd lássam azt a pillantást
Mellyel megigéztél engemet
S így összekapcsolt a Szerelem.

Hosszú hajad fúja a szellő,
Ezüsttájon úszó sellő
Kit kihalásztam az élet tengeréből,
Mellyel feltöltődött az életerőm.

Hosszú úton járunk
Reménykedtünk s hálálkodunk,
Nem másban, mint az életben,
Hogy összehozott sorsunk egy életre.

Nézz még egyszer rám,
Kit kihalásztam az élet tengeréből,
Hadd lássam azt a pillantást
Mellyel feltöltődött az életerőm.

Boldogan nevetsz,
Mellyel megigéztél engemet,
S így összekapcsolt a Szerelem,
Nem másban, mint az életben;
De szép élet ez.
Pajkos Péter

Anonimus

Anonimus
Zoli barátomnak
Ezüst a fény, és csillan hajadban,
felé ez így szokás.
Elbandukolt az ifjú élet,
nem tudod még a folytatást.

Erősnek érzed még magad, és őrzöl álmokat,
mert a szíved mélyén az ifjúság honol.
Ám az évek minden súlya koppan fáradt válladon,
hosszú útjaidról fájdalmat hozol.

Előre nézz, bízzál magadban,
él még remény, s van parázs.
Lobogva ég, ha őrzöd fényét,
életre kelti sok varázs

Szuhanics Albert

Ráléptem egy gereblyére
Ráléptem egy gereblyére,
Nem nyelére, a fejére.
Sajnos, nincsen nagyobb vétek,
Mint ha gereblyére lépek.

A gereblye rögtön büntet,
Jól megüti a fejünket.
Vághat tarkón, vághat orrba,
Ahogy léptünk rakjuk sorba.

Nincsen vádló, nincsen ügyvéd,
Sem joghézag, ami megvéd.
Csúszópénz sincs, sem hatalom,
Ettől nem ment meg a vagyon!

Igazságosan csap kupán,
Jobban figyelsz ezek után!
Hová tegyed majd a lábad,
Vétkeztél és meg kell bánjad!

Mert ha rögtön kong a fejed,
Nem jó helyt járt a te szemed.
Talán pont a szomszéd neje,
Kit bámultál, úgy kell, nesze!
Szuhanics Albert

NETELKA Hétköznapi józanság

Hétköznapi józanság


Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg apró vágyakkal él az ember,
s nem feszítik az elérhetetlenek,
egy esőcseppben elférhet a tenger,
és egy ébredésből álom is lehet.

Sápi Robi

Visszatérés a pokolból
Itt ülök a szobámban, csak nézek ki az ablakon,
S azon gondolkozom, vajon van-e még valaki rajtam kívül e világon.

Bárki, aki úgy érez mint én, úgy gondolkodik ahogy én.
Keresem én ilyet, de nem találok, és lassan eltűnik a fény.

Sétálok az esőben, sok a gondom-bajom,
Ilyenkor mindig Istenhez imádkozom.

Tudom én, hogy Ő mindig megsegít,
De mi van akkor, ha az Isteni sugallat itt már nem segít?!

Elképzelem magam, állok egy forrásnál, hogy vizet merítsek, derékig kell bemásznom,
Később a vízen ezt az írást látom:
- Én vagyok a gonosz, mindent látok,
Aki e vízhez ér egyből reá száll az átok!

Én is érzem lassan, ahogy felemészt a gonosz,
Próbálok védekezni, de belep már a kosz.

Rajtam van már a kosz, a por,
A bűneimnek pora,
Kérdi az Ördög:
- Miért csinálod ezt?
- Mert nehéz volt életem minden egyes kora!

Kapaszkodom fűhöz, fához,
De ezzel csak azt érem el, hogy kötöm magam a halálhoz!

Érzem már a talpamon a pokol égető tüzét,
Hogy Istenhez visszamászhassak, fűzöm én a füzért.

Egy gyöngy, egy bűnbocsánat,
De ettől még rajtam marad a bánat.

Sikerült visszamásztam, újra a földön vagyok,
Isten azt súgja: Szebb életet kapok.

Isten segített kijutni a tüzes katlanból,
Szorított magához az Ördög, de elengedett a pokol.
Hát, én most megint nézek ki az ablakon,
Bűneimet megbántam, nem kell már a pofon.

A pofon amit az Ördög adott eddig
Isten segített, és köszönöm neki halálom éjszakájáig!
Sápi Robi